Nyílt levél Feldmájer Péternek, a MAZSIHISZ elnökéhez
- Részletek
- 2010. június 07. hétfő, 07:57
- Fekete György
Fekete György
Tisztelt Elnök Úr, nem hallgathatok. A minap – a MAZSIHISZ képviselőjeként – így fogalmazott a Szent István Bazilikában, édesanyja emlékét idézve: „egyéves rabszolgalét után hazajöhetett”.
Nos, az – bocsásson meg Elnök Úr, hogy korrigálni merem szavait – NEM RABSZOLGALÉT, hanem SIRALOMHÁZLÉT volt, két megszorítással használva az utóbbi kifejezést: 1/ a siralomház foglyaihoz civilizált magatartáskultúrával viszonyulnak őrzői; 2/ ezzel összefüggésben megadják számukra a kegyelettel teli búcsú lehetőségét (pap, utolsó kívánságként rendelhető étkezés, levélírás, emberi méltóságának kímélése) – természetesen elvileg, illetve általában értve. Vagyis: nem rabszolgák, akiket az ókorban helyenként és időnként jól tartottak uraik (néha föléjük is emelkedhettek, mint a pátriárka József…), hanem PÁRIÁK A HALÁL TORNÁCÁN.
Ön is tudja, hogy a fogalom, amelyet ezúttal használt, ebben a kontextusban eufemizmus. Élhet vele, Elnök Úr, privát körben. Azonban publikus térben? Valóságellenesen zsugorítva mindazt a kínt, amit az Ön édesanyja, az én meggyilkolt nagymamám, a pusztulást éppen csak kikerült apám és még több százezren, több millióan (attól függően érvényes a számhalmaz, hogy mekkora földrajzi dimenzióra terjesztjük ki emlékezésünket) elszenvedtek?
Nem kevesekkel együtt állítom, hogy a nemzeti összetartozásról szóló, most elfogadott törvényi nyilatkozat, valamint a néhány nappal előtte megszavazott ún. kettős állampolgársági törvény, céltévesztő, hibás jogi aktus, amelyek következményei egyelőre beláthatatlanok. S Ön most a maradék zsidóság nevében, ünnepélyes keretek között szolidaritást vállalt mindkettővel.
Apáink és nagyapáink egykori naivitása még mentegethető, hogy – mondhatni – Himnuszt daloltak csaknem az egész úton, mikor vágóhídra hajtották őket. De a holokauszt után megismételni ugyanezt az együgyűséget?! Ön szerint a Trianon okozta, az egész korabeli nemzetet eluraló bánatból „egyáltalán nem következett az, amit a politikai osztály gyűlölködői megvalósítottak, a zsidóellenes törvények, és a holokauszt”. Tehát pusztán (vagy elsősorban) az uralmat megtestesítők akaratán fordultak volna ilyen rosszra a dolgok? Ha ezt a megközelítést elfogadjuk, vakon tapogatózunk mindazon indulatok, szenvedélyek között, amelyek hetven év múltán ismét ránk telepednek.
Nem kisebbítve a mindenkori hatalmasok felelősségét, villantsuk meg egy akárcsak elnagyolt gondolatmenet erejéig, vajon mi vezetett a Gonosz totális elszabadulásához.
Az akkori naivitásunkra bőven akad mentség. Az asszimilálódás lehetőségét a 19. században és a múlt század elején a magyarországi zsidóság nem pusztán egzisztenciális okokból ragadta meg két kézzel. Valamilyen lelki rokonság rezdült meg benne a magyarság iránt. Ezért hullatta vérét – számarányán felül – 1848/49-ben és 1914-1918-ban, sőt 1919-ben is. Ezért vetette bele magát – az ország javát szolgáló gazdaságfejlesztésbe, ezért művelt-patronált-menedzselt tudományt, oktatást, művészeteket, irodalmat, mindent, amire lehetősége nyílt. Nemcsak odaállt a magyarság mellé, de szenvedélyesen igyekezett, hogy a magyar nemzet integráns részévé váljon. Érthető hát, hogy egyre többen hittek – mindkét oldalról – az asszimilációban, a zsidó hagyományokat sajátságos redukcióval őrző egybeolvadásban.
Ebbe a fájdalmakkal keveredő, sejtelmes, időnként sokat ígérően édes – főleg a zsidóságot átható – vágyakozásba tenyerelt bele a másik javainak megkívánása, az ijedtség, a kifosztottság, a bizonytalanság, az elűzöttség, a fedélnélküliség Trianonnal. Hogy az ország nem zsidó többsége – aktívan vagy passzívan – egész történelmi időre elbűvölődjön az antiszemita dallamoktól, ettől az emberpusztító, lélekkorcsosító muzsikától. Vigasz és bűnbak kellett. Az iszonyúan kilátástalan helyzetben. Így fertőződtek meg jók is, kiket személyiségük különben nem vezetett volna erre az útra. Meg, természetesen, ott voltak az eleve gonoszságra hajlók, a mindig alantas indulatúak. A szegények és a gazdagok, a vagon-, meg barakklakók és a paloták urai, a tanulatlanok és a tanultak, az állással rendelkezők és a munkanélküliek között egyaránt. Faluban-városban. A földeken (a tiszaeszlári vérvád makacssága!), a gyárakban, az irodákban. A kenyértelenség, illetve az egzisztenciaromlás rémével szembetalálkozó keresztény kispolgárság és úri középosztály, rákos daganatként megduzzadva a határon túlról idetaszított, úri allűrökkel telített, de az addig általuk lenézett polgári foglalkozásokba most benyomulni kényszerülő, megtiport önbecsülésű korábbi államhivatalnokokkal, tisztekkel, az ősi vármegyék kisebb és nagyobb hatalmasságaival, kutyabőrös birtokosaival. Kitapinthatóan megjelent a keresztény kereskedő, a keresztény iparos, a keresztény tőkés, a keresztény jogász, a keresztény orvos. Trianon elvetette a tömeges irigység elharapózásával a holokauszt sárkányfogait. Nem azért, mert a békébe diktált arcátlanságot zsidó magyarok idézték elő (ezzel vádolták őket!), hanem azért, mert ők akaratlanul is megnehezítették Trianon következményeinek elviselését. No meg, nem lehet elégszer ismételni, társadalmi „érvényességű” bűnbak hiányzott. Igény volt rá, mint minden ínségben…
Nos, csak az efféle, elfogulatlanságra törekvő szemlélet esélyes rádöbbenteni a mai társadalom egyéneit felelősségükre! Nem a régi történet felmelegítése (sajnos, nyilatkozatával ezt sugallta Ön is), miszerint voltak a rosszakaró, önző itthoni vezetők, majd – a nácik képében – jöttek még dirigálni idegen aljadékok.
Az eseményeket követő emberek nagy része napjainkban szentségtörésnek minősíti nemhogy a Trianon-revízió–holokauszt-összefüggés kimondását, hanem a hamisra hangszerelt gyász mindennemű bírálatát. A felzúdulás irányára való rámutatást hiányolom Elnök Úr bazilikai beszédéből. A józan figyelmeztetés hangját, nehogy már ellehetetlenüljön a határon túli magyarsággal kapcsolatos, bel- és külpolitikai értelemben is rossz, legújabb törvényi aktusok károkozásának ellensúlyozása, de legalábbis mérséklése. A felhívást reklamálom Elnök Úrtól, hogy elengedhetetlen útját állni a történelmi felelősséggel való szembenézés elutasításának. Megakadályozandó, hogy a trianoni vészre katasztrofális választ adó nacionalista-irredenta ideológia mítoszai gátlástalanul, újra felelevenedhessenek... Tudniillik ahelyett, hogy tanulnánk ezek kudarcaiból és az általuk előidézett veszedelemből, elzárkózunk attól, hogy a modern kor lehetőségeinek és kereteinek (EU!) kiaknázásával támogassuk külhoni magyarjainkat (sőt, hajlunk kockáztatni e lehetőségeket és kereteket). A történelmi cikornyákkal telitűzdelt, nemzetborongós, önsajnáló, narcisztikus deklaráció sajnos sokakat elbódít (a politikai osztályból is!). Ez az irracionalizmus nem veszi tudomásul, hogy a Duna-menti nemzetek jó szomszédságának nincs alternatívája, hogy Trianonba igenis bele kell nyugodni. Azt se veszi tudomásul, hogy látszatot is szükséges teremteni: tényleg belenyugodtunk Trianonba. Nem azért kényszer ez, mert itt kiirtottak a többségi társadalom, a nemzet zömének közönyével hatszázezer zsidómagyart, hanem azért, mert a jelen kormányzó, „keresztény” elit e téren kezdeményezett politikája a magyar nemzet újabb romlásába torkollhat. A hatszázezer magyar (!) abszurd haláláért a felelősség tudatosítása pedig azért fontos, hogy tisztában legyünk vele, hová vezethet a territoriális politika abszolutizálása. E nélkül a felismerés nélkül soha nem leszünk képesek segíteni abban, hogy gyermekeink, az utánunk érkezők nálunk és őseinknél reálisabban legyenek képesek megkülönböztetni a Jót a Gonosztól.
Ne hallgassuk el e szomorú évfordulón, hogy 1944-ben az akkori magyar állam, a Magyar Királyság úgy dobta pusztulásba 850 ezer polgárát (akiknek védelméért felelősséggel tartozott), hogy ezen ép ésszel felfoghatatlan tette találkozott az általa képviselt nemzet addigra megérett önpusztító hajlandóságával. Addigra a lakosság túlnyomó része oda szocializálódott, hogy – egyfajta benső, lelki jóváhagyással – eltűrje, ki részvéttel, ki örvendezve, de eltűrje (mert ez a lényeg) szomszédainak és azok családjainak kirablását, a semmi jót nem ígérő ismeretlenbe terelését. Szemük láttára brutálisan, megalázóan. Mialatt nem kevesen ugyanazzal áltatták magukat, mint az állam első embere, Horthy Miklós. Aki hamis reményekkel csalta lelkiismeretét. Úgy hitte, hogy amennyiben hozzájárul a „zsidókérdés” németek megkívánta „megoldásához” (no meg persze újrasorakoztat a Szovjettel szemben), cserébe a hús-vér Legfőbb Gonosz, Adolf Hitler engedélyezi Magyarországnak a revíziós területek megtartását és visszavonja megszálló csapatait.
Summa summarum. Trianonból következett a revízió csillapíthatatlan vágya. Trianont verték le a magyar zsidóságon. Trianon revíziója végképp a nácik Németországához láncolta Magyarországot (hiszen Hitler számunkra „kedvező” döntése híján nem következik be). A III. Birodalom beavatkozása nélkül pedig nem szabadul el nálunk az öntizedelő, ön-népirtó antiszemita tömegőrület.
Amíg a magyarság (benne az ún. zsidómagyarság is) nem döbben rá, hogy bizony ez történelmi sorsképleteinek egyike, addig a trianoni csonkulás okozta fekély értelmezhetetlen és kezelhetetlen a lelkekben (határon innen és túl egyaránt). Ezt kellett volna kikiabálnia a világba, Elnök Úr!
Elnök Úr, Ön beszédében hivatkozott az édesanyjától hallottakra. Aki a Soából visszakapaszkodva is Trianont nevezte a magyar nemzetet ért legnagyobb csapásnak. Én szintén idézek szülőmtől. Az ugyancsak holokauszt-túlélő, 82 éves édesapámtól. Ő ezekről a kérdésekről így szólt hozzám.
APÁM INTŐ SZAVA
„Az aktuális szimbolikus törvények miatt kialakult vita óhatatlanul – minden hárítás ellenére – a TRIANON ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS témára is koncentrál. A 20. század, holokausztot szerencsésen túlélt tanújaként azt kell mondanom, hogy e problémahalmaznak a tények alapján történő tisztázása egyszerűen megkerülhetetlen. A hamisítások nevesítése és lelepleződése nélkül a Kárpát-medence népeinek már krónikusan feszült lelkiállapota egyszerűen nem hozható rendbe, és ennek az elmaradása, halogatása bizony rengeteg veszélyt hordoz. Enélkül, társadalmunk minden bajra fogékony lelki beteg marad. Éppen eddigi szőnyeg alá söprésük vezetett ahhoz, hogy a sérelmek és előítéletek nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak, szinte függetlenül attól, hogy kinek-kinek a ’családi kriptájában’, kifehérített emlékezetében milyen csontváz rejlik, akár egy kárvallott áldozaté, akár egy közönyösé, vagy éppen hasznot-húzóé, akár pedig egy hóhéré lett légyen is.
A közös nevező, ami minden sértettet-megkárosítottat-áldozatot (s akár leszármazottaikat is) egyaránt összeköthet és megbékíthet, aminek megkeresését és elfogadását itt, kis-hazánkban sem kerülhetjük meg, talán a következőképp foglalható össze. Különbözhetnek ugyan a jogos speciális-zsidósiralmak akár a hasonlóképp jogos magyar búbánattól, vagy a nem kevésbé fájó horvát keserűségektől és szerb szomorúságoktól stb., de ezek mind-mind univerzális kínok is. Megtörténtük, bekövetkeztük közös szégyene az emberiségnek. Csakhogy ezek többnyire átfedik és hatványozzák egymást (ám egyikük sem igazolhatja a ’másokon’ történő bosszút, elégtétel-vételt). A rajtam elkövetett szörnyűségek kollektív átérzését én például azért is elvárom minden honfitársamtól, mert amikor szülőföldem népe, a hazám, a Vészkorszakban, öregeimmel és kistestvéreimmel együtt, tizenhat évesen kitagadott, s gettókba, aztán halálvagonokba kényszerített egy őrült ’eszme’ jegyében, az egész magyar népet érte ez a Mohácsot felülíró vérveszteség. De a közös nevezőhöz az is hozzátartozik ám, hogy éppen a holokausztot fogadjuk el mindnyájan az emberi gonoszság non plus ultrájának, mert a Soa, az Endlösung-program olyan globális borzalmat szabadított a világra, amelynek precíz kivitelezésével a felsőbbrendűnek kikiáltott emberek már szinte isteni jogot vindikáltak maguknak minden élet és halál fölött, s irányításukkal, tömegmanipulációjukkal annak nyitottak teret, hogy az emberiség a gyilkolási hajlamát ne csak önvédelemből, igazságának igazolásaképp, vagy éppen indulattól felgerjedve, hanem hideg számítással, a technika tökélyére fejlesztve élje ki. Ha ezt, a holokauszt különleges megítélését az emberiség, vagy akár mi, magyarok nem fogadnánk el, s hagyjuk, hogy annak objektív emléke elenyésszen a társadalmi tudatból, nemcsak a szörnyűségek megismétlődésének nyitunk szabad utat, de talán az annál is nagyobb borzalmaknak a bekövetkeztét segítjük elő.”
Kétségtelen, veszem vissza a szót attól, akinek ágyékából származom, nem lehet időtlen időkig nyitva hagyni ezt a bizonyos közös mellényünket. De most, valamiképpen, előkészítetlenül és rosszul gomboltatják be velünk. Mert nem megy ez úgy, teszem hozzá a múltunk valóságához, hogy ráadásul fröcsög az antiszemitizmus és a romák elleni gyűlöletkeltés szerte az országban, hol nyíltan, hol burkoltan. Az internetes portálok anonim gonoszságától a politika hivatalos világáig.
Elnök Úr nemrég nyilatkozott a Magyar Távirati Irodának. „A kettős állampolgárság történelmi jóvátétel a holokauszt túlélőinek”. Majd ekképp érvelt: „…nem szabad elfelejteni, hogy a holokauszt és a II. világháború szörnyűségei miatt nagyon sok olyan ember kényszerült elhagyni a történelmi Magyarország területét, akik kötődtek a magyar kultúrához.” Elnök Úr, nem billeg ez a megállapítás? Tudniillik e tényleg sok ember nem egyszerűen „elhagyta” Magyarország területét, hanem – csekély kivételtől eltekintve – ők végleg, és szó szerint, kifüstöltettek. Éppen azért, mert nem volt lehetőségük elhagyni az országot…
E nyilatkozatára több magánlevélben jeleztem Elnök Úrnak kritikai, jobbító szándékú észrevételeimet. Felelet nem érkezett, illetve válasza a bazilikai beszéd volt.
2010. június 5.
Tisztelettel:
Fekete György
tanár (Budapest)