A végképp megrendült bizalom



                  Andor Mihály


Úgy látom, Mihancsik Zsófia sem biztos abban, hogy utolsó politikai reménysége (az enyém is – ha nem is olyan szakadásmentesen, mint az övé) teljesen makulátlan ebben a szomorú szakdolgozat-ügyben.

Ha nem így lenne, nem azzal kezdené írását, hogy „nem mindegy, hogy valaki nyolcévesen puskázik a padszomszédjáról, húszévesen hányaveti módon összeollóz egy főiskolai záródolgozatot, vagy ötvenévesen akar megszerezni, másvalaki munkájával, azaz megfontolt csalással, egy tudományos fokozatot, majd büszkén viseli a sokak szemében rangot jelentő doktori címet.”

Az első állítással egyetértek: a nyolcéves puskázása – még erkölcsileg sem – vethető össze Schmitt Pál plagizálásával. A nyolcéves előtt még ott áll erkölcsi fejlődésének nehéz útja, de a diploma előtt álló huszonkét évesnek már rendelkeznie kell azzal az erkölcsi vázzal, amit az élet sokszínű tapasztalatai csak gazdagíthatnak. Huszonkét-huszonhárom évesen egy szakdolgozat „lepuskázása” – ha nem is mérhető a doktori címet szerző csaláshoz – már nem az a bocsánatos diákcsíny, aminek Mihancsik Zsófia próbálja beállítani. Ebben az életkorban ez már jellem kérdése. Sok olyan embert ismerek – és remélem, ők vannak többségben –, akinek eszébe sem jutott volna, hogy lopja vagy vegye a szakdolgozatát, és az átvett gondolatoknál sem felejtette el kitenni az idézőjeleket, sőt inkább büszkélkedett vele, hogy még ezt is olvasta a szakirodalomból. És nem azért nem jutott eszükbe, mert féltek a lebukástól, vagy nem volt rá pénzük, hanem azért, mert nem így jár az agyuk. Ugyanis nem fért bele a világképükbe. Ilyen egyszerű ez!

És innen nézve egyáltalán nem számít, hogy a kormánypárti médiumok aljasul működnek vagy sem; hogy tudósítanak-e a Dávid Ibolyát felmentő ítéletről, vagy nem; hogy évek óta folyik – a mindkét oldali sajtó nagy részének asszisztálásával – Gyurcsány Ferenc hazug képmutatásra épülő kicsinálása, vagy hogy a nemzet leggátlástanabb hazugja ebből is győztesen jön-e ki. Mindez más írások tárgya.

Érzi ezt Mihancsik Zsófia is, mert minden érve mentegetés – vagyis az a gondolat sugallja, hogy talán igaz a dolog. A Gyurcsány Ferencet feltehetően nem szerető volt anyós és sógor állításait nem tudja cáfolni, ezért inkább bosszúvágyukról beszél. Nem tartja képtelenségnek, hogy „Gyurcsány Ferenc huszonkét évesen a hóna alá csapta a sógora szakdolgozatát, legépelte és beadta a sajátjaként”, de talál rá mentséget: „mert nem érdekelte a technika–biológia szak, túl akart lenni az egészen, és nem akart több energiát fordítani rá, például mert más érdekelte”. Ez persze „csúf dolog”, de még ennek a csúfságnak is megpróbálja élét venni, amikor ugyanolyan „csúfnak” nevezi azt, hogy életkora letagadásával a család létfenntartásához akart hozzájárulni három műszakos gyári munkával. Hát, mit mondjak: nem ugyanaz a „csúfság”. A legszomorúbb mentegető érv az, hogy Gyurcsány csak azt csinálta, amit sokmillió polgártársa. Igen, csakhogy ebből a sokmillióból kevesen akartak politikusok lenni, és bizony nekem egy olyan kellene – ezzel nem vagyok egyedül –, aki éppen azzal tűnik ki politikustársai közül, hogy nem olyan, mint a többi.

Sajnos Gyurcsány Ferenc megszólalása sem oszlatta el a gyanút: „Húszévesen, vagy harminc évvel ezelőtt nem készültem tudományos pályára, sok minden fontosabb volt nekem, mint a szakdolgozatom, egyszerűen túl akartam lenni a főiskolán. Hogy miért a környék szőlészetéből és borászatáról írtam dolgozatomat? Mert akkori feleségem szüleinek balatonfüredi családi házában sok anyagot találtam a környék szőlészetéről és borászatáról. Tájékoztatókat, prospektusokat, beszámolókat. Hogy köztük volt-e Szabolcs dolgozatának kézirata, vagy annak vázlata, fogalmam sincs. Ha igen, biztosan olvastam. Ha olvastam, bizonyára felhasználtam. Ha használtam, szeretném hinni, hogy tisztességesen megjelöltem a forrást.”

Nekem már az előadás módja sem tetszik. Mintha nem emlékezne rá, hogy „köztük volt-e Szabolcs dolgozatának kézirata”, és ha köztük volt, olvasta-e, és ha olvasta, felhasználta-e, és ha felhasználta, akkor tisztességesen megjelölte-e a forrást. Mit mondjak erre? Az ember nem minden nap ír szakdolgozatot, ilyesmire emlékezni szokott. Hacsak nem egy rendkívüli, mondjuk, már-már világbajnok rossz memóriáról van szó.

Semmi baj nem lenne, ha Gyurcsány Ferenc csak egy lenne a „sokmillió polgártárs” közül, aki valahogy összeügyeskedte a szakdolgozatát, hogy túl legyen rajta, aztán pedig kiválóan megállja a helyét a munkájában. Egyetlen kivétel van csak: ha ez a munka a politika. Mert akkor nem csak magának játszik, hanem nekem is, és még néhány milliónak, akik bíztak benne, hogy végre termett egy jó politikus magyar földön.

Kétségeim már korábban is voltak, amiket 2010-ben, a választások előtt ugyancsak a Galamusban fogalmaztam meg:

„Hat évvel ezelőtt én is reménykedve figyeltem Gyurcsány Ferenc fölbukkanását. Üdítő színfolt volt: tudott beszélni, volt víziója Magyarországról, fölismerte, hogy mifelénk az évszázadok óta rögzült mentalitás okozza a legnagyobb problémát, és ezen kellene változtatni, tudta, mit akar, és meg is próbált valamit csinálni. Őszödön megpróbált igazat mondani. Be is törték a fejét – saját pártja hathatós együttműködésével. Sokáig azt hittem, végre Magyarországnak van egy államférfia.

Aztán lépésről lépésre rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, Gyurcsány Ferenc mégsem jó politikus. Hiszen egy politikust nemcsak a víziói minősítenek, hanem az is, hogy meg tudja-e valósítani elképzeléseit. Jó elképzeléseim nekem is vannak, de fogalmam sincs, hogyan kellene őket megvalósítani. Nem is mentem politikusnak. Gyurcsány viszont elment politikusnak, és kezdtek jönni olyan hibák, amelyeket jó politikus nem követ el. Rögtön az őszödi beszéd, melyet nem szűk körben, hanem az országgyűlésben kellett volna elmondania. De ha már ezt a szerencsétlen megoldást választotta, akkor számítania kellett volna pártbeli ellenfelei szorgos munkájára. Nem lehet jó politikus az, aki nem ismeri a saját pártját.

Aztán jöttek a rosszul előkészített vagy elő sem készített hebehurgya ötletek, élükön a kormányzati negyeddel. A jó politikus úgy jön elő népszerűségnövelő ötletekkel, hogy azok növelik a népszerűségét. Ezek nem növelték. Inkább lejáratták szerzőjüket, rontották hitelét. Közben zajlott a rosszul előkészített egészségügyi reform hosszú agóniája – ugyancsak saját pártja hathatós közreműködésével. Nem felejthetjük el a saját kis kórházukért eredményesen alkudozó szocialista polgármester-képviselők hadát. Egy jó politikus legyőzte volna őket, de ők győztek. Végül az MSZP rákényszerítette a reformok visszavételére. Nem bírt a pártjával, de nem ezért gondolom, hogy rossz politikus. Előfordulhat, hogy valaki rossz pártba keveredik, de ha kiderül, levonja a következtetést. Mert a jó politikus tudja, melyik az a pillanat, amikor hitelessége megőrzésével visszavonulhat, hogy később visszajöhessen. Gyurcsány Ferenc nem tudta. Ha akkor nem enged pártjának, és nem bontja föl a koalíciót, hanem lemond, talán még új pártot is szervezhetett volna. Sok híve volt, ha ellenfelei erősebbnek látszottak is. Ezt a pillanatot azonban elmulasztotta. Ehelyett a hátralévő néhány hónap alatt sorozatban került egyre méltatlanabb helyzetekbe (az ellenzék érzékletes kifejezésével szólva: hagyta, hogy pártja fölmossa vele a padlót), míg aztán mégis eljött a lemondás pillanata – csak éppen későn. Mire meghozta döntését, egy hitelét vesztett miniszterelnök és pártelnök mondott le.”

A két évvel ezelőtti cikkben olyan hibákat soroltam föl, amelyekből lehetett tanulni, és – mivel szerettem volna elhinni – elhittem Gyurcsány Ferenc fogadkozását, hogy tanult a hibáiból. Azok a hibák menthetők és a jövőben kikerülhetők lettek volna. Most azonban ott tartunk, hogy ha igaznak bizonyul ez a kisszerű szakdolgozat-másolás, akkor ez menthetetlen. Menthetetlen, mert nem kijavítható hiba, hanem jellemhiba. És nemcsak menthetetlen, hanem megbocsáthatatlan is, mert – ahogy Fazekas Csaba írja – „nemcsak a Demokratikus Koalíció idő előtti szétesésével, hanem a demokratikus alapon álló ellenzéki pártok további átrendeződésével, későbbi ütőképes összefogásuk megroggyanásával, a liberális szimpátiájú szavazók további elbizonytalanodásával járna együtt”. Egy nagyszabású politikai műre készülő embernek, mielőtt ringbe száll, az egész életét nagyítóval kellett volna végigvizslatnia, és – minden későbbi „leleplezést” elkerülendő – a legapróbb botlást is a nyilvánosság elé tárnia, hogy ennek tudatában választhassák politikai programját azok, akiknek ez rokonszenves. Őket árulta el, az ő reményeiket csalta meg.

De most még tegyük hozzá: ha igaz a csalás.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!