rss      tw      fb
Keres

A franciaországi hatalomváltásról



A május 6-án szocialista győzelemmel véget ért francia köztársasági elnökválasztásokból az alábbi tanulságokat vonnám le.

Az első, hogy noha a több mint fél éve tartó kampány során látszólag a francia társadalom nagyobb része összefogott a hivatalban lévő, jobbközép irányzatú elnök, Nicolas Sarkozy ellen – még a hívei közül is sokan mondták magukat kiábrándultnak, teljesítményével elégedetlennek –, a fungáló elnök végül is a második fordulóban leadott szavazatoknak kis híján a felét, több mint 48 százalékát megszerezte. Más szóval, nem következett be a sokak által bejósolt összeomlás. Kiderült, hogy „Sarko”-nak (így emlegette őt a francia közember) szokatlan modora, félig magyar és részben zsidó eredete, elkövetett hibái, s a krízisekkel teli, végig nehéz helyzet ellenére, amelyben kormányoznia kellett, széleskörű népi (azaz választói) támogatottsága maradt. Veresége tisztesnek mondható számszerűleg is, politikailag is – ámbár az utóbbi szempontból nagyon elgondolkodtató.

A megbuktatásához szükséges ellenszavazatokat ugyanis egy olyan jelölt – a szocialista párti François Hollande – gyűjtötte össze, akinek szinte semmi államvezetési tapasztalata nincsen, hiszen soha semelyik kormánynak nem volt minisztere, de még államtitkára sem. Ez a jelölt ráadásul olyan program köré szervezte kampányát, amely kimerült az emberbaráti és haladónak mondott elvek hangoztatásában, az ország előtt álló tényleges problémákat illetően azonban vagy hallgatott, vagy (európai és minden más szempontból) megvalósíthatatlan ötleteket tartalmazott. A választási vita végül is nem arról szólt, hogy Franciaország hogyan fog kilábalni az európai államokat továbbra is fenyegető pénzügyi válságból, nem is arról, hogy a társadalom növekvő elégedetlenségének melyek a mélyebb okai, hanem – mondjuk így – a szembenálló elvek szépségéről. Kiegészülve s naponta új részletekkel gazdagodva arról, hogy a másik jelölt miért a szemétre való.

Ebből aztán arra lehetett volna következtetni, hogy az április végi első forduló után talpon maradt két jelölt bármelyikének győzelme éktelen zsivajt, háborgást, már-már polgárháborúval fenyegető elégedetlenséget fog kiváltani. Pláne ha a végeredmény nagyon szoros. De nem ez történt, hanem az ellenkezője. A vesztes jelölt – aki az utolsó pillanatig azzal erősítette híveinek hitét és agitációs buzgalmát, hogy „bízik” egy váratlan győzelemben, még ha „szoros” lesz is az eredmény – nos, ugyanez a Sarkozy már a vereség első számainak ismeretében (vasárnap este nyolc óra előtt) összehívta legközelebbi munkatársait és pártjának legfontosabb vezetőit, hogy tájékoztassa őket visszavonulási szándékáról. A lelépő elnök bámulatosan nyugodnak, önkritikusnak, s bosszúvágytól mentesnek mutatkozott. A vereség teljes felelősségét magára vállalta, s arra biztatta híveit és elvbarátait, hogy teljes mértékben a jövő hónapi nemzetgyűlési választásokra koncentrálják figyelmüket.

Ennek megfelelően viselkedett Sarkozy azon a (vasárnap este 9 óra tájt megtartott) nagygyűlésen is, ahol nagy számban összesereglett és utolsó pillanatig bizakodó választói előtt kellett megszólalnia. Vereségét igen halk és személyes hangú beszédben jelentette be (lásd Nicolas Sarkozy búcsúja), s csak saját magát okolta érte. Nem titkolta, hogy a politikai életben való részvételét – amely a hetvenes években kezdődött – befejezettnek tekinti. Utódának az elnöki székben szerencsét kívánt, s mikor Hollande nevének hallatán a teremben sokan felhördültek, azt a reményét fejezte ki, hogy a jövőben kevesebb ellenségesség lesz az országban, mint amennyi az ő kormányzati tetteit kísérte. Még azt is mondta, hogy minden egyéni sorsnál fontosabb az a valami, amit úgy hívnak, hogy Franciaország, amelynek érdekében a nemzet boldogulását akarók összefogására hívott fel.

Ez a beszéd, úgy tűnik, nagy hatást gyakorolt a győztes ellenpárt vezetőire is, akik közül többen – maga az új elnök is – köszönetüket fejezték ki Sarkozynek konciliáns szavaiért. Nem lehet kizárni, hogy a volt elnök szavai egyfajta pszichodrámát váltottak ki – nemcsak saját párthívei között, hanem az ellentáborban vagy legalább annak egy részében is. Meglehet, hogy ez csak pillanatokig tart majd, de az is lehet, hogy a francia belpolitikai csatározás a továbbiakban békésebb vágányokon fog haladni.

Írtam ezt az esemény másnapján úgy is, mint francia állampolgár, s úgy is, mint két haza közt mozgó európai magyar.

(Kende Péter)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!