rss      tw      fb
Keres

Prohászka-vita után, Prohászka-vita előtt



A Jobbik fővárosi frakciója újra akarja állíttatni Prohászka Ottokár (1858–1927) egykori székesfehérvári püspök szobrát – már megint, vagy mondhatnánk: még mindig. A szimbolikus politizálás rendszerváltás utáni történetében lassan külön fejezetet érdemel Prohászka ügye. Kétségtelen, hogy a 20. századi magyar katolicizmus kiemelkedő alakjáról van szó, aki sokoldalú, ám épp emiatt nagyon is vitatható tevékenységet folytatott. Életéről, életművének egyes vonatkozásairól számos feldolgozás született már, azonban hogy, hogy nem, Prohászka a rendszerváltás óta nemcsak az önnön példaképei után kutató katolikus egyház, illetve a történészek érdeklődésének állt a középpontjában, hanem politikusokénak is. Az egykori püspök ugyanis nemcsak egyházfő, teológus, a szociális kérdések iránt kiemelten érdeklődő és érzékeny lelkipásztor, lapszerkesztő és sajtószervező, népszerű szónok stb. volt, hanem közéleti személyiség is, politikai aktivitása pedig bőven elérte azt a szintet, hogy ugyanúgy tegyük mérlegre közéleti tetteit, megnyilatkozásait, mint más politikusokét.

Czeglédi János jobbikos képviselő – a Prohászka-szobrot eredeti helyén, a Budapest-Belvárosi Károlyi-kertben visszaállíttatni kívánó – indítványa nyomán a legfontosabb kérdés ebben jelölhető meg: folytatódik-e az a folyamat, miszerint történet-politikai kérdésekben a Jobbik folyamatosan és sikeresen tolja maga előtt a Fidesz-KDNP-t? Más szavakkal: meddig érkezik még a fideszes ideológia történelmi elődökben, szobrokban, utcanevekben stb. testet öltő szellemi utánpótlása a szélsőjobboldal irányából (is)?

A 20. századi magyar történelemben sajnos nem volt ritka és tanulságok nélküli, hogy a „mérsékelt” konzervatívok a tőlük jobbra álló radikálisok térnyerésétől való félelmükben és/vagy saját meggyőződésből magukévá tették a szélsőségesek indítványait. Különösen a szimbolikus kérdésekben gyakori a jobboldal különböző árnyalatainak az „összecsúszása”, hiszen a „közép” gyakran érezheti úgy, hogy ezzel csak saját szavazóbázisát erősíti vagy legalább stabilizálja. Csak a legutóbbi időszakból: a Trianon-törvény szellemisége, a baloldal kirekesztő és hazug megbélyegzésének jogszabályba öntése, a kizárólagos múltértelmezés vindikálása, aztán a Parlament melletti Károlyi-szobor eltávolításának követelése stb. – nemhogy távol állt volna a szélsőjobbtól, hanem épp ellenkezőleg, eredetileg az ő köreikben fogantak e gondolatok, a Fidesz csak világra segítette és immár sajátjaként nevelgeti őket. A legutóbbi friss hír: Gyömrőn is jobbikos indítványként került a helyi döntéshozók elé az ottani Szabadság tér Horthy térré való átalakítása, aztán a lehangoló (és ragadós példának szánt) köztér-átnevezés ügyét a nem jobbikos jobboldal is felkarolta.


Prohászka Ottokárért eljön a halál angyala – freskó a budapesti papnevelő intézetben (napibudapest.blog.hu)

E mintakövetésnek persze vannak korlátai: amikor a Parlamentben a szélsőjobboldal Tiszaeszlárt emlegette, ez már a Fidesznek is sok volt. Ami persze távolról sem jelenti azt, hogy éles cezúra volna közöttük, ezt épp Prohászka Ottokár példája bizonyítja. A rendszerváltás után sokáig az egykori püspök életművének feltárását és méltatását történészek, katolikus egyházi értelmiségiek kezdték meg, utóbbiak számára egyértelműen példaképnek is számított a személye. A közéletet azonban nem nagyon kavarta fel Prohászka emléke, a konzervatív jobboldal is finoman szólva alig figyelt fel rá, az Antall József-i MDF például alig emlegette. Közéleti személyiségként való felkarolása a szélsőjobboldalon született, először akkor váltott ki nagyobb közéleti vitát, amikor Csurka István „Magyar Út” mozgalmának egyik csoportját Prohászkáról nevezték el. A MIÉP következetesen ápolta a püspök emlékét, nem utolsósorban – hol nyíltan hangoztatott, hol csak utalás formájában emlegetett – antiszemitizmusa miatt. Sokan nem hitték volna akkor, hogy emléke széles körben vállalható lesz, ahogy a közéletben igazán csak az ezredforduló után lett Prohászka igazán „téma”.


„A zsidókérdés Magyarországon” című Prohászka-írás, Hamburg, 1920 – Wikipédia

2004-ben a MIÉP fővárosi frakciója vetette fel, hogy vissza kellene állítani Prohászka Ottokár szobrát a Károlyi-kertben. (A hosszú szobortörténelemről csak említésszerűen: a „Magyarország apostolát és tanítómesterét” ábrázoló egész alakos szobrot 1934-ben állították fel, amelyet baloldali fiatalok – köztük e tettét később megbánó költő, Faludy György – 1947-ben ledöntöttek. A szobor főalakját 1984-ben Székesfehérvárott, egy templomkertben állították fel újra.) Szóval, a 2004-es MIÉP-indítványt nemcsak az akkori városvezetés, személyesen Demszky Gábor főpolgármester utasította el, hanem akkor a Fidesz is kihátrált mögüle. Demszky egyértelműen Prohászka antiszemitizmusát nevezte meg elutasításának indoklásaként, de Kupper András akkori városházi Fidesz-frakcióvezető is kitért a Prohászka- (illetve a szintén akkor a MIÉP által tematizált) Teleki Pál-szobor felállítása elől, állítólag még érzéketlenséggel is vádolta a szélsőségeseket, mondván: „nem tudnak hatvanig elszámolni”. (Utalva a második világháború óta eltelt évek számára.) Nem véletlen, hogy az ügy kapcsán nemcsak Demszkyt nevezték a MIÉP-esek a „Mazsihisz parancsvégrehajtójának”, hanem a Fideszt is a liberális polgármester azzal egylényegű, szövetségesének.

Nemsokára azonban Prohászka emléke és szobra elindult a Fidesz irányába. Minél gyakoribbá vált az Orbán-pártban a nemzetieskedő retorika alkalmazása, érdekes (vagy nagyon is érthető) módon, úgy lett egyre befogadóbb Prohászkát illetően. A katolikus egyház nagy botrányt csapott az ekkortájt a Holokauszt Emlékközpontban megnyílt állandó kiállítás kapcsán, amelynek egy képaláírása „a konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakjaként” említette a püspököt. A 2006-os évet Prohászka emlékévnek szentelte az egyház, ami jelentősen növelte az egykori püspökre irányuló figyelmet. Akkor, amikor a szavazatmaximalizálásra törekvő, ebben a történelmi egyházakra politikai szövetségesként számító Fidesznek, valamint különösen kereszténydemokrata szatellitpártjának jobbratolódását Prohászka emlékének egyre gyakoribb felvállalása is elmélyítette. Jól mutatja ezt, mennyire megszaporodtak a személyére irányuló pozitív méltatások, és az ekkor már Jobbik vezette szélsőjobb már tarthatott attól, hogy a Fidesz(-KDNP) kisajátítja Prohászkát előlük – tegyük hozzá: teljes joggal. 2008 októberében ugyanis a Lakitelki Népfőiskola (amely egyébként már két évvel korábban „Prohászka Ottokár Politikai Kollégiumot” is indított…) kertjében felállították a püspök mellszobrát, s az esemény kapcsán Lezsák Sándor, illetve Balog Zoltán kiemelkedően pozitívan méltatták Prohászka emlékét, követésre méltónak közéleti tevékenységét. (Előbbi ezt a „kozmpolita-parazita réteg” elleni küzdelemben jelölte meg.) E szellemiség megnyilvánulása, a vitatható emlékű Prohászka Fidesz általi felkarolása kapcsán Gusztos Péter SZDSZ-képviselő tett fel kérdést az országgyűlésben, amellyel a jobboldal különböző árnyalatainak egységes és finoman szólva szélsőséges hangvételű hangorkánját szabadította magára. A Fidesz 2010-es hatalomra kerülésekor Prohászka már egyértelműen a jobboldal elfogadott példaképének, előzményének számított, de nem tört meg népszerűsége a szélsőjobboldalon sem, épp ellenkezőleg: gárdisták, hungaristák stb. változatlanul szívesen idézik zsidóellenes megnyilatkozásait.


Forrás: konyvar.hu

Márpedig ez, a zsidósághoz való viszony a Prohászka-életmű közéleti szempontból leginkább neuralgikus pontja. (Van más is egyébként…) Katolikus egyházi oldalon számos cikk, tanulmány, elemzés jelent meg antiszemitizmusa tagadása vagy legalábbis árnyalása igényével – ezek összefoglalására nem vállalkozhatunk. De talán nem is szükséges, hiszen, ha fellapozzuk Prohászka publicisztikai írásait, nyilvánosan elmondott beszédeit, aligha lehet nem antiszemitának tartani megközelítéseit. Azok voltak, még ha e ponton is szükség van a kiegyensúlyozott megítélésre, hiszen zsidóellenessége nem volt azonosítható a későbbi, náci (faji alapú) antiszemitizmussal, annak alapját inkább gazdasági, valláserkölcsi antiszemitizmus adta. Lehet persze mondani, hogy akik antiszemitának nevezik, azok „kiragadták egyes mondatait a szövegkörnyezetükből”, ami egyébként igaz is lehetne, ha a szövegkörnyezetben nem ugyanolyan mondatok lettek volna. Prohászka ugyanis 1919 őszétől az uralkodó ideológia, a „keresztény-nemzeti” eszmerendszer egyik legfontosabb kidolgozója, a Horthy-rendszer egyik leginkább tekintélyes megalapozója volt. 1920-ban a „numerus clausus” elfogadásában kulcsszerepet játszott, ekkori parlamenti beszédei bőven megfelelnek a korabeli antiszemita közhangulatnak, és később is sokkal inkább a szélsőjobboldallal szimpatizált. Sok közéleti kérdéssel foglalkozott, melyek között a zsidósággal kapcsolatos megnyilatkozásai ma már egy demokrata számára vállalhatatlanok. (Bár sok hasonló mondható el a parlamentarizmushoz, a politikai ellenfelekhez stb. fűződő viszonyról is.) A szélsőjobboldal számára pedig, mint például egy rövid internetes szörfözés eredményeként máris láthatjuk: nagyon is kívánatosak. Nem elgondolkoztató ez, pláne, ha áttekintjük a korábbi diskurzusokat?

A Prohászka-vitának mindig volt egy tudományos és egy közéleti (publicisztikai) szintje, a pro és kontra érveket mindkét szinten, a nekik megfelelő apparátussal és igényességgel vonultatták fel. (Bár a publicisztikák egy része esetében ez inkább az igénytelenséget jelenti.) Aligha tévedünk, ha a legfrissebb Jobbik-javaslat kapcsán az elmúlt években újra és újra felbukkanó Prohászka-vita újratermelődését vizionáljuk.

Prohászka felmutatása közéleti mintaként ugyanis összefügg a Horthy-kor iránti erősödő (és alapjaiban hamis) nosztalgiával, tehát van esély arra, hogy a Fidesz a Károlyi-kertben is vissza akarja állítani az 1944-es állapotokat, mint ahogy a Kossuth tér esetében tette, ami azt is jelenti, hogy újraépítik Prohászka Ottokár szobrát. Az eddigi történésekből ez logikusan következne. Ami nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy akkor Prohászka művei ajánlott vagy akár kötelező olvasmányokká is lehetnek, hanem azzal is, hogy a Fidesz végleg a Jobbik társutasává válhat a köztereinket is formáló szimbolikus, illetve történet-politikai kérdésekben.



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!