Olvasmányok az egyenlőtlenségről


A 2010-ben elhunyt kiváló történész, Tony Judt esszéje az egyenlőtlenség romboló hatásairól, a jóléti állam jótéteményeiről és a demokráciához fűződő kapcsolatáról szól. (Tony Judt: Balsors ül e tájon. Tanulmány jelenlegi bajainkról, Európa, 2012) Csupa életbevágó, aktuális téma. Olyan megközelítésben, amelyből erőt meríthetnek azok, akik a politikai valóság mély színvonaltalanságától megcsömörlöttek. Elkötelezettség, higgadt érvelés, világos következtetések, csupa ritkaság olyan kérdésekben, amelyek az állammal, demokráciával, egyenlőséggel kapcsolatosak.

A múlt század második fele a piaci kapitalizmus társadalmi következményeinek tudatos mérséklésével volt képes a demokrácia stabilitását biztosítani. Ebben az állami szabályozásnak  jelentős szerepe volt, a növekedés időszakában az egyenlőtlenségek hatásait ellensúlyozta az általános életszínvonal-emelkedés és a jóléti szolgáltatások kiterjedt rendszere. Majd a korszak második felében, a jóléti államok válságával, pontosabban a jóléti politikák összeomlásával a mobilitás csökkent, a szegénység a válságövezetekben tartóssá vált, összekapcsolódott a képzetlenséggel, rossz egészségi állapottal, az önpusztító és normasértő devianciákkal.

Judt hatásosan érvel amellett, hogy a jelentős feszültségeket és integrációs válságot okozó társadalmi problémák mögött az egyenlőtlenségek növekedése rejlik. Sem az alacsony várható élettartamot, sem a növekedő bűnözést, sem a börtönnépesség emelkedését, sem az ezzel párhuzamos populista büntetőpolitikát, sem az ettől szintén nem független politikai idiotizmust nem lehet kezelni a jövedelemegyenlőtlenségek növekedése mellett. A létbizonytalanság, félelem radikalizálja a kiszorulókat, a lesüllyedéstől rettegőket, a kiszorulóktól rettegőket és mindez rossz, egymást erősítő körökben rombolja a társadalmi közösséget. Amíg nőtt a gazdaság, addig nem volt észrevehető az egyenlőtlenség, amíg lehetett, az államok igyekeztek kompenzálni a veszteseket, amíg győzték, finanszírozták a nyugalmat és a demokrácia támogatottságát. A jóléti modell pacifikálta a társadalmat, az értelmiséget és a középrétegeket hozzákötötte a liberális demokrácia intézményeihez azzal az egyszerű módszerrel, hogy az állam jóléti szolgáltatásait ők is élvezhették. A nyugalmas kormányzás alapját az szolgáltatta, hogy a jóléti politika tudatosan eltévesztette a juttatások alanyait, a rászorultságnál szélesebbre szabta a kapuit, abból a történelmi tapasztalatból kiindulva, hogy a demokráciára nézve a legveszélyesebb a középosztály szorongása. A jó kormányzás kialakításához szükséges nyugalmat megfizette a közösség, a prosperitás pedig erre lehetőséget adott. De mi van, ha válság van?

Rögtön kiderül, hogy az emberi közösségeknek szükségük van valamilyen bizalomközösségre, a lokalitásból származó azonosulási lehetőségekre, a kultúra, vallás, nyelv, sőt a bőrszín azonosságának tudatára. A szellem embereit kielégítheti a kozmopolitizmus, a legtöbb ember azonban mindenféle lokalitásokba és provincializmusokba kötött. A bizalom, amely minden közösség életéhez szükséges, könnyebben létrejön homogén jellegű közösségekben, az egyenlőtlenség növekedése rontja a feltételeket, ráadásul a jóléti szolgáltatásokat a többség nem szívesen osztja meg az idegenekkel.

Miközben a jóléti állam alapvető feladata, hogy védelmet nyújtson a szociális, egzisztenciális bizonytalanságokkal szemben, a felelőtlen, dölyfös hatalmi arrogancia kikezdte az autonómiákat, elkényelmesítette a munkavállalókat és elviselhetetlenné tette a bürokrata mandarinok hatalmát. A jóléti konszenzussal szakító neokonzervatív fordulat tagadta, hogy létezne olyan, hogy társadalom, csak egyének, verseny és hatékonyság van, piac és a piac szabályozó ereje. Tony Judt a neoliberális közgazdaságtan tételeiben az „osztrákok bosszúját” látja, a diktatúra elől menekülő liberális tudósok piacelvűségét, az állami szabályozás, beavatkozás elvetését. Az elmélet alkotói persze nem felelősek a piac mindenhatóságát, a hatékonyság kultuszát megvalósító döntéshozók összes tetteiért, de eszméik segítségével a jóléti államok egyenlőtlenségeket mérséklő, pacifikáló és a politikai stabilitást erősítő hatásai felszámolódtak. Ennek súlyos következményeit a válságok teszik még világosabbá. A magánosítás, a privát kultusza mindenhova betört, olyan javak sorsát is meghatározta, amelyek körültekintő, tudatos szabályozást igényelnek, olyan közszolgáltatások kerültek ki a köz felügyelete alól, amelyek a közösség élete szempontjából alapvető jelentőségűek, ahogy a hozzáférés esélyegyenlősége is. Ilyen a tömegközlekedés, elsősorban a szerző kedvence, a vasút.

A piac és a verseny jelszóvá, metaforává vált, olyan igazodási ponttá, amely egyedül képes a minőséget, hatékonyságot és racionális működést garantálni. Ahhoz, hogy ez az értelmezés eluralkodott, hozzájárultak az állami beavatkozás minőségének helyenként alacsony színvonala és a szabályozás diszfunkció is. Magyarországon olvasva nyilvánvaló, hogy az állami tulajdonlás, szabályozás, közszolgáltatások minőségének katasztrofálisan alacsony színvonala, korruptsága és örökölt tehetetlensége még nehezebbé teszi az állam szerepének dicséretét. Itt ugyanis kevesebb a megőrzendő, sok a szabályozási, állami kudarc, az állam rossz minőségű és korrupt. A nyugati jóléti államok közszolgáltatásai megőrzésének politikai programja hiteltelen és nacionalista populizmussá válik. Amit Tony Judt hiányol, a közpolitika újraéledése, a színtelen, szagtalan „light” politikusok helyén felnövő karizmatikus személyek ebben a régióban láthatólag súlyos veszélyt jelentenek a modern államra. Mert igaz ugyan, hogy a széttöredezett, résztémákká aprózódott, individualizált politika bizalmatlanságot, demokratikus deficitet, unalmat, elfordulást váltott ki a választókból, de ennek Keleten egyelőre csak nem demokratikus alternatívái vannak. A közpolitikához fűződő állampolgári, közösségi kapcsolatot nem az határozza meg, hogy a gondoskodó állam szolgáltatásainak igénybevételekor ritualizált tranzakciókkal az egyén a közösséghez kapcsolható. Hanem éppen kirekesztés és az erre támaszkodó ideologikus közösségszimuláció zajlik az államosítások mögött. És persze a közvagyon rejtett privatizálása. Judt tudja, hogy a posztkommunizmus tapasztalata nem könnyű, nincs világos összefüggés kapitalizmus és szabadság között, itt nem igaz, hogy „ma már mindannyian demokraták vagyunk”.

Kétségtelen, hogy újra kell gondolni az államot. De ez az építkező folyamat a második világháború után kialakuló demokratikus jóléti állam maradékain más jelleget ölt, mint a két évtizedes átmenetiségben pangó posztkommunista államokban. Az az elvárás, hogy a határozottabban szabályozó, beavatkozó állam ne legyen erőszakos, szabadságfelszámoló és autonómiakorlátozó, nem magától értetődő és nem támaszkodik történelmi előképekre. Nincsenek jól körülhatárolt víziói a demokratikus jóléti államnak. Ahogy az sem evidens, hogy a hatékonyság növelése nem ellensúlyozza a szabadság felszámolását. Nem éri meg, mert a visszacsatolások, demokratikus kontrollok nélküli, a helyi tudást nem használó hierarchikus rendszerek nem tudják a modern társadalom szabályozási kihívásait kezelni. A centralizált, antidemokratikus döntéshozás rosszabb, mint a piaci koordináció, több nem kívánatos mellékhatással rendelkezik és az egyenlőtlenség durvább módozatait engedi érvényesülni.

A demokrácia megőrzése miatt is az államról, közérdekről, közszolgáltatásról, közösségről szóló új nyelvet kell kitalálni, amely a bizalom növelése irányában hat. Ez azonban az intézményekkel kapcsolatos kritikai tevékenységekre épülhet, sem az intézmények megkerülése, sem az ájult alárendelődés nem szolgálja a demokratikus közösség rekonstrukcióját. A közről szóló beszédben központi szerepe van a szociális kérdésnek, a jólétnek, az emberhez méltó élet kereteinek, az egyenlőtlenség csökkentésének. Olyan erkölcsi narratíva ajánlható, amely az egyenlőtlenséget, a feleslegességet azért akarja csökkenteni, mert az az emberi életminőséget és méltóságot rombolja és ez veszélyezteti leginkább a demokráciát. Az egyenlőtlen társadalmakban élő jómódúak is elégedettebbek lennének, ha csökkenne a társadalmi szakadék. Az ilyen szakadékok ugyanis rombolják a közösséget, a köztereket, a közbizalmat, a közélet egészét és veszélyeztetik a szabadságot, mert olyan állami működést provokálnak, amely mindenki jogait csökkenti.


Thinker in the Dark – flickr/koppdelaney

A félelem politikája, a feleslegesség réme, a szolidaritás hiánya azzal a veszéllyel jár, hogy újra elkövetjük a 20. század első felének hibáit. E tragikus fejlemény ismét Közép-Európában növekedik: „Ahol a kleptokapitalizmus olyan ijesztően könnyed átmenettel követte a korrupt szocialista rezsimet, ott a soha nem tapasztalt bizonytalanság túlélésének igénye valószínűleg komoly kihívás elé fogja állítani a törékeny demokratikus rendszert.” Ebben a régióban sokak számára egyre csábítóbb a tekintélyelvűséghez való visszatérés, a rend és kiszámíthatóság iránti vágy, s a stabilitás ígérete egybekapcsolódik a védettségből fakadó vélt előnyökkel.

Judt esszéje a modern baloldal stratégiaépítőihez szól: nézzék meg, hogyan csinálta a baloldal két generációval korábban! Tanuljanak az elődöktől, és használják ezt a tudást korszerűen! Mert a jól megalapozott liberális demokrácia is könnyen megfeneklik, hát még a gyökértelen Patyomkin jogállam. A „félelem szociáldemokráciájának”, pontosabban a szorongásokra választ kínáló baloldali politikának a társadalmi félelmekre kell reflektálnia és a megőrzés politikájává kell válnia. „A 20. század nagy reformkorszakától örökül kapott intézményeket, törvénykezést, szolgáltatásokat és jogokat ma már természetesnek vesszük. Ideje emlékeznünk rá, hogy mindez még 1929-ben is teljességgel elképzelhetetlen lett volna. Méreteit és hatását tekintve példátlan átalakulás szerencsés haszonélvezői vagyunk. Van mit megőriznünk.” Csakhogy ez a program, amely láthatólag nem evidens Európa fejlett régióiban sem, nagyságrendekkel bonyolultabb ott, ahol a megőrzés a visszafordulás rémével, a demokrácia felszámolásával fenyeget.

De ettől függetlenül igaz, hogy a szélsőségesen egyenlőtlen társadalmak labilisak, és a nagy egyenlőtlenségek rendszerint antidemokratikus következménnyel járnak.

***

Tony Judt remek esszéjével szinte egy időben jelent meg Muraközy László tudományos monográfiája az európai gazdasági modellről. (Muraközy László: Államok kora. Az európai modell, Akadémiai Kiadó, 2012) A kiváló közgazdász éppen az örökséget, a történész által megőrzendőnek vélt teljesítményt elemzi, nagy teret hagyva annak, hogy az adatok önmagukért is szóljanak. A 20. század második felére jellemző állami szerepvállalás kiterjedtségét elemezve arra a következtetésre jut, hogy a „laissez faire” korszak vége hibrid szerkezetű gazdaságokat hozott létre: az állam és a piac hatékonyan tudott együttműködni. Elsősorban azért, mert a jóléti politikák teremtették meg a piaci kapitalizmus számára szükséges stabilitást, konszenzust, társadalmi békét és magas színvonalú munkavállalót. Muraközy számos fontos állítása közül számunkra a legfontosabb, hogy a korszak tanulmányozásából világos, az informális intézmények, kultúra, hagyományok erősen meghatározzák az intézményi, állami működést. A társadalmi környezet, az intézmények környezete lassan változik, gyakran ütközik a megfigyelő az útfüggőségek jelenségeibe. De nyilvánvaló, hogy a piaci siker is a jól működő állam következménye.

Az intézményi elemzés és a hosszú távú folyamatok empirikus leírása több oldalról igazolja az államok jelentőségét. A két világháború közötti válságos időszakokban körvonalazódtak az állami szerepvállalás alternatívái, köztük a tragikus kimenetűek is, majd a 2. világháború után konszolidálódott a jóléti állam, amely a biztosítási jellegű, a szegénytörvényekre alapozódó felfogást váltotta fel. Kiterjedt állami újraelosztást és politikai demokráciát, részvételt, párbeszédet, egyeztetést és az ezekhez szükséges magatartási mintákat és szabályokat kristályosított ki a jóléti konszenzus. Ez a kombináció egymást erősítő elemekből építkezett, és a háború utáni konszenzus a foglalkoztatás bővítésének és az életszínvonal emelésének humanista célja vezérelte.

Mikor már elég távol volt a világháború, az új generációs tapasztalatok mozgatták a közpolitikák megfogalmazását, s az 1970-es évek válságára más eszközökkel reagáltak. Megindult a jóléti állam visszanyesése, a dereguláció, majd a pénzügyi globalizáció. A növekvő munkanélküliség mellett azonban megmaradt a nagy állam: a statisztikák azt bizonyítják, hogy a válság következtében is nőtt a közszektor kiterjedtsége. Nőttek a jövedelemegyenlőtlenségek, de azokban az államokban kisebbek, ahol a kormányzat szerepe nagy.

De a nagy állam természetesen nem garancia a minőségre, sőt a kiterjedt állami szabályozás, beavatkozás megkerülhetetlenné teszi az állam minőségének kérdését. Egy rosszul működő állam erősíti a rossz hagyományokat, rossz köröket intézményesít. Ilyen rossz logika például a politikai populizmussal támogatott „fiskális alkoholizmus”, amelyet meglehetősen közelről ismerünk. De hasonló következmény és mind a hagyományokkal, mind a rossz állam logikájával kapcsolatos a „punitív alkoholizmus” is, amelyet a kriminológiai szakirodalom tárt fel.

Tehát az államtól stabilitást, átláthatóságot, minőségi szabályozást várunk el, amelyek együttesen képesek hozzájárulni az állampolgári bizalom helyreállításához, a társadalmi integrációt veszélyeztető egyenlőtlenségek kezeléséhez. Az Államok kora jó érzékkel és logikus szerkezetben tartalmaz adatokat és elemzéseket arról, hogy a jó állam kialakulását a volt szocialista államokban súlyos terhek akadályozzák. A legnagyobb lemaradás a jogbiztonság területén és a korrupciós mutatókban mutatkozik. Ilyen körülmények között egyrészt nehéz belátni, hogy a jó kormányzás a piaci működés, a szabályok és intézmények előfeltétele. Mert a kormányzás bővülése a bornírt populizmus és a gátlástalan korrupció növekedésével jár. Másrészt nincsenek minták a demokratikus és hatékony állami szabályozáshoz. Az egy-két vagy több generációval korábbi nyelvezet, eszközrendszer és állami filozófia tragédiákhoz vezet.

***

Az európai válságokról beszél Ulrich Beck szociológus is a 2000 című folyóirat idei január-februári számában közölt interjújában. Többek között arról a helyzetről, amikor a globális pénzügyi, gazdasági válság érzékenyebbé teszi az európai tagállamok közötti elosztási viszonyok kérdését. A nacionalizmus újraéledése, az erősödő Európa-ellenesség szerinte is a biztonságérzet elveszéséből, a félelmekből táplálkozik. Az Európát jellemző egyenlőtlenségek, a szociális állampolgárság kialakulatlansága, a demokráciahiány retardációval fenyeget. A válságból csak úgy lehet kimászni, ha a társadalmi integrációt bomlasztó egyenlőtlenségeket Európa felismeri és kezelni kezdi. Különben a kozmopolita alapokat felváltja az agresszív rasszizmus, a retrográd nacionalizmus és a félelem minden idegentől.



Fleck Zoltán



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!