Hazajönni
- Részletek
- Napi apró
- 2010. június 05. szombat, 06:01
- Lendvai L. Ferenc
A Népszabadságban jelent meg egy írás a kettős állampolgárság igazi értékéről és értelméről. A szerző, aki Erdélyből nézve méri föl az ügyet, elmondja az összes ilyenkor szokásos fennkölt szólamot és szép szóvirágot, de ha jól odafigyelünk, találunk figyelemre méltó konkrétumokat is a cikkben. Az egyiket mindjárt a kezdő, a másikat viszont a befejező sorokban.
Bár ezek közül az első utalás sajnos nem egészen érthető. Az ugyan világos, hogy a népszavazási kampányban az elutasítás mellett érvelő akkori miniszterelnököt úgymond egy életre megutálták Erdélyben, mégpedig nem annyira az elutasítás, mint inkább annak indoklása miatt. Csak az nem világos, hogy pontosan miféle indoklásra gondol a szerző, s hogy abban mi volt végül is a fölháborító.
A második utalás viszont jól értelmezhető. Így szól: „Annak a generációnak, amelyik megélte a román diktatúrát […] sosem lesz mindegy a kettős állampolgárság kérdése. Neki ez a gesztus védelmet fog nyújtani, jóvátételt, még akkor is, ha racionálisan nehezen is fogalmazná meg ezen érzületek mibenlétét. De a sejtjeiben él az alapvető tapasztalat: ezekben a történelmüket, identitásukat még csak kereső országokban a kisebbség bizonyos értelemben mindig is túsza lesz a többségnek. […] E tekintetben a magyar állampolgárság nyugalmat jelenthet. Legbelül. Van hova menni, ha az idegen hazában egyszer mégis tarthatatlanná válik a helyzet. Nem menekültként érkezni, hanem hazajönni.”
A magyar nemzetpolitika meghirdetett célja és törekvése eddig az volt, s ez hivatalosan – tudtunkkal – most sem változott, hogy a határokon túli magyarok éljenek teljes politikai, nyelvi stb. jogokkal a szülőföldjükön, s ha lehetséges, az ottani társadalomba történő egyenjogú integrálódásuk mellett kapjanak területi és/vagy kulturális autonómiát. A szerző most kimondja a kettős állampolgárság koncepciója mögött meghúzódó igazi gondolatot: nem számítunk rá, és nem is törekszünk rá, hogy mindez bekövetkezzen. Azzal számolunk, hogy a magyarok a szomszéd országokban valójában idegenben („idegen hazában”) élnek, s a helyzet előbb-utóbb olyannyira „tarthatatlanná” válik, hogy menekülniük kell.
Természetesen Magyarország egy ilyen esetben – amitől Isten óvjon! – nyilvánvalóan befogadná és integrálná a menekülteket, ahogyan azt 1919/20-ban vagy 1944/45-ben is történt. Ehhez szükségtelen a kettős állampolgárság. A kettős állampolgárság arra kell, hogy világossá tegye: valójában csakis ezzel a lehetőséggel számolunk. A magyar állampolgárságot fölvevő magyarok a szomszéd országokban éppúgy „idegenbe szakadt hazánkfiai” lesznek majd, mint akik a nyugati emigrációban élnek. És a perspektívájuk akkor az lesz, hogy vagy asszimilálódnak ott egy idegen közeghez, vagy magyar állampolgárokként „hazajönnek”.
Ha ez a tendencia folytatódik, és a dolgok így mennek tovább, újabb 90 év múlva egyetlen magyar sem fog élni Erdélyben, és egyáltalán sehol a nem magyar felségterületű Kárpát-medencében. Ez lesz majd a most nem mások, hanem saját magunk által magunkra oktrojált második Trianon.
(Lendvai L. Ferenc)
