Beletörődés és lázadás között



Nem ismerjük eléggé önmagunkat. Úgy értem, nem ismerjük eléggé magunkat mint polgárokat. Vannak illúzióink és vannak hazugságaink a múltunkról, és vannak hazugságaink a tulajdonságainkról, a képességeinkről, de sem a politikusok, sem a tudósok nem értik, miért támogatják még mindig túl sokan az orbánizmust, nem értik, miért fagyott be a demokratikus ellenzék támogatottsága, és miért nem kell sem ez, sem az a választópolgárok többségének. Az utóbbi még megmagyarázható lenne azzal, hogy a demokratikus ellenzék nem tud kiutat találni, és ennek valóban nagyon fontos szerepe van abban, hogy milyen túlélési stratégiákat választanak az emberek, de korántsem magyaráz meg mindent. Nem ad magyarázatot arra, hogy miért tűnnek érzéketlennek a munkavállalók a jövedelmeiket folyamatosan csökkentő és a munkafeltételeiket tudatosan rontó döntésekre. Nem ad magyarázatot arra sem, miért tűnnek érzéketlennek a vállalkozók a lehetőségeik radikális beszűkítésével, és az értelmiségiek a szabad gondolkodás felszámolásával szemben. Nem érthető, hogy miért tűrik a jogászok szinte szótlanul a jogrend felszámolását, a cigányvezetők a romák szolganéppé degradálását. Nem érthető az sem, miért állnak ki olyan kevesen nyilvánosan azok mellett, akik mégsem szótlanok. Ha csak ennyit veszünk észre, ha csak ennyit látunk meg, már akkor is nyugodtan mondhatnánk: birka nép ez. Van azonban más értelmezési lehetőség is.

Induljunk ki abból, hogy ellentmondás van a látszólagos nyugalom és a munkahelyeken, a köztereken, a magánéletben egyre növekvő feszültség között, amely mind drasztikusabban mutatkozik meg, és mind gyakrabban változik verbális és fizikai agresszióvá. Ebből pedig az következik, hogy az emberek nagyon is érzékelik az életkörülményeik és lehetőségeik rohamos pusztulását, de másként reagálnak rá, mint ahogyan a demokraták remélték. Az ellenállás stratégiájának kialakítása során feltétlenül számolni kell azzal, miként válaszolnak az emberek az állami agresszióra, és egy darabig még nem lehet építeni a demokratikus önvédelemre. Az ugyanis csak akkor létezik, és csak akkor működik hatékonyan, ha 1) összekapcsolódnak egymással az egyéni életek negatív megváltozása és a kormányzati intézkedések, vagyis ha 2) nem a következményeket tekintik a baj forrásának és ha 3) nemcsak azt látják, hogy többek helyzete is hasonlóan alakul, hanem felismerik azt is, hogy egyedül nem jutnak semmire, azaz egyedül nem képesek tartósan javítani a helyzetükön. Ezeknek a feltételeknek jelenleg egyike sincs meg. A szolidaritás szinte teljes hiánya érzéketlenné tesz mások bajai iránt, és azzal hiú reménnyel kecsegtet, hogy ha nem állunk ki a bajbajutottak mellett, akkor mi magunk megúszhatjuk.


Alone – flickr/theodor 

Az emberek többsége bajainak okát nem a kormány dilettantizmusában és diktatúrára törekvéseiben látja, sokkal inkább a hozzá közeleső, egyre működésképtelenebb intézményekben és alkalmazottaikban keresi. Sokan nem látnak, és nem is akarnak egy karnyújtásnyinál messzebb látni. Hiszik, hogy ezzel megvédhetik magukat és pozícióikat, az orbánizmus célja azonban éppen az, hogy szembefordítsa egymással az önkormányzatokat és a települések lakóit, a szülőket és a pedagógusokat, a polgárokat és a rendőröket, a vállalkozókat és az alkalmazottakat, a hajléktalanokat és a náluk éppen hogy csak jobb helyzetben lévőket, a romákat és a velük szinte azonos módon kiszolgáltatottakat és kizsákmányoltakat. Szóval mindenkit, hogy mi mindannyian, így egymás ellen fordulva és egymást utálva megfeledkezzünk arról, hogy legnagyobb bajaink oka éppen az Orbán Viktor által megálmodott diktatúra. Mindazt a feszültséget tehát, amely az emberekben nap mint nap felhalmozódik, a közvetlen környezetük elleni agresszióval vezetik le, beleölik a többiekkel való üvöltözésekbe és káromkodásokba, időnként pedig a fizikai erőszakba. Ez a hatásátirányítás, ha valóban működik, mentesíti a problémák okozóit a következmények alól, és azt a benyomást kelti bennük, hogy bármit megtehetnek. Jól mutatja ezt a miniszterelnöknek Brüsszelben tett megjegyzése, hogy a magyarok fegyelmezetten elfogadják majd az újabb adókat, mert látják, hogy szükség van rájuk. Más nyilatkozataiból is úgy tűnik, maga is elhiszi, hogy mindent remekül csinál, és csak az irigyei áskálódnak ellene. Az orbánizmus gondolatvilága egyébként is egyszerre primitív és ravasz. Primitív abban az értelemben, hogy sohasem vette tekintetbe a társadalmi folyamatok komplexitását, kizárólag arra figyelt, miként lehet destruálni azokat. Ennek következtében, ha a kormányzat érzékel is néhány problémát, mint például az oktatás, a foglalkoztatottság alacsony szintje vagy a szegénység, arra mindig rossz válaszokat ad. Az oktatás problémáit az oktatási szabadság, a világra való nyitottság és a demokratikus értékeken nyugvó önállóság helyett a korlátozottság és korlátoltság, a felügyelet és a büntetés, vagyis a bürokraták „bölcsessége” révén oldaná meg. A foglalkoztatottság növelését a kiszolgáltatottság és a kényszer fokozásával, a szegénységet pedig büntetésekkel akarja kezelni. Azt már nem is mondom, hogy a gazdasági növekedés a kormány szerint – hisz ez következik mindabból, amit eddig tettek – a tőke kivonása, illetve a haverjaikhoz való átcsoportosítása révén oldható meg. Ravasz pedig abban az értelemben, ahogy céljait másnak mutatja, mint amik, meg abban is, ahogyan tetteiért másokra hárítja a felelősséget, tehát a hazugságokban, abban, ahogyan a silányságot a legnagyobb értéknek mutatja be. Az orbánizmus olyan, mint a „bolondok aranya”.*

A hatásáthelyezésnél valószínűleg sokkal fontosabb az a túlélési stratégia, amit már a rendszerváltás előtt kialakítottak és sikeresen alkalmaztak a magyarok. Ennek az a lényege, hogy ha nem is fogadják el, de tudomásul veszik azt, ami van, és valamennyi problémájukra egyéni megoldásokat keresnek. Úgy vélem, ma is ez a stratégia dominál. Aki csak teheti, visszavonul a maga világába, és megpróbál túlélni. Akár még azt is mondhatnánk, hogy ez jó hír, mert az orbánisták uralmát és dilettáns világát rövid életűnek képzelik el, de nem hiszem, hogy tényleg így van. Inkább arról lehet szó, hogy az emberek megkísérlik elválasztani egymástól a saját világukat és a közös világot. Elhitetik magukkal, hogy lehetséges létrehozni egy egyre szörnyűbbé váló közös valóságban a maguk békés és otthonos világát. Elhitetik magukkal azt is, hogy megszabadulhatnak a politikai döntéshozók rosszindulata és ostobasága következményeinek legalább egy részétől, ha képesek megtalálni a mellékutakat és a kiskapukat, amelyeken keresztül kompenzálhatják a veszteségeik egy részét.  Úgy tűnik azonban, hogy ez magatartástípus nem működik igazán jól, nem képes feloldani a feszültségeket, amelyek a diktatúra újbóli kiépülésével együtt járnak. Erre utal az agresszivitás szintjének növekedése, bár az is igaz, hogy egyelőre még csak egymás ellen fordulnak az emberek. A Fidesz ebben a vonatkozásban a saját csapdájába látszik beleesni, hiszen 2002 óta mindent megtett az erőszak és az agresszió fokozásáért, 2006 után pedig szövetséget kötött mindenkivel, aki hajlandó volt bármiféle agressziót alkalmazni a kormány és a baloldali pártok politikusai ellen. Most még el tudta érni, hogy ne történjék ugyanez az ő politikusaival is, de nem tud és talán nem is akar mit kezdeni a polgárok közötti erőszakkal. Illetve, bocsánat, egy ötlete mégis van a jelenlegi hatalmasoknak: ahogyan a korrupciót, úgy az erőszakot is megpróbálják intézményesíteni és a legkiszolgáltatottabbak ellen irányítani. Ezzel viszont folyamatosan táplálják a legszélsőségesebb és legaljasabb politikai irányzatok iránti bizalmat.

Magyarország polgárai egyelőre sem beletörődni nem képesek mindabba, sem pedig fellázadni nem képesek az ellen, ami velük történik. Látják ugyan, hogy nagyon rossz, de még hisznek benne, hogy képesek lesznek elkerülni a legrosszabbat, azt, hogy szembe kelljen nézni az illúzióikkal, most még nem hiszik el, hogy ezt meg kell majd tenniük.


Nem is nagy dolog ez:
Nem nagy sor nem-hinni:
Bizonyisten, rongy-országot
Lázadásba vinni
Úgyse lehet: mindegy.

Ady Endre: Nem nagy dolog (1914)


* Így nevezik a piritet, amely úgy néz ki, mintha arany lenne, holott csak vasszulfid.



Krémer Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!