Mintha-szociológus a kormányszóvivői poszton


A történelem-politológia szakon végzett és hosszasan politológusként működő Giró-Szász András folyamatosan a leggyalázatosabb tettet hajtja végre, amit csak értelmiségi végrehajthat: szándékoltan hamis állításai mögé – merő politikai elkötelezettségből – egy szakma tekintélyét állítja oda, de a szakma tényleges igazolásai, tényei, eredményei nélkül. Ráadásul ezzel kevésbé a saját szakmáját, mint inkább a szociológiát járatja le, hiszen úgy tesz, mintha minden érvét, amellyel indokolja az Erzsébet-utalvány bevezetését a szociálpolitikába, szociológusként dolgozta volna ki, holott az érvei között egy sincs, amelynek bármi köze is lehetne ehhez a tudományághoz.

Legutóbbi nyilatkozatában az alábbi, szociológiainak álcázott érvekkel védte a kormány szándékait:

– Az emberek nem akarnak pénzt, követelik az utalványt.

– A kormány az elmúlt időszakban többször is konzultált az állampolgárokkal ebben az ügyben, akik „hihetetlen nagy”, kilencven százalékot meghaladó arányban azt a választ adták, hogy kifejezetten szeretnék, ha a szociális ellátásokat szigorú feltételek alapján, és ha lehet, nem pénzben, hanem egyéb módon folyósítanák.

– A kérdés megtárgyalásába konzulensként bevont emberek tömege az eddig tapasztalt visszaélések miatt szeretné, ha ez így lenne.

– Az Erzsébet-utalvány témája nem került le a napirendről, „folyamatosan bővülhet ez a dolog, tárcaközi egyeztetések folynak, és a megfelelő tárcák folyamatosan monitoringozzák [sic] a területet".

– Nem érv, hogy tizennyolc civil szervezet is felszólalt a szociális juttatások utalványos kifizetése miatt, mert a demokrácia lényege, hogy mindenki szabadon megfogalmazhatja a véleményét, amit azonban „nem kell túlértékelni, hiszen több mint huszonnégy ezer civil szervezet van az országban”. (Értsd: huszonháromezer kilencszáznyolcvankettő nem tiltakozott.)

Mint látható, a szóvivő kijelentéseit egyetlen nagy trükk köti össze: úgy tesz, mintha minden egyes állítását tudományos vizsgálatok, felmérések és statisztikák támasztanák alá. Ez jellemzi akkor is, amikor a saját tudására, és akkor is, amikor mások – az állampolgárok – tudására hivatkozik. Minkét esetben megalapozott meggyőződésként ad elő egyfelől hamis általánosításokat és azonosításokat, másfelől közönséges, a tényekhez semmilyen módon nem kapcsolódó, klisészerű előítéleteket. További trükk még a reprezentáció fogalmának eltorzítása: Giró-Szász úgy tesz, mintha egy tipikus vagy uralkodó közhangulat képviselete („divat követelni”) azonos volna a teljes társadalmi realitással („mindenkinek az lenne jó”).

Konzultálhatott-e Giró-Szász úgy az állampolgárokkal, ahogyan azt sugalmazza? Elhinném, hogy konzultált, ha ott állnának a számok egy olyan felmérésből, amelyben szerepeltek ilyen vagy ehhez hasonló kérdések is: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az eddig csak cafeteria-rendszerben használt utalványokat kiterjesszük a szociális támogatási rendszerre is? Egyetért-e azzal, hogy általában is korlátozzuk – kártyákkal vagy utalványokkal – a támogatásként vagy segélyként adott juttatások felhasználásának lehetőségeit?”. Ilyen felmérésre nem hivatkozott, és szakemberek sem hivatkoztak – ilyen felmérés nem volt. A szóvivő vélhetően azt szeretné, ha a hallgatósága itt az általuk nemzeti konzultációként emlegetett, botrányos színvonalú (ál)kérdőívekre gondolna, ám az utalványosításra vonatkozó, konkrét kérdések azokban sem voltak. Amihez azt kell még hozzátenni, hogy ha lettek volna, a válaszok automatikus érvényesítése egy politikai stratégiában akkor is erősen problematikus lenne. Itt egy olyan szakkérdésről van szó, amelyben csak akkor lehet figyelembe venni a tömegek véleményét is, ha előzőleg hatalmas erőkkel felvilágosító kampány folyt, illetve ha ez a kérdés valamilyen konkrét és nagyon karakteres ügy miatt kiemelt, az egész társadalmat foglalkoztató témává vált. Ám ilyesmiről itt szó sem volt. A szociális juttatások utalványosítását nem valamiféle konkrét, társadalmi vagy költségvetési esemény tette időszerűvé – kizárólag a kormány vetette föl és dobta be a köztudatba.

Ugyanígy az is kérdés, hogy vajon Giró-Szász és a mögötte álló, képzeletbeli tömegek hol és milyen tapasztalatokat szerezhettek – ahogyan sugalmazta – társadalmi mértékben számszerűsíthető és tendenciaként mérhető visszaélésekről a gyermektámogatással, illetve a szociális segélyekkel kapcsolatban. Kiket és hol láttak nagy tömegben visszaélni velük úgy, hogy annak statisztikai érvényessége is legyen? (Most majd láthatnak, mert ha valami, az utalvány épp a feketézést fogja fölerősíteni.) Évente több százezren – köztük nagy számban a gyereküket egyedül nevelő nők, ritkábban férfiak, leszakadt kistérségekben élő, munkát hiába kereső családok – kapnak ilyen támogatásokat. (2010-ben havonta átlagosan 167 ezren kaptak rendszeres szociális segélyt, a célzott gyermektámogatásokban részesülők száma ennél általában kisebb.) Giró-Szász semmiféle olyan összesítő statisztikát nem olvashatott, amely igazolná, hogy a segélyezettek jellemzően „visszaélnek” a segélyként adott pénzzel, és a kocsmába viszik. Nincs ilyen statisztika, de ami még fontosabb: ha volna, politikai szempontból akkor sem lenne relevanciája. Egyrészt mert a segélyek fölhasználásának módja meglehetősen sok tényező függvénye, s hogy mi történik ezzel kapcsolatban egy családi költségvetésen belül, az életmódbeli kérdés, amelynek konklúziói a politikában csak áttételekkel érvényesíthetőek. Másrészt azért nem lenne relevanciája, mert a statisztikailag mérendő, legfontosabb tényező mindig a segítségnyújtás hatékonysága. Esetünkben annak mérése, hogy sikerült-e a családoknak a segélyek felhasználásával megoldaniuk a gyerekek tanulását és étkezését, és általában túlélniük a krízishelyzeteket. A szociális támogatások érdemi statisztikái alapvetően erre, és kevésbé az életmódbeli kérdésekre vonatkoznak. Ezen belül ugyan nem lényegtelen, de csupán részkérdés, hogy a stagnálás-mobilitás erővonalainak terében ki mennyit ivott a felnőttek közül, és milyen pénzből. Olyan statisztikák persze léteznek, amelyek a gyerekek tanulási hátrányait mutatják ki az alkoholizmus függvényében, a statisztikák konklúziói viszont egészen biztosan nem vezetnek el a szociális segélyek felhasználásának korlátozásához, utalványosítással. Így érthető, hogy a szóvivő nem idézett ilyen konklúziókat – ami nem igazolná a politikai beavatkozás módját és jogosultságát, azt nem idézi.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a törvény maga is igen részletesen sorolja a kizáró körülményeket – tehát már az odaítélésnél is erős a szűrő. Éppen ezért is: a kormányszóvivő határozott állítása arról, hogy a visszaélések jellemzőek és annyira meghatározóak, hogy politikai lépéseket igényelnek, egyúttal azonos a helyi iskolák, valamint a kérelmet elbíráló jegyzők alkalmatlanná nyilvánításával. Vagy ami még ennél is rosszabb: azt a képet erősíti, amely szerint az országban izolált emberek élnek izolált köztisztviselők társaságában, hiszen sem a pedagógus, sem a jegyző funkciója nem tud érvényesülni abban a pillanatban, mihelyt feladatokat kell megoldani – merő formalitás, szimpla adminisztratív kérdés a létük.

A legkatasztrofálisabb az a gondolat, amely szerint a demokrácia lényege, hogy mindenki szabadon megfogalmazhatja a véleményét.

Nem, a demokráciának nem ez a lényege, ez pusztán a szólásszabadság lényege, és ezt a politológus Giró-Szásznak tudnia kell. Ezért is lidérces, hogy éppen ő mondja. Elképesztő a hamisságoknak ez a tudatos használata, a saját szakmaiságának szembeköpése.

Ezek után már csak hab a tortán, amikor úgy tesz, mintha az összes civil szervezet kompetens lenne a szociálpolitikában, csak mert civil, és ezért a tiltakozók aránya ehhez képest látszódna elhanyagolhatónak.


Obedience – flickr/davegraphy 

Miért csinálják ezt? Miért támogatnak képzett, szakértő értelmiségiek egy olyan kormányt, amely mindenben az állampolgári járatlanságra, a bosszúvágyra és a fogalmak könnyen hamisítható természetére épít? ( Lásd ez ügyben Aczél Endre Csalás című írását is, amelyben a szerző ugyanezt – a fogalmak kifejezetten tudatos, egyszersmind az emberek járatlanságát kihasználó átértelmezését – a „pénzügyi tranzakciós adók”-nak nevezett konstrukció példáján vezeti végig.)

A Népszabadság úgy tudja, hogy a szóban forgó kormány-előterjesztést annak a kft-nek az igazgatója írta (Nemzeti Üdülési Szolgálat Kft.; NÜSZ, Guller Zoltán), amelynek anyagi érdekeltségébe tartozik az Erzsébet-utalványok terjesztése.

És bár a hírek szerint kezdetben a NEFMI és a Nemzetgazdasági Minisztérium is megfogalmazta az aggályait, végül a kft érvei-érdekei győztek. Még csak nem is azért, mert a pénz és az összefonódás a legnagyobb úr. Hanem mert mindennél fontosabb az emberek beetetése, valamint a hülyék, bosszúvágyók, rosszhiszeműek és bűnbakképzők kielégítése. Ehhez szegődött soros sötétségoszlopnak, antidemokratának és tapló-tribunnak a kormányszóvivő. Mintha-szociológusnak.

De mintha ehhez nem is diploma kéne – hanem mi is?



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!