A Jobbik és az újfasizmus – III. rész: a jobboldal képmutatása
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2012. április 19. csütörtök, 05:04
|
Ennek az írásnak az előző részeiben egyrészt igyekeztem számba venni azokat a témákat, eszmei irányzatokat, amelyek összességükben, egymással való összefüggésükben az újfasiszta ideológiát alkotják. Ha ezeket a szellemi mozgalmakat áttekintjük, akkor jól látható, hogy az újfasizmus olyan világnézet, amely különböző, más, elsősorban jobboldali politikai ideológiákban is meglévő eszméket használ fel. Ebből következően az újfasizmust ezeknek az eszméknek, ideológiáknak a sajátos, radikális rendszere hozza létre. Másrészt arra mutattam rá, hogy az újfasizmus, illetve a Jobbik támogatottságát nem egységes tömeg, nem egyetlen társadalmi osztály vagy réteg biztosítja, hanem az különböző társadalmi csoportokból és szociokulturális miliőkből szerveződik. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a Jobbik támogatása, a Jobbik melletti elköteleződés nem feltétlenül magának az újfasiszta ideológiának szól, hanem sokkal inkább ezen ideológia valamelyik összetevőjének. Azaz nem minden jobbikos szavazó tudatos elkötelezettje az újfasiszta ideológiának – van, aki nacionalista meggyőződése okán, van, aki a párt szociális demagógiája miatt, s van, aki saját életének kilátástalansága miatt áll a Jobbik mellé. Ami ezeket a csoportokat mégis összeköti, az a politikailag és kulturálisan zárt társadalomnak, a vélt veszélyektől, a feltételezett fenyegetettségtől megvédő erős, paternalisztikus államnak, valamint az autoriter társadalmi berendezkedésnek a vágya. A Jobbik politikájának középpontjában pontosan egy ilyen elveken alapuló, fundamentalista állam létrehozásának az ígérete áll – szemben számos más nyugat-európai szélsőjobboldali párttal. Minderre azért kellett még egyszer röviden utalni, mert a Jobbik, illetve a magyarországi újfasizmus előretörésének vannak sajátos, a hazai politikai helyzettől elválaszthatatlan okai és összefüggései is.
Ezek az okok és összefüggések lényegében ismertnek tekinthetők. Ma már nyilvánvaló, hogy a hazai jobboldal egészen más utat választott, mint az európai konzervatív, jobboldali pártok döntő többsége. Míg ezek tudatosan középre húzódtak, átvették, politikájukba illesztették a szociáldemokrata politika és narratíva több lényeges elemét (s ezzel nehéz, néha szinte megoldhatatlannak látszó helyzetbe hozták a szociáldemokráciát), addig a Fidesz vezette magyarországi jobboldal egyre erősebben húzódott ki középről a jobboldal „széle” felé. Ennek a ténynek azóta, hogy 2002-ben a Fidesz kiszorult a hatalomból, számos jele volt és van – elég itt utalni a kormánypárt retorikájában állandósult kapitalizmus-, globalizáció-, és Európa-ellenességre, nacionalizmusra, irracionális és értelmetlen antikommunizmusra, ezeknek az eszméknek a különböző megnyilvánulásaira, kifejeződéseire. Ma már azonban az is jól látható, hogy ez a folyamat jóval összetettebb annál, mintsem az a kormánypárt radikalizálódásának, a szélsőjobboldali szavazók megnyerésének, vagy éppen a Jobbikkal való együttműködés formulájával kielégíthetően leírható lenne. A Fidesz és meghatározó politikusai ennél lényegesen többre törekednek. Nekik nem egyszerűen az a céljuk, hogy a következő választásokra biztosítsák a szélsőjobboldali szavazatokat, vagy egy részüket. Hanem elsősorban arra törekednek, hogy az európai konzervatív politika hagyományaitól, illetve mai politikai gyakorlatától eltérően, sőt, vele szembefordulva feloldják a (jobb)közép és a szélsőjobboldal közötti világos és egyértelmű morális, ideológiai és politikai határokat. Másként fogalmazva, nem egyszerűen a szélsőjobboldalra való kihúzódásról, nem csupán a szélsőjobboldali eszmékkel való, hatalomtechnikai okokra visszavezethető rokonszenvezésről, a szélsőjobboldali szavazók megnyeréséről van szó, hanem arról, hogy a Fidesz a „jobbközepet” akarja át-, illetve újradefiniálni, az európai mintáktól eltérően értelmezni, és a szélsőjobboldal irányába eltolni, elmozgatni. Méghozzá oly módon, hogy a szélsőjobboldali ideológia, világnézet, társadalomfelfogás legfontosabb témáit, alapvető elemeit, bizonyos mértékig finomítva, „újracsomagolva”, átveszi, s beilleszti saját ideológiájába. A Fidesz nem arra törekszik, hogy a szélsőjobboldalt, az újfasizmust kizárva, tőle világosan elhatárolódva hozzájáruljon a demokratikus politikai tér kiszélesítéséhez és megszilárdításához, hanem arra, hogy a szélsőjobboldali eszméket egybemossa a jobbközép ideológiával. A kormányzati intézkedések, törvények, a kormányzati kommunikáció, a centrális politikai erőtér, az új jobboldali kultúra elmélete mind ezt az alapvető célt szolgálják.
Ez az itt röviden vázolt folyamat, a mérsékelt jobboldali, konzervatív gondolkodás eltorzítására, a szélsőjobboldali toposzok becsempészésére irányuló törekvés riasztó nyíltsággal fogalmazódik meg a miniszterelnök legutóbbi interjújában. Orbán Viktor ebben a szövegben gátlástalanul használja mindazt a szellemi muníciót, amit a szélsőjobboldal is használ. Ahogy ő fogalmaz: „az uralkodó közfelfogással ellentétes irányba haladunk, nekünk az európai civilizációról és kultúráról más értelmezésünk, fölfogásunk van”. Ez bizony igaz, erről volt szó az előbbiekben, és éppen ez a legnagyobb baj. Orbán ennek megfelelően a veszélyben lévő keresztény Európát, és a kereszténységben gyökerező fenyegetett európai civilizációt emlegeti, s eközben „hitetlenekről” beszél – az, hogy vannak más hitűek is, fel sem vetődik. Mint ahogy az sem, hogy a kereszténység történetileg és a jelenben is egy összetett, sokféle, egymással gyakran szemben álló irányokba szétágazó eszmerendszer; vagy hogy az adott összefüggésben „hitetlenekről” beszélni, egyben erkölcsi ítélet, megbélyegzés is. Orbánnak láthatólag eszébe sem jut (vagy tudatosan játszik vele), hogy gondolkodásának, történelem- és kultúrafelfogásának ez a kizárólagossága ugyanazt a mintát követi, mint amelyet a „keresztény, fehér Európa” szélsőjobboldali toposza követ.
De említhetek más példákat is. Mondjuk azokat a fejtegetéseket, amelyek szerint „hitelezőinknek az az érdeke, hogy ne jussunk ki az adósságcsapdából”. Ezt akár Vona Gábor is mondhatta volna, s ez ugyanazoknak az embereknek szól, akikhez a Jobbik is beszél. Vagy említhetem a „teremtés jegyében létrejött keresztény családmodell” kifejezést, amit a Washington Postnak adott interjúban a miniszterelnök külön is megerősített, mondván, hogy házasság csak egy férfi és egy nő között állhat fenn, „mi keresztény ország vagyunk. Ez történelmi tény”. Hogy vannak más keresztény országok is, ezek egy részében azonos neműek is köthetnek házasságot és élhetnek boldog családi életet, azt Orbán Viktor nem mondja. Inkább megenged még egy tirádát „a szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekintő európai szellemi törekvésekről”. Mindezt nyilvánvaló örömmel látják, olvassák a hazai újfasiszták is, akik épp a közelmúltban álltak elő azzal az ötletükkel, hogy az azonos neműek közötti vonzalom szexuális aberráció, amit adott esetben börtönnel vagy pénzbírsággal kell büntetni*. Mint ahogy azt az idegenellenes, bevándorlásellenes megjegyzést is, miszerint „mára egyre inkább kezdenek polgárjogot nyerni azok az elméletek, amelyek Európa működőképességét már csak az Európán kívülről érkezők segítségével gondolják fenntarthatónak. Mi ez, ha nem Európa hanyatlása?”. Ugye nem nehéz ebben a gondolatban felfedezni a szélsőjobboldalnak a kulturális sokféleséggel, a multikulturális társadalommal szembeni rasszista indíttatású elutasítását? A példákat hosszan lehetne folytatni, de nincs értelme. A miniszterelnök nem véletlenül teszi fel a kérdést: „Van valaki tőlem jobbra?” – ő is tudja ugyanis, hogy nincs. Lehetnek, és persze vannak is stílusbeli, kommunikációs, retorikai, fogalmazásbeli különbségek a Jobbik és a Fidesz között, de Orbán Viktor mégis – és nyilvánvalóan tudatosan − büszkén vállalja, hogy tőle jobbra már senki nincs. Ő ott van a szélen. A jobboldal szélén. És nem azt mondja, hogy aki tőlem jobbra áll, az a demokrácián kívül áll.
Over the Edge – flickr/t_zero
A Fidesz ilyen mértékű jobbra sodródása több okra vezethető vissza. Én ezek közül csak néhányat említek meg. Az egyik ok a Fidesz történetében, és személy szerint Orbán ideológiai pálfordulásában keresendő. Vagy még inkább a Fidesz és Orbán talán legfőbb tabujában. Ugyanis a mai napig sem a kormánypárt, sem Orbán Viktor nem mondta meg az országnak, hogyan jutott el a Liberális Internacionálétól a mai nemzeti-keresztény kurzusig, mi az ideológiai, politikai magyarázata ennek a fordulatnak: az irracionális hatalomvágy, a megszállottság, a korlátlan gazdasági hatalom megszerzése vagy valami más. A miniszterelnök nyilvánvalóan úgy véli, a kellemetlen, politikai hitelességét és erkölcsi integritását megkérdőjelező kérdéseket akkor kerülheti el, ha minél autoriterebb, minél diktatórikusabb rendszert épít fel, ha a szélsőjobboldal által is kedvelt toposzokat is beépíti politikájába, így bővítve társadalmi támogatottságát. Ugyanezt az attitűdöt erősíti az a felismerés, amely Orbánban a 2002-es választási vereség után fogalmazódott meg. Orbán ugyanis nem csak arra ébredt rá, hogy a demokrácia olyan politikai rendszer, amelyben ő vereséget is szenvedhet, s ezért, ha legközelebb kormányra kerül, meg kell szüntetnie azokat a szabályokat, törvényeket, el kell foglalnia azokat a demokratikus intézményeket, amelyek akadályozzák az egyeduralmát. Hanem azt is megértette, hogy ez a célkitűzés nem érhető el a radikális szélsőjobboldal támogatása nélkül. Már csak azért sem, mert az európai hagyományokat követő demokratikus jobboldal nem lesz társ, nem követi őt a demokrácia korlátozásában, lebontásában. Pontosan ezért igyekszik jobbra tolni azt a pozíciót, amit jobbközépként szokás definiálni. Ennek az igyekezetnek szerves részét alkotja a baloldalnak a diktatúrával, illetve a kommunizmussal való összekapcsolása is. A Fidesz számára a demokratikus baloldal érthetetlen, feloldhatatlan ellentmondás – mindenekelőtt azért, mert ez megint olyan érzelmi, ideológiai tényező, amely a párthoz köti az aljas indulatok keltésében élen járó szélsőjobboldalt.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Fidesz újfasiszta elveket valló párt lenne. De azt igenis jelenti, hogy a kormánypárt hatalmának meg- és fenntartása érdekében a politikai morált félretolva tudatosan alkalmazza, használja a szélsőjobboldalt összetartó toposzokat, s ezzel súlyos károkat okoz a politikai kultúrában, szétroncsolja a demokráciát. Ebben támogatja a középosztálynak az a része, amely társadalmi helyzetének, anyagi biztonságának megőrzése érdekében elfogadja, tudomásul veszi a szélsőjobboldali ideológiát. A kormány pedig folytonosan erősíti ezt a kölcsönhatást, s egyre inkább arra alapozza hatalmát.
Mindennek nyomán 2012 tavaszára Magyarországon romokban hever a demokrácia. Amit majd nekünk, mindannyiunknak kell újjáépítenünk. De csak akkor tudjuk újjáépíteni, ha semmiféle kompromisszumot sem kötünk az újfasizmussal − sem most, sem a jövőben.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
________________
* A szerkesztő megjegyzése: A Jobbik április 11-én törvénymódosítást nyújtott be „a közerkölcs és a fiatal generációk egészséges gondolkodásának védelmében" a „szexuális devianciák” - mint a homoszexualitás a transzneműség, transzvesztitizmus, a biszexualitás és a pedofil magatartás – „népszerűsítésének” betiltására és büntetésére. A Demokratikus Koalíció nevében Niedermüller Péter közölte, a párt megvetéssel utasítja vissza a Jobbik aljas és szégyenletes törvényjavaslatát, egyben felszólította a demokratikus ellenzék pártjait, hogy egységesen lépjenek fel „a Jobbik embertelen, az emberi élet egyetlen területét sem tiszteletben tartó újfasiszta ideológiája ellen”.
|
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
