Populizmus
- Részletek
- 2012. április 15. vasárnap, 06:31
- Deák Dániel
Pfitzner Rudolf baráti figyelmébe
A rendszerváltozást követően Magyarországon is fölerősödött a populizmus kultúrája, vagyis az olcsó népszerűséget keresők véleménye, 2010 óta pedig az ország polgárai kifejezetten populista politikai vezetés alatt vannak, ahol „a nép igaz képviselői”, a kisemberek nevében gyakorolják a hatalmat. A populizmus elterjedése sokak szerint nem baj, bár a hátrányok egyre nyilvánvalóbbak, hiszen a közhangulat romlik, és a társadalmi megosztottság mélyül. Az alábbiakban amellett érvelek, hogy a populizmus nem jó, sőt kifejezetten elvetendő ajánlat a társadalmi viselkedés zavarainak kezelésére, ugyanakkor, mivel mélyen beágyazódik a társadalmi szerkezetbe, egyhamar aligha szabadulhatunk meg tőle.
1.
A populizmus különböző, többnyire politikai tartalmak elegyével hozható összefüggésbe, amelyek egyfajta elit-ellenesség jegyében mutatkoznak meg. Példaként említhetők dél-amerikai populista irányzatok (pl. peronizmus), Európában olyan paraszti gyökerű mozgalmak, mint az orosz narodnyikok, nálunk a „Kert-Magyarország” vagy „harmadik út” holdvilágos elképzelései stb. A populizmus olyan társadalmi jelenség, amelyről tudni véljük, micsoda, a fogalmi megközelítés elől azonban mégis kisiklik. Lényege talán akkor ragadható meg, ha egy népgyűlés lelkes légkörében helyezzük el, és inkább a hangsúlyokra figyelünk, mint a szavak elsődleges jelentésére. A populista tartalmak jelentése valójában csak az általuk adott társadalmi helyzetben kiváltott képzettársítások révén határolható be, végső soron az ezekhez kötődő társadalmi szerepekből fejthető fel.
A társadalmi kötelékek eredője az, hogy az egyén rendesen egyenlőtlenségekbe születik bele, és csak a jogok intézményes megkülönböztetésének elfogadásán át vezet út társadalmi összetartáshoz (integrációhoz). A populizmus lázadás a született rend ellen. Mivel éles kihívás a hagyományos renddel szemben, akadályát képezi annak, hogy a társadalmi különbségek normális módon áthidalhatók legyenek, egészen a szolidaritásig ívelő módon. A populizmus folyományaként az egyenlősítésre irányuló törekvések olyan mértéket ölthetnek, és olyan felfokozott stílus uralkodhat el, hogy a populista mozgalom már a társadalom kötőszövetét roncsolja, és ezzel az integrációt lehetetleníti el.
A populizmus olyan társadalmi gyakorlat, amely a társadalmi igények feltűnő, többnyire harsány kifejezési módjára utal, ami viszont önmagában véve független attól, hogy milyen tartalmak közvetítéséről van szó. A populizmus egyrészt hívószavakat alkalmaz, amelyek mentén a társadalom különböző csoportjait egymással megosztó belső határvonalak jelölhetők ki, másrészt a populizmus összetartozást is teremt a táboron belül, miközben a társadalmi igényeket időszerű tartalmakkal tölti ki, mégpedig többnyire érzelmi-indulati alapon.
A populizmusra jellemző, hogy az alkalmazott fogalmak és jelzők szegényesek, valójában kitöltetlenek, mert csak késleltetéssel történik meg a sajátos igények által befogott szerteágazó valóság egyneművé és egyértelművé tétele (homogenizálása), végső soron egy populista vezető megjelenésével. A populista igények megfogalmazása nem közlési jelek következetes összerendezésére irányul, hanem mintaképzésre, amelyből azután példálózó jelleggel lehet következtetni az időszerű tartalomra.
A politika véget ér – amit például a politikasemleges közigazgatás vált fel – olyan kivételes helyzetben, amikor a politikailag szervezett közösségi tér mint egész egybeesik a közösséget képviselő különös politikai akaratokkal (ez következik be pl. a Thomas Hobbes által leírt Leviathan államban, ahol az uralkodónak korlátlan hatalma van). Populizmus esetén szintén ez történik, bár az egybeesés csak látszat, és ideiglenes is. Ez még akkor is így van, ha a látszat sokak számára hihető. A populizmusra nemcsak ez az egybeforrottság jellemző, hanem az is, hogy a képviselet a közösséghez képest maga a lényeg, vagyis a képviselők (a populista politikus vagy más közszereplő) a képviselthez képest elszabadulnak, önálló politikai vagy kulturális tartalmakat hoznak létre, amit azután a hívek érzelmi azonosulással visszaigazolnak.
2.
A modernitás megrendülésével különös jelentőséghez jut tudásunk és a tárgyi valóság megfeleltethetősége mellett az, hogy a felkínált értékrend mennyire összetartó, és magyarázataink mennyire hihetőek. Ekkor elenyészik az adott társadalomban kialakuló közösségi értékek általános elfogadottsága, ami az egyént új helyzetbe hozza. Megszűnik az a lehetőség, hogy az egyéni cselekvés – akár betartja az egyén a rá vonatkozó normákat, akár nem – a közösség által elfogadott értékekhez legyen mérhető, és merőben egyéni problémává válik az, ami az egyénnél korábban a közösségi értékekhez való viszonyítással volt kezelhető.
Már a korai társadalmakban hamar kialakul egy közösségi értékrend, amely keretet nyújt az ember félelmei és szorongásai kezeléséhez. Az ilyen értékekből alakulnak ki az erkölcsi szabályok, amelyek végső soron feltétlen parancsok arra nézve, hogy mi jó, és mi rossz. Az ezeknek való megfelelés során az egyén elnyomja (Unterdrückung) vagy elfojtja (Verdrängung) azt, ami az erkölcsi szabályok alapján rossznak minősülne. Előbbi a tudatos világában, az értékekhez való viszonyítás során, a személyiség (mint maszk) felépítésével folyik le, utóbbi a tudattalan közegében játszódik le, felszínre jutó értékek hiányában egy árnyékvilággal hadakozva. A fejlődéssel személytelenebb szabályok is kialakulnak, ahogy bonyolultabbá válik a közösségi élet, és megjelenik a jog, amely feltétlen parancsokat már nem tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan jogi rendelkezés, amelynek betartásáról ne lehetne jó eséllyel vitatkozni.
Olyan közegben, ahol erős a közösségi értékek szabályozó szerepe, az egyén képes egyértelműen választani jó és rossz között, és egyensúlyban tudja tartani a lelkiismeretét akkor is, ha lemond azokról a javakról, amelyek rossznak minősülnek. Erre önkéntes önsanyargatás, aszkézis formájában kerül sor, mégpedig olyan folyamatban, amelyben a szenvedés értelmet nyer, a cselekvő egyén pedig felmagasztosul. A modernitás után, amikor a közösségi értékek befolyásoló ereje megrendül, az egyén kóros növekedése figyelhető meg. Ekkor a tekintéllyel vélik kipótolni az értékek el nem fogadottsága következtében keletkező űrt. Ehhez a tekintéllyel bíró egyénnek személyes kapcsolatba kell lépnie a tömegtársadalomba szerveződő emberek nagyobb csoportjával. Ez a személyesség csak látszat, de az elgyengülő közösségi értékek nélkülözhetetlen pótléka. Az üresen hagyott teret a diktátor, vagy jobb esetben a populista politikai vezető, egy Übü király (konszolidáltabb formájában: Berlusconi, Meciar, Orbán stb.) tudja kitölteni személyes kisugárzásával. E személyes varázs (karizma) érvényesítése hozzájárul a társadalom mély megosztottságához, mert mindig lesznek a rajongók nagyobb csoportjai mellett olyanok, akik ellenállnak (időnként többségbe is kerülnek).
A populizmus tehát annak terméke, hogy a modernitás felbomlásával a közösségi értékek már nem tudják iránymutató szerepüket betölteni, és az így keletkezett hiátust csak személyes odaadással – jellemzően agresszív nyomulással – lehet kitölteni. Csapatainknak folytonosan harcban kell állniuk, mert harci láz nélkül a közösségi viszonylatok nem tudnak megszerveződni és újratermelődni (innét érthetők meg az olyan kifejezések, mint „fülkeforradalom”, „gazdasági szabadságharc” stb.). A jó és rossz közötti felelős választással szemben olcsó megoldás a populista vezér iránti elköteleződés látványos kifejezése.
A modernitásban a közösségi értékek hordozója a kiválóságok szűk köre (elit), amelynek tagja szembesül az értékválasztással, és felelősséggel dönt, vállalva akár az áldozatot és a szenvedést is. Értékrendje a jó és rossz, a fény és árnyék kétpólusú rendjében kristályosodik ki. A populizmus korában az elit eltűnik, helyébe az átlagember mint a nép képviselője lép, aki azonban az értékválasztás feladatával szembesülve képtelen a tudat alattit kulturáltan felszínre hozni, és ezért nem a felelős választás, hanem az egyén felfuvalkodása, illetve a felfuvalkodott egyénnek való szolgai alárendelődés a lehetséges válasz a problémákra. A vezetőknél az említett kettős értékrend helyébe egyszerű, többnyire elvtelen gyakorlatiasság lép, amelyet csakis azonnal mozgósítható, rövid lejáratú elgondolások töltenek meg élettel. Ilyen helyzetben az érvényességüket téren és időn kívül elnyerő látomások (utópiák) nem tűnnek föl. Ennek következtében az elfojtás az elnyomás fölé kerekedik, és elkerülhetetlenné válik a bűnbakképzés. A bűnbakképzést azután rögtön követik az összeesküvés-teóriák. A bekerítettség érzése abból adódik, hogy nem sikerül a tudatos mezőben feldolgozni a lelkiismeret diktálta bűntudatot megokolt szenvedés és célirányos áldozatvállalás útján.
A populizmus tehát nemcsak személyességet kíván meg, hanem óhatatlanul megosztáshoz is vezet. Megbízható közösségi értékrend kialakítása és a felelős választás fáradsága helyett a tudattalan uralkodik el. Az elfojtás salakot hagy maga után, annak eltakarítása viszont csak konfliktusok árán lehetséges. A butaság és lustaság megosztottságot szül, a problémák megbeszélésének hiánya pedig tüskét hagy a köröm alatt. Mivel azonban a bajok okozóját meg kell találni és a közönség előtt meg kell jelölni, ellenségképzésre szükség van.
What remains – fickr/storm crypt
Populista cselekvési mezőben nem marad tere az etikai szabályozásnak, a morált darwinizmus, a jogi szabályozást voluntarizmus váltja fel, a cirkuszban a közönség annak tapsol, aki keresztülgázol a legyőzöttön. Önmegtartóztatás, szenvedés és áldozat, vagy a magaskultúra más értékei messze esnek ettől a világtól. Ahelyett, hogy az egymással ellentétes értékek a lelki energiaháztartásban dinamikus egyensúlyba kerülnének egymással, a nem kívánatos értékek elfojtása csak bomlasztás és visszafejlődés által lehetséges, ami általános kiábrándultsághoz vezet.
Az egyén felfuvalkodása a rajongókat lefokozza, helyzetük csak az „Übermensch” (ember feletti ember) és a tömeg kategóriáiban értelmezhető. A félelmek nem az értékekhez való építő jellegű viszonyulással győzhetők le (az aszkézis így elveszíti jelentőségét), hanem csak az idegennel szembeni én-azonosság megerősítésével: a „mifajtánk” és „tifajtátok” megkülönböztetése középponti kérdéssé válik. Populista közegben nincs választási lehetőség: csak „centrális erőtér” (Orbán) van, és csak az „egy a zászló, egy a tábor” jelszó fogadható el.
3.
A modernitás válsága az átfogó világmagyarázatok hitelvesztésében mutatkozik meg. Ennek következtében a társadalmi kapcsolatok már nem jönnek létre maguktól értetődő módon. Szükségessé válik a fizikai térben elfoglalt helyzet megmagyarázása és mások számára elfogadhatóvá tétele, és csak így jöhet létre fizikai térből társadalmi tér. Az ipari tömegtermelés viszonylagosan leértékelődik az ún. relációfüggő javakkal való gazdálkodás közegében (olyan javakról van szó, amelyek értékelése nem csupán a befektetett munkateljesítmény mennyiségétől függ, hanem attól is, hogy a javakat kinek kínálják fel). Már nem arról szól a játszma, hogy minél többet fogyasztok el valamiből, annál kevesebb marad a másiknak. Ellenkezőleg, csak az igazán értékes, amit meg tudok osztani a másikkal. Az alapvető anyagi javak mérhetősége bizonytalanná válik, az anyagi igazságosság egyre kevésbé érvényesíthető társadalmi méretekben, mert az alapvető javak helyébe az egyedi értékeléstől függő munkateljesítmény lép, a szabályszerűséget, az egyenlő elbánás rendszerkövetelményét pedig felváltják az egyéni kiváltságok biztosítására irányuló törekvések.
A közösséget kormányzó értékrend csak mikroszinten és esetről esetre, véleménycsere révén építhető fel. A közösség számára irányadó értékek nem eleve adottak, hanem párbeszéd során megteremtődő egyetértés termékei. A szóló megközelítések kora lejárt. Az erkölcsi maximák már nem mérhetők meg önmagukban, mintegy belső fórumon (foro interno), mivel csak együttműködésben kristályosodik ki az etikai értékek éppen adott jelentése. A tárgyi valóságnak való egyszerű megfelelés igazsága helyett az egymástól független helyi értékű magyarázatok vagy elméletek értékelődnek fel.
A populizmus az ilyen mikrovilágra való szétesés terméke. Amikor a társadalmi tőkéhez mért objektív helyzet önmagában már nem elég a csoportképzéshez, hanem megújuló magyarázatokra van szükség, a populizmus betöltheti a maga harsány módján azt a feladatot, hogy megadja az itt és most elfoglalt társadalmi helyzet időszerű jelentését, vagyis tartalmakat teremt a semmiből. Ennyiben akár nélkülözhetetlennek is tekinthető, de ez egyúttal egy populista mozgalom gyöngéje is. Amennyire sikeres lehet ugyanis adott esetben a mozgósítás, olyan gyorsan elpárolognak a kisközösségeket ideig-óráig összetartó értékek, illetve hangulati elemek, és a vezető könnyen tábor nélkül találhatja magát. Sajnálkoznunk azért nem kell, mert a populizmus csupán illékony személyességgel pótolja az irányadó értékek hiányát, az összekovácsoló erő pedig gyakran a bűnbakképzés és kirekesztés, de mindig a megosztás (hideg polgárháborús) folyamatában bontakozik ki.
A populista államban a gazdasági döntéseket nem annyira a hatékonyság szempontja szerint hozzák meg, hanem a döntések az állami szervek aprólékos és sokszor átláthatatlan egyeztetésének folyományai. A képviseleti demokrácia kiüresedő intézményei által üresen hagyott teret a populista vezető tölti ki, aki közvetlenül a rajongóihoz szól egy olyan országban, ahol a politika rátelepszik a civil kezdeményekre, a civil szervezeteket ideológiával feltöltve, és egyúttal eltorzítva. A „polgári körök” izgalma és a „Hajrá Magyarország!” (vagy „Forza Italia”) mozgósító közege csak akkor tartható fenn, ha állandósítható a küzdelem szenvedélye. Ezért szükség van a megkülönböztetésre, az ellenfél kijelölésére, és az ellene való mozgósításra. Ez tartja össze az átpolitizált civil társaságokat. A szónoklatok ezért vannak tele katonai kifejezésekkel (pl. „háborút viselünk az államadósság ellen”), ezért olyan fontos a cirkuszi játékok szerepét betöltő, elidegenedett versenyport. A legyőzendő ellenfelet ugyanis meg kell személyesíteni. Dramatizálás nélkül a populizmus nem élhet meg. Populista közegben nélkülözhetetlen élettér a színpaddá alakított társadalmi gyakorlat, amelynek megszemélyesítői valóságosan színjátszó személyek.
A jogállamiságot az „ezeréves országra” és az egyedül hiteles igazságosságra való hivatkozás helyettesíti, felborítva a Gustav Radbruch által felállított egyensúlyt, miszerint az igazságosság érdekében csak rendkívüli helyzetben tehetők félre a törvényesség szempontjai. A jogállamiság küszöbének átlépése Radbruch szerint csak olyan szélső helyzetekben igazolható, mint pl. a második világháborús bűnösök elítélése a nürnbergi törvénykezés alapján. Populista mezőben merőben indokolatlan a jogállam (pl. a visszaható hatályú törvénykezés tilalma) feltétlen tisztelete. Ezért tűnik elfogadhatónak az, hogy nem a jog uralma, hanem a – vélt – igazságosság válik a politikai döntések igazolásának forrásává, a vezetők karizmája pedig pótolni látszik a törvényes uralmi formákat.
A fiskális populizmus jegyében a közteherviselés helyébe a kijelölt érdemek szerinti (meritokratikus) értékrend kerül, a fizetőképesség elve szerinti adófizetés kiegészül azon elv alkalmazásával, hogy az adókötelezettséget a társadalomban, illetve a gazdaságban elfoglalt helyzet szerint kell meghatározni. Az egyes társadalmi érdekcsoportok állami erővel történő, felülről végbemenő egyesítése (korporatizmus) jegyében meghirdetik, hogy nem azért kell valakinek az átlagosnál több adót fizetnie, mert jelentős jövedelme vagy nagy vagyona van, hanem azért, mert nagyméretű szervezetet működtet (még ha az nem is nyereséges). Ez a logika csak a versenygazdasági szempontok hátrányára vihető végbe. A „tehermegosztás” (Orbán) politikai jelszava a közteherviselés – és így a törvény előtti egyenlő elbánás elve – fellazítására irányul, a középosztály állami döntés révén preferált csoportjainak „felerősítése” (Orbán) a szolidaritás ellenében hat, a „szerkezetátalakítás” (Orbán) pedig az államadósság leépítésére irányul annak jegyében, hogy a populista módon vezetett ország nem a nemzetközi gazdasági kapcsolatok második világháború után kialakult liberalizált rendjében keres pozíciót magának, hanem a szabályozó- és adóversenyben, vagyis a kooperáció hiányában tekinti magát érdekeltnek. Ezt akartuk, polgártársak?
___________________
Felhasznált források: Ernesto Laclau, On populist reason, London, Verso, 2005; Erich Neumann, Tiefenpsychologie und neue Ethik; Zürich, Rascher, 1949.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
