Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. május. 8.



Bolgár György kérdései 2012. május 8-ai műsorban


Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy nálunk nincsenek oligarchák. Legalábbis Orbán Viktor szerint. A miniszterelnök tegnap a parlamentben az LMP-s Karácsony Gergelynek arra a kérdésére válaszolt, hogy Simicska Lajos és Nyerges Zsolt cégei miért kaphatnak hatalmas állami megrendeléseket. Ők azonban nem oligarchák, hanem magyar nagytőkések. Mondta Orbán. Ja, az egészen más?

Másik témánk a Gyurcsány-féle plágiumgyanúsítási ügy, amelynek legfrissebb fejleménye, hogy nemcsak a volt miniszterelnök írt ugyanolyan című szakdolgozatot mint egykori sógora, hanem a pécsi egyetemen legalább még öt hasonló eset volt, legalábbis ezt tárták fel eddig. Repedezik a konstrukció?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy Egerben nem engedték fellépni Székhelyi Józsefet akit valaki SZDSZ-es büdös zsidónak nevezett és kis híján még listát is összeállítottak nem kívánatos művészekről. Numerus clausus?

És végül beszéljük meg, hogy a Magyar Televízióban mégsem örökös tagok az örökös tagok, legalábbis megszüntették a nekik megítélt havi járandóság folyósítását. Mert semmi sem tart örökké?



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Miért nem szólal meg két éve?
Aáry Tamás Lajos oktatási ombudsman


Bolgár György: - Bár pontosan nem tudom, hogy Önt most hogy hívják, hiszen ombudsmanból is csak egyetlenegy van. Az Ön titulusa mi pontosan?

Áry Tamás Lajos: - Az oktatási jogok biztosa. De az ombudsman is megfelel a valóságnak, mert ez egy ombudsman típusú intézmény. Magyarországon kettő van, egy országgyűlési és egy kormányzati szinten dolgozó.

- Ön a kormányzathoz vagy a minisztériumhoz tartozó biztos?

- A minisztériumhoz.

- Értem. Viszont az utóbbi hónapokban nemigen hallottam Önt – lehet, hogy az én fülem rossz, vagy nem tudom, mi történt –, pedig jó néhány oktatással kapcsolatos ügy bejárta az országos nyilvánosságot. Itt volt a szigetszentmiklósi gimnáziumigazgató választása, aztán a felvetett iskolaőrség ügy, és erről szakemberek is, érintettek is, a sajtó is rengeteg írt, beszélt, vitatkozott, azt gondoltam volna, hogy ilyenkor megszólal az oktatási ombudsman. Miért nem tette?

- A szigetszentmiklósi ügyet vizsgálom, és ez a vizsgálat még nem fejeződött be. Nem fog találni egyetlen nyilatkozatot sem, amíg vizsgálódom, tehát amíg nincs kiérlelt álláspontom a dologról. Amint vége a vizsgálatnak, természetesen tájékoztatást adok róla.

- Hogyan kezdte és miért kezdte a vizsgálatot? Saját iniciatíva volt, vagy valaki Önhöz fordult, hogy tessék már ezt megvizsgálni?

- A szülők kerestek meg és az ő panaszuk nyomán indítottam vizsgálatot.

- Hogy működik egy ilyen vizsgálat? Elmegy az iskolába vagy bekéri az összes hivatalos iratot, vagy beszél főszereplőkkel, vagy olyanokkal, akik panaszt tettek, szóval mit csinál ilyenkor az oktatási jogok biztosa?

- Mindazt megtettem, amit az előbb felsorolt. Voltam az iskolában, bekértem dokumentumokat, meghallgattam az érintetteket. Nemcsak a szülőket, akik megkerestek engem, hanem a kormányhivatal vezető tisztségviselőit is, sőt az államtitkár asszonytól is tájékoztatást kértem az üggyel kapcsolatban. Nemsokára beérkezik minden adat ahhoz, hogy tisztán lássak. Van egy kérdéskör, amiben az elmúlt több mint tizenkét évben nem szoktam állást foglalni, a klasszikus munkajogi panasz, amelynél rendelkezésre áll akár a Munkaügyi Bíróság is. Ez kívül esik a szorosan vett oktatási jog keretén, de az egész kérdéskört vizsgálni tudom, hogyan és miért semmisítették meg az igazgatói pályázatokat több megyében, és hogy egész pontosan mi is történt az Ön által említett iskolában.

- Az igazgatói pályázatok megsemmisítésével kapcsolatban egy külön vizsgálatot folytat, vagy azok esetében is esetleg néhányan fordultak Önökhöz, úgyhogy külön-külön nézi meg ezeket?

- Nem kell külön-külön megnéznem, együtt kell kezelnem ezeket. Ugye kiírtak pályázatokat az intézményvezetők posztjának betöltésére és kilenc megyében megsemmisítették a pályázatokat. Miután ezek a pályázatok beérkeztek, az előzetes tájékoztatás szerint a pályázati felhívások már elég sok formai hibától szenvedtek. Ezért döntött úgy a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, hogy ezeket megsemmisíti. De ezt nem egyedi ügyként kezelem, hanem együtt nézem a kilenc megye ügyét, ezen belül pedig a szigetszentmiklósi ügyet. A szigetszentmiklósi ügy attól különleges, hogy míg az esetek nagy többségében a regnáló igazgatót bízták meg azzal, hogy folytassa a munkát addig, amíg az új pályázatot le nem folytatják, Szigetszentmiklóson másként döntött a fenntartó, és egy olyan fiatalembert neveztek ki, aki nem pályázott. Pontosabban pályázott, csak nem ő a regnáló igazgató.

- Csak néhány hónapja tért vissza a tantestületbe.

- Így van.

- A közvélemény nagyjából ismeri ezt a történetet. A pályázati kiírások hibái mitől keletkeztek? A kormányhivatalok nem voltak tisztában azzal, hogy mit kell csinálniuk, esetleg rossz utasításokat vagy tanácsokat kaptak a minisztériumtól, vagy mi az, ami egyelőre látszik? Nem mondom, hogy következtetésként levonható, csak ami e pillanatban világosnak tűnik.

- A következtetéseket egyelőre nem tudom még levonni, mert még csak egy helyről kaptam tájékoztatást, és az elmúlt tizenkét évben számomra fontos volt, hogy az érem mindkét oldalát megismerhessem. Ígérem Önnek, hogy amint ennek a vizsgálatnak vége, részletes tájékoztatást fogok adni mindarról, amit láttam. Előzetes következtetéseket botorság lenne levonni, mert nem ismerem mindenkinek az álláspontját.

- Akkor én meg nem követek el olyan botorságot, hogy erre kérjem Önt előre, anélkül, hogy birtokában volna az összes információnak. De azt mondja, hogy találkozott az oktatási államtitkár asszonnyal is. Ilyenkor – megint anélkül, hogy olyasmit kérdeznék, amihez semmi közöm – mégis milyen jellegű beszélgetés zajlik? Hiszen egy ilyen szigetszentmiklósi ügyhöz az államtitkár asszonynak bizonyára semmi személyes köze nincsen.

- Nem beszélgettünk ebben az ügyben, én írásban küldtem tájékoztatást. Volt jó néhány alkalom, amikor személyesen is beszélgettünk. Ha az alapkérdésére visszatérhetek, hogy azt mondta, hogy keveset hallani engem vagy látni engem a médiában, ez igazából minden parlamenti választás utáni időszakban így volt. Most egy kicsit elnyúlt a jogalkotási folyamat. Az oktatáspolitikai vitáktól hangos ma a magyar közélet, és ezek a viták teljesen természetesek, ideológiai bázisra visszavezethető viták. Tehát, amikor valaki valamit javasol, hogy inkább így legyen, vagy úgy legyen, vagy a kormányzó párt, aki elnyerte a választók bizalmát, javaslatot tesz, hogy azt a társadalmi képet alakítsa ki, amire felhatalmazást kapott, akkor ezek a javaslatok mindig visszavezethetők egy ideológiára. És ez így van rendjén.

- Még csak nem is ilyen egyszerű, mert ugye a kormányzó párt oktatási államtitkára, vagyis a kormányzó pártszövetség egyik pártjának képviselője kidolgozott egy koncepciót, törvény is lett belőle, a másik, a nagyobb párt vezető oktatási politikusa pedig, ha tetszik, ideológiai vagy szakmai szempontból ezt sok tekintetben bírálta. A legutóbbi napokig is ezt tette. Tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy világos ideológiai álláspontokat lehet látni.

- Én nem minősítettem az ideológiákat és nem minősítettem az álláspontokat sem. Én csak azt mondom, hogy ezek a viták, ezek az érvek visszavezethetők egy-egy ideológiai bázisra. És ilyenkor ennek van itt a helye, ennek van itt az ideje.

- És ezért az ombudsmannak még nincs helye a megszólalásra, mert Ön ideológiai ügyekben nem fejtheti ki az álláspontját, Önnek konkrét ügyekre kell várnia és azokban kell lépnie.

- Pontosan így van, az ombudsman típusú intézmények mindig jogsértéseket vizsgálnak. Tehát kell egy alapeset, amit megvizsgál, végignézi, hogy mit mondanak a jogszabályok, és akkor ennek alapján tudja azt mondani, hogy valami jogsértő-e vagy sem. Kezdeményezhet jogszabály módosítást, kezdeményezhet egy-egy intézménynél, legyen az óvoda, iskola, egyetem, hogy változzon meg akár a belső szabály, akár a vezető egy-egy konkrét döntése. Így áll össze ez a típusú rendszer. Kétségtelenül csábító beszállni ideológiai típusú vitákba, nekem is van értelemszerűen véleményem az oktatásról. Ha tizenkét évig megálltam, hogy ezekbe nem szóljak bele és megmaradjak azok között a keretek között, amelyeket a jogszabály nekem megír, akkor nem látom be, hogy most miért tenném másként.

- Az ideológiai típusú vitákhoz tartozik Ön szerint ez az iskolaőrség-terv is? Itt is nyilvánvalóak, még a kormánypárton belül is a különböző álláspontok, és ezt lehet akár ideológiai okokra is visszavezetni. De lehet pragmatikusra is, hogy van-e ennek értelme vagy sem. Használ-e vagy inkább árt. Nyilván erről is van Önnek véleménye, de ezt ideológiainak minősíti, és éppen ezért megvárja azt, hogy valaki majd esetleg egy konkrét ügyben Önhöz fordul?

- Ebben egy kicsit más a helyzet, mert 2008 óta igen intenzíven foglalkozott a hivatalunk az iskolai agresszió kérdéskörével. Az én javaslatomra tavaly, amikor elnökei voltunk az Európai Uniónak, az oktatási miniszterek informális találkozóján az egyik napirendi pont éppen az iskolai agresszió volt. És módom volt látni azt, hogy ez egy európai típusú probléma és a tagországok miniszterei, szakemberei hihetetlen sokféle megközelítésben próbálják meg kezelni – kutatásokkal, különböző politikákkal – ezt a fiatalokat érintő, néha súlyosnak minősülő helyzetet. Én azt tudom az ilyen javaslatokra mondani, hogy tévúton járunk, ha azt gondoljuk, hogy egy megoldás létezik. Most egy kicsit így látom ezt a rendelet-tervezetet, hogy úgy állnak hozzá, hogy ha ezt elfogadná a jogalkotó, akkor egy csapásra megoldódna az iskolai agresszió problémaköre a magyar iskolákban. Biztos vagyok benne, hogy ez nincs így.

- És ebben ki is fogja fejteni az álláspontját, azon kívül, hogy itt most megtette?

- Ki fogom fejteni természetesen, lesz erre bőven mód. Úgy néz ki, hogy éppen a bizottság bevonásával készül egy igen nagyszabású program, amiben európaiak együttműködnek most már egy kicsit a nemzeti szint fölött, és a nemzeti szint alatt is, hogy ezt kezeljük. Nagyon sok ember áldozatos munkájára van szükség, hogy ebben a kérdéskörben sikeresek legyünk. Ez egy kicsit olyan, mint a gyermekszegénység vagy a drogprevenció, vagy a droggal szembeni küzdelem. Ilyen az agresszió is. Nullára nem csökkenthető sajnálatos módon, de nagyon sok szakmai és emberi erő kell ahhoz, hogy sikeresek legyünk ebben a munkában.

- Erő, de nem feltétlenül valamiféle erőszak, még ha hivatalos is, ugye?

- Akkor rosszul is mondtam.

- Nem, erő kell az együttműködéshez is meg a barátságos segítséghez is mindenképpen. Ezért gondoltam, hogy még hatásosabbá teszem a különbséget, nehogy valaki félreértse.

- Így van. És ezért nem hiszek az erőszak felvonultatásában. Miközben elképzelhető, bár ilyen adatom nekem nincs, hogy Magyarországon van olyan súlyos helyzet egy-egy iskolában, ahol mondjuk három iskolaőr is kevés lenne ahhoz, hogy a rendet fenn tudják tartani. Talán inkább az amerikai iskolákra jellemző a nagyon súlyos felügyelet, ahol a beléptető kapu, kamerarendszer, rácsok, hálók, fémszekrények teljesen elegendőek ahhoz, hogy jelentősen csökkentsék a kárt és az erőszakot. De Magyarországon ennyire súlyosnak nem látom a helyzetet. Ráadásul, ha csak ezt a lépést lépjük meg, akkor úgy tűnik, mintha semmi mást nem kellene tenni, mint iskolaőrt alkalmazni. Én itt vagyok az oktatási tárca épületében és egy kicsit bánt, hogy azt látom, hogy nagyon sokan készítenek jogszabály-tervezeteket, olyanokat, amelyek a nevelésre vagy az oktatásra vonatkoznak. Az államtitkár helyében kicsit dühös lennék, hogy úgy kezeljük a pedagógusok helyzetét, az oktatást, mint olyat, mint a focit, hogy ahhoz mindenki ért. Én a magam részéről nagyon régóta azt mondom, hogy tekintsük úgy a pedagógusokra mint profikra, akikben megbízhatunk, akik azért tanultak, hogy ezt a kérdéskört kezeljék, és nem szabad őket egyedül hagyni. Az agresszió például nem pedagógia probléma, vagy nem csak pedagógiai probléma, hanem nagyon sok embert kell a tanárok, az iskola, a szülők, a diákok szolgálatába állítani, akik együtt segíthetnek egymáson. Néha nagyon kicsi dolgon múlik, hogy jelentős változást érjünk el, de hogy mindenütt iskolaőr legyen és ez legyen az általános, azt nem osztom.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Fellépését ígérték a Horthy-szoboravatón
Tokody Ilona, Kossuth-díjas operaénekes


Bolgár György: - Azért kerestük Önt, mert a múlt héten egy érdekes és figyelemreméltó, legalábbis szokatlan meghívó keringett az interneten. A sashalmi rendezvénycsarnok első báljára május 5-én, vagyis szombaton este hét órától került sor, az országos bált a vitézi rend szervezte, a bál célja vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr első budapesti köztéri lovasszobrának felállítása. Két fideszes országgyűlési képviselő volt a fővédnök, és azzal hirdették ezt az eseményt, hogy a műsorban fellép Tokody Ilona Kossuth-díjas operaénekes is. Megtörtént? Ott volt?

Tokody Ilona: - Meglepetésszerűen ért engem az egész, a barátaim szóltak, hogy hirdetve vagyok. Előzetesen kaptam olyan felkérést, hogy meghívtak engem és a páromat a bálra, de arról nem esett szó, hogy esetleg fellépünk vagy énekelünk. Megmondom őszintén, hogy én ilyet nem is szoktam csinálni, és a bált egy héttel előtte lemondtam, mert vidéken volt fellépésem, és természetesen az ember a fellépéseket tartja előnyben a különböző rendezvényekkel szemben. Nem tudtam elvállalni a bálon való részvételt sem, azt meg nem is tudtam, hogy nekem énekelni is kellene ott.

- Mindenesetre ezek szerint hírbe hozták. De teljesen alaptalanul hozták-e hírbe? Ha nem lett volna vidéki fellépése, ha előre közlik Önnel, hogy megkérik kedves művésznő lépjen fel, akkor megtette volna?

- Természetesen felléptem volna, biztos vagyok benne. Ha időben kapom a felkérést, és ha ráérek, akkor felléptem volna. De tényleg az történt, hogy nagyon meglepődtem, mert az eredeti felkéréskor szó nem volt arról, hogy éneklés.

- És mi miatt vállalta volna el? Azért, mert úgy gondolja, hogy Horthy Miklósnak lovasszobor jár vagy azért, mert támogatja a helyi fideszes polgármestert, vagy Szatmáry Kristóf országgyűlési képviselő államtitkárt vagy a vitézi rendet vagy mindegyiket?

- Nem szeretek politizálni igazából, szerintem a politika és hogy álláspontot vállaljon ide vagy oda vagy amoda, az nem a művész feladata. Ez magánügy, mint ahogy az ember vallása is a magánügy. Politikamentesen természetesen a vitézi rend szervezőjével voltam kapcsolatban, vagyok kapcsolatban. Úriemberként kért erre fel engem, és mivel egy kitüntetés alkalmával összefutottunk, úgy gondoltam, hogy ha ráérek, akkor részt vettem volna a bálon, de nem mint fellépő, mert arról én nem tudtam.

- Tehát tulajdonképpen nem ideológiai okokból, hanem egy személyes kapcsolat miatt.

- Személyes szimpátiából. Így van. Én úgy gondolom, hogy az énekes, a művész az énekeljen jól vagy szerepeljen jól és ha lehet akkor...

- Azoknak is énekeljen, akik valamiért dicsőítik Horthyt, de azoknak is, akik nem szeretik őt és azoknak is, akiknek nincs véleményük az egészről. Ugye?

- Így van. Ha elvállaltam volna. De mondom, szó sem volt az eredeti felkérésről, arról, hogy énekelek.

- De az nem bosszantotta Önt, hogy ha egyszer nem volt erről szó, de mégiscsak így terjedt a magyar nyilvánosságban, hogy Tokody Ilona is ott lesz, márpedig ő nem akárki?

- Ez egy kicsit utólag bosszantott, de én betudom annak, hogy ez máskor is előfordult, ez a dolog szerintem egyfajta – finoman szólva – nem odafigyelésből származhatott, mert nekem hivatalos felkérésem nem érkezett a fellépésre. Én nem is érzem magam ilyen szempontból rosszul, és elnézést kérek azoktól az emberektől, akik azért mentek volna oda, vagy azért mentek oda, mert én is énekelek. De remélem, hogy ezt majd be tudom pótolni és majd megbocsátják nekem egy másik alkalommal. Mondom, én ilyen szempontból erről nem tehetek.

- Akkor még egy dologról kérdezném, ha megengedi, mégpedig az Operaház helyzetéről. Hiszen az elmúlt jó egy évben az Ön neve is többször megjelent a nyilvánosság előtt, tavaly nyáron közvetlenül Orbán Viktor miniszterelnökhöz írt az Operaház néhány vezető művésze – köztük Ön is – levelet a tisztázatlan intézményi helyzet miatt, de a közelmúltban is, amikor arról volt szó, hogy az Operaház magánénekeseinek szerződését megszüntetik. Mi a helyzet most, akár Önnel akár a többi magánénekessel, akár az Operaházzal?

- Erről nagyon szívesen beszélgetnék Önnel, csak azt hiszem, hogy nagyon rövid az időnk ehhez.

- Ennyire bonyolult és hosszú?

- Azért bonyolult, mert ez egy elég hosszú folyamat és most úgy érezzük, hogy az új vezetőség véghezvitte ezt. Tehát azért nem olyan egyszerű dolog. Az az ő részükről biztosan egyszerű dolog, hogy itt az énekesek mint közalkalmazottak és a karmesterek mint közalkalmazotti karmesterek megszűnnek, és nekünk az volt a furcsa, hogy gyakorlatilag senki nem állt a pártunkra és senki nem kelt a védelmünkre.

- Tehát az a közalkalmazotti biztonság, ami korábban megvolt, megszűnt.

- Így van. És nagyon szívesen leülnék a kollégáimmal, Önökkel ezt egy kicsit hosszabban kifejteni, mert ez nem ennyire egyszerű dolog. Tehát ez már egy hosszú-hosszú folyamat.

- Ajánlani fogom Váradi Juli kolléganőmnek, akinek van egy órája kulturális kérdésekre, érdemes a megbeszélésre mindenképpen.

- Rendben.

- Csak annyit mondjon nekem, hogy most, május 8-án hol áll a dolog?

- Ott, hogy megkapta mindenki – az a harmincnégy énekes, aki még maradt – a felmondását, felmondási időben vagyunk, most és gyakorlatilag mindenki az utcán van. Nem tudom, hogy mi lesz azokkal a negyven-, ötvenéves emberekkel, akik még úgy gondolom, hangjuk teljében vannak. Mindenféle híresztelés ellenére szeretném megvédeni a kollégáimat, ugyanis egy operaénekes negyven és ötven körül kezd igazából beérni. Külföldön egy világsztárnál nem probléma, hogy hetvenkét éves, a spanyolok és az egész világ megbecsüli. Vagy Mirella Freni, vagy Renata Scotto. Nem számít, hogy hatvanöt-, hetvenévesek. De Magyarországon sem számított régebben, Orosz Julika és Osváth Júlia esetében, amikor már könyörögtek, hogy ugyan már drága igazgató úr – akkor egyébként az Oláh Gusztáv volt az igazgató –, hadd ne kelljen már fellépnem a szűzlány szerepében, már nem vagyok abban a korban. Hát drága Julika, hogy gondolja? Magát imádja a közönség és nekem kötelességem szolgálni a közönséget. Én úgy gondolom, hogy nemcsak az énekesnek, hanem a mindenkori igazgatónak is kötelessége szolgálni a közönséget.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Megvonják az örökös tagok járandóságát
Vitray Tamás


Bolgár György: - A telefonnál Vitray Tamás minden magyar idők talán leghíresebb legendás televíziósa. Szervusz Tamás.
Vitray Tamás: - Szervusz.

– Akkor be is fejeztük. Ennyi elég is, nem tudok többet mondani rólad, illetve rengeteget tudnék, de most azért viccet félretéve, nem rólad van szó. Bár egyike vagy annak a tizenkettő, illetve most Vértessy Sándor halálával már csak tizenegy magyar televíziósnak, akik az MTV örökös tagjai. És ahogy olvasni lehet az újságban, ha nem is mindegyikben, az örökös tagok számára nem folyósítják a nekik korábban évekkel ezelőtt megítélt járandóságot. Az örökös tagságot is visszavonták már? Vagy azt azért nem illik.

– Hát szívesen válaszolnék akár igennel akár nemmel, most már úgyis mindegy. De fogalmam sincs, hiszen arról sem volt fogalmunk, hogy megvonták a járadékot. Erről semmiféle értesítés nem érkezett. Meg kell jegyeznem egyébként, hogy ezt én értelmezhetem akár tapintatnak is, hogy ne előre idegesítsék szegény nyolcvanéves átlagkorú tizenegyünket vagy tízünket, azt hiszem, tízen vagyunk, mert a Sík Igorral tizenegyre nőtt a létszám, és Sanyi most ment el végleg közülünk. Így hát vagyunk tízen. És hát hogy mondjam, ez is lehet akár tapintatnak értelmezhető, hogy ne izgassanak minket. Meg sem mondták, egyszerűen beszüntették a járadékot, nem szóltak. Gondolták, talán észre sem vesszük.

– Hát biztos olyan jól megy mindegyikőtöknek, hogy fel sem tűnik az a havi 240 ezer forint. De megint csak komolyra fordítva vagy visszafordítva a szót, nem is érdeklődött egyikőtök sem miután nem kapta meg, hogy bocsánat mi történt valaki elfelejtette elküldeni vagy várják még a tranzakciós adóról szóló törvényt és majd csak utána. Szóval nem kérdeztétek meg vagy valaki közületek nem kérdezte meg, hogy mi az oka ennek?

– Gyurikám, az a helyzet, hogy én csak a magam nevében beszélhetek, mert mi azon kívül, hogy mint örökös tagok vagyunk egy egység, de mi nem találkozunk, nincs semmiféle közös találkozásunk, együttlétünk. Összesen az az egy tény tart bennünket össze, hogy harminc-negyven és a legtöbben ötvennél is több éve álltunk szolgálatban a magyar televíziózásban. Én egész egyszerűen hosszú ideje csodálkozom. Már azon csodálkoztam, azt nem értettem, hogy egyáltalán miért kapjuk. Valahogy nekem nem egyezett a közszolgálati tévében zajló események homogén rendjével. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy bólintottam, amikor a hírét vettem. De az se volt hivatalos hír, úgyhogy én elvileg azt is mondhatnám, hogy e pillanatig nem tudok róla.

– Ezek szerint Te úgy gondolod, hogy csak viszonylag lassan dolgoztak, és ennyi időbe tellett, amíg eljutottak a lista végére, na itt vannak még az örökös tagok is, hát vegyük el tőlük a járandóságot.

– Igen, azt gondolom én, hogy helyreállt a rend, itt csak egy apró késés volt.

– Az biztos ugye, hogy a közmédia sok tízmilliárdos támogatásához képest ez a havi pár millió vagy évi nem tudom én mennyi, harminc, negyven millió.

– Én megmondom. Mindent számolva akkor az két Fábry-műsor összege. Vegyük ezt a valutát, bár hát nem irigylem el Sándortól a műsorát, de hát mégis így van. Nem kívánhattuk, hogy olyan rettenetes kiadások közepette mint a két és fél milliárdos Marslakók vagy a tizennyolc milliós Fábry-műsor, hogy ne karcsúsítsanak velünk is. Úgyhogy tulajdonképpen megint csak azt kell mondanom, hogy az ember rábólint, és azt mondja, amit még a tengerészettől tanultam ilyen esetekre, normál.

– Igen, de erre azt mondhatják az emberek vagy legalábbis egy részük, hogy na jó, jó, de hát nagyszerű televíziósok voltak, igen, ismerjük a Vitrayt nagyon szerettük, na de rengeteg más olyan intézmény volt és más kiváló ember, aki nagyon becsületesen, nagyon jól dolgozott, sok örömöt szerzett másoknak, és mégsem lett örökös tagi járandósága. Másfelől persze tudjuk, ott vannak a nemzet színészei, a nemzet sportolói, és nekik mégiscsak kijár az. Hát akkor talán át kéne alakítani az egészet a nemzet televíziósaivá és akkor nektek is járna újból.

– Én nem tudom. Voltaképpen itt egyetlenegy dologra hivatkozhatom csak. Nem mi találtuk ki. Az intézmény ezt azzal indította el, idézhető, én nem fogom pontosan idézni, de az értelme, tartalma maradéktalan lesz, hogy egy régen esedékes dolog orvoslására alakult meg ez a tizenkét tagú örökös tagsági együttes. Tehát valamiért úgy érezhette a televízió, a Magyar Televízió akkor, hogy ezek az emberek, akik az életüket ott töltötték, és valójában azt lehet mondani, hogy így vagy úgy, de mégiscsak a magyar televíziózás megalapozói, megteremtői voltak, hát maga az intézmény akart hálás lenni. Ez se nem kormány, se nem állami apanázs, ezt az intézmény hozta létre. Az intézmény pedig most már úgy gondolkodik, hogy az úr adta az úr vette el.

– Az intézmény persze félig meddig nem is létezik. Ugye sikerült úgy átalakítani a közszolgálati médiát, hogy a Magyar Televíziónak már csak negyvenkilenc vezető munkatársa van, az összes többit átvette az érthetetlen elnevezésű MTVA, aminek semmi köze a magyar televízióhoz. Mert a Médiaszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap elnevezés húzódik meg mögötte, szóval semmi köze a televízióhoz. De televíziós munkatársak is ott dolgoznak, rádiósok is, Duna tévések is és így tovább. És a Magyar Távirati Iroda munkatársait is oda ömlesztették, hogy mindenki egy akolban dolgozzon, és ez így nyilván nagyon jó lesz az egész magyar társadalomnak. Tehát kihúzták alólatok lényegében a magyar televíziót. Nem lehet, hogy ez az ok?

– Nem tudom. Bocsánatot kérek, de nem vagyok eléggé kooperatív. Nem gondolkodom ezen. Itt a tény maga minden helyett beszél. Nem kapjuk, nem kapjuk. A probléma az, hogy közöttünk vannak olyanok és magamat is hál Istennek e pillanatban ide sorolhatom, akik ki tudják egészíteni azt a nyugdíjat, amiről a nyugdíjasok tudják legjobban, hogy mire jó.

– De nem mindegyik. A tíz emberből nem mindegyik. Valahol olvastam is...

– Van köztünk súlyosan nagy beteg, aki állandó ápolásra szorul. Van köztünk még egy súlyosan mozgáskorlátozott ember, akinek szintén segítségre van szüksége, és ez mind anyagiakkal is jár. Van kilencvenegy esztendős közülünk, akitől nem lehet elvárni még azt sem, hogy önmagát korkedvezményesnek tekintse és visszaálljon munkába, mert nem lesz, aki alkalmazza. Egyébként valamennyiünkre ez a veszély hárulna, még akkor is, ha viszonylag egészségesen munkaképesnek érezzük még magunkat. Szóval azért, jó, hát az ironizáláson túllépve az a helyzet, hogy itt az ember nem próbál az okokra visszanézni, mert okok az okok azok nevetségesek ugye? De azért még magamban a szolidaritásra várok. A kollégáink, az utódok szolidaritására. Akik még megőrizték esetleg a munkahelyüket vagy akik mindenképpen megőrizték a munkaképességüket. Félreértés ne essék, nem az, hogy anyagilag támogassanak. Emeljék fel a szavukat.

– Pontosan erre akartam célozni az előbb, hogy az okokra nem is vagyok kíváncsi tulajdonképpen. Legfeljebb csak a Medveczky nyilatkozhatott volna nekem, de nem nyilatkozott, mint ahogy most már hosszú ideje egyáltalán nem nyilatkozik mint televízió elnök. De az emberekre vagyok kíváncsi, hogy van-e még egyáltalán mondjuk a Magyar Televízió vezetésében olyan ember, úgy kellene kérdeznem, akivel szóba állsz, de sajnos a másik az adekvátabb, hogy aki szóba áll veled, aki egyáltalán felhív egy Vitrayt vagy beszélne veled arról, hogy hát bocsánat, ez és ez történt, ilyen és ilyen helyzetben vagyunk. Vagy ha nem az MTV-ben, akkor ebben a lehetetlen MTVA-ban vannak televíziósok, akik ma ott dolgoznak, és azt mondják, hogy Vitray a mi nagy tanítómesterünk, akit nagyon tisztelünk, szeretnénk sok mindenben követni, és nem igaz, hogy így bánnak velük. Volt valaki, aki felvette a kagylót és telefonált neked?

– Még nem, de hát ő sem kapott értesítést, senki. Azok sem, akik még dolgoznak. Ez nem ment körbe, értsd meg, ez egy nem tudom milyen hírforrásból, egy napilap…

– Hát a mai Népszavában nagy cikk jelent meg erről.

– Nem olvastam még, de mindenesetre az újságból derült ki. Tehát itt nincs, aki felveheti a telefont. De hát nemcsak erről van szó. Arról van szó, hogy például az említett Medveczky Balázs ott mint felvételvezető indult. Ha csak nem úgy érzi, hogy bosszút kell állnia a méltánytalanságokért, amelyek mint ifjú tanoncot ott érték, akkor egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy egy ember ne tudja és ne látta volna, hogy az összes ilyen nagy televíziós megmozduláson, ami még előfordult egy-egy alkalommal, ezek a beteg öreg emberek mind ott voltak. Mert látni akarták egymást legalább, és a régieket meg a még nem annyira régieket. Tehát van-e egyáltalán egy olyan szellemiség és még egy, ami a legfontosabb ahhoz fűzve amit mondtál: hogy van-e annyi kurázsi. Mert én azt veszem észre, hogy lapítanak az emberek. Valószínűleg felháborodnak esetlegesen azon ami történt vagy ami történt most például most velünk, de lapítanak. Mert az egzisztenciájukat érzik veszélyeztetve, és abban a pillanatban én már hiába kukorékolok szolidaritásról, és abban a pillanatban vissza is vonom. Mert ha félni kell attól, hogy valamivel szemben felemeljem a szavam, ami igazságtalan, ami egyszerűen példa nélkül álló, gyilkosság, azt kell mondanom, öreg embereken is – nem magamra gondolok és azokra akik munkaképesek. Ha ettől félni kell, hogy ezért szót emeljek, akkor ott már szolidaritás sincs és nem is kívánatos.

– Ha egy pillanatra visszatérhetek magához a járadékhoz vagy járandósághoz, most lehet azon vitatkozni meg biztos van olyan ember, aki úgy gondolja, hogy miért érdemelnek ezek a tévések többet, mint más nyugdíjas, de ettől teljesen függetlenül, ha már egyszer évek óta ezek a kiválasztott örökös tagok ezt megkapták, akkor azt meg kellett hogy szokják. Úgy állították be az életüket, ehhez alakították mindazt, ami a mindennapi életüket és feltételeiket meghatározta. Ezt tőlük elvenni egyik napról a másikra, hát ez gyalázat, ez felháborító. Ezt nem volna szabad megtenni.

– Még egy dolgot lehetett volna tenni. Ha már mindenáron ez a pénz hiányzik a büdzséből, akkor azt…

– De hát tudjuk mind a ketten, hogy ez nem igaz. Ez nem lehet igaz.

– Tudjuk, tudjuk, tudjuk, de mégis. Most tételezzük fel. De ne engedjük meg. Ha mégis, tehát akkor azt mondom, hogy itt vannak ezek most már csak kilencen. Öt év múlva lehet, hogy már csak hárman lesznek, de az is lehet, hogy hárman sem. Hagyják kihalni őket. Hát ez nem létezik, hogy ez az intézményt alapjaiban rázná meg.

– De én azt gondolom, hogy ez nem egy követendő példa. Nem butaság ez, hogy egy ilyen, az egész ország által ismert és szeretett intézmény, mint ami a Magyar Televízió volt, hát manapság már ugye egyre kevésbé az, de ha voltak és vannak olyan vitathatatlanul kiváló televíziós személyiségek, akiket egy ország szeretett, akkor ők igenis megérdemlik ezt. Nem kell hagyni kihalni, hanem ezt a hagyományt, ami nem túl régi, néhány éves, meg kellene őrizni. Nem pedig ebek harmincadján hagyni és kivégezni. Na még azt akartam tőled, Tamás, megkérdezni, ha már ennyi rosszat mondtunk, hogy valami jót a mai magyar közszolgálati vagy nem közszolgálati televíziózásban látsz-e? Mert én sokat bosszankodom, de hátha te egy kicsikét frissebb és bátorítóbb szemmel nézed az egészet.

– Hát ez most nagyon érdekes vég lesz, de nem tudok egyszerűen ellenállni. A minap láttam két gyönyörű nőt a közszolgálati tévében. A Szeretlek Magyarországban vagy Magyarország szeretlek című játékban. Az egyik a feleségem volt, a másik a lányom. Ez a jó ért a magyar televíziótól az utóbbi időben.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!