Áprilisban történt

A Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, április 8-án este a Liverpool FC első mérkőzését játszotta a Chelsea FC-vel otthon, híres anfieldi stadionjában. A liverpooli szállodákban már előző este megjelentek az Anglia távolabbi vidékeiről érkező Liverpool-szurkolók családostul, azaz sok piros mezes kiskorú szurkolóval egyetemben. Másnap az Anfield Roadon is hemzsegtek a 6-8-10 éves, piros trikós 8-asok és 9-esek, azaz Torresek és Gerrardok, kisfiúk-kislányok vegyesen, a papa és többnyire a mama kíséretében. Aztán alkatuktól függően vagy szüleikhez hasonlóan lelkesen biztatták a csapatot, vagy bölcs és elnéző mosollyal nézték a felhevült, éneklő, dühöngő, lelkesedő, sálaikat lengető felnőtteket.

 

A visszavágó mérkőzést aztán a Liverpool FC nem április 15-én játszotta le a Chelsea ellen. Steven Gerrard, a Liverpool kapitánya és egyik ikonja révén a klub ugyanis azt kérte az UEFA-tól, hogy a mérkőzést 14-ére tegye át, mert április 15-e 1989 óta gyásznap az egyesület, a játékosok, a drukkerek, egész Liverpool, sőt Anglia számára is, a Hillsborough-tragédia évfordulója: azon a napon, a Liverpool-Nottingham Forest meccs kezdetén 96 Liverpool-szurkolót nyomtak agyon vagy tapostak halálra a sheffieldi Hillsborough stadionban. A tragédia idei, huszadik évfordulóján a hozzátartozókkal és szurkolókkal teli Anfield Road-i stadionban tartották a megemlékezést, amely nemcsak méltóságteljes és érzelemgazdag, hanem bölcs és okos is volt, sőt, ahol lehetett, felszabadult: nemcsak a gyász szavai és dalai fértek bele, hanem a játékosok, a csapat, az edző éltetése, (itt nem részletezendő okokból) az egyik szónok, a miniszter úr „kiéneklése” (nem kifütyülték, kiénekelték!) vagy a csapathimnusz elharsogása tiszta szívből és teli torokból. Vagyis a gyászünnep nemcsak az áldozatokra való emlékezésről szólt, hanem egy közösség összetartozásáról is. A katasztrófa ugyanis nemcsak a brit futballreformot indította el, hanem azt a folyamatot is, amely kiszorította a hazai, ezáltal az európai futballpályákról az angol futballhuliganizmust. Liverpoolban a Hillsborough-tragédia, a döbbent gyász, majd a máig tartó közös emlékezések sora is segített megteremteni és fenntartani azt a „pozitív” drukker-ethoszt, amelyben a csapatért való rajongást a szükségesnél nem terheli jobban a ellenfél „utálata”, és amelyben előfordulhatnak kilengések (tudjuk, elő is fordulnak), de sohasem uralhatják el az egész szurkolói tábor magatartását. Így aztán nemcsak a stadion, hanem meccs előtt és után a tömegközlekedés és az utca is biztonságos a sok kis Torresnek és Gerrardnak.

***

Hogy a magyar stadionokban meccs alatt, a magyar nagyvárosok utcáin és tömegközlekedési eszközein meccs után mi történik, azt két évtizede csak az újságokból meg a tévéhíradókból tudom. Meg azt is, hogy a március 28-ai Albánia-Magyarország világbajnoki selejtező mérkőzésen, a tiranai stadionba kiruccant magyar szurkolók náci karlendítés mellett, gótbetűs „Justice for Hungary” feliratokat magasba tartva énekelték a magyar himnuszt, hazájuk nagyobb dicsőségére. Ahogy tavaly novemberben Dunaszerdahelyre is Nagy-Magyarország térképpel és a „Voltunk, vagyunk, leszünk” felirattal rándultak át magyar szurkolók, majd Budapest utcáin „Vesszen Trianon", „Szar Szlovákia” és "Szlovákia egy múló állapot” feliratokkal tüntettek, miközben azt harsogták: „Ide rúgjál büdös szlovák” vagy „Utálunk, szar Szlovákia” (Orbán kulturáltabban fogalmaz: „Okos nép az a maga módján” – merthogy kapaszkodik utánunk). Jeles alkalmakkor vagy ünnepeken futballdrukkereknek mondott csürhe veri szét és gyújtja fel a fél fővárost, zsidózza és cigányozza végig az Andrássy utat, vagy éppen a köztársasági elnök mögött vonuló sleppben követeli Gyurcsány és a zsidók Dunába lövését. Gyakorlatilag büntetlenül, gyakorlatilag a fél Magyarország hallgatólagos támogatása mellett. Ma Magyarországon a rasszizmusra, mások gyűlöletére, megalázására, kiszorítására, a verbális és a fizikai brutalitásra erős közösségi ethoszt lehet építeni. Így aztán aki ma Magyarországon futballmeccsre (és Fidesz-nagygyűlésre) viszi a gyerekét, azt kiskorú veszélyeztetése miatt akár bíróság elé is állíthatnák.

Hogy éneklik-e még a stadionokban az „Indul a vonat Auschwitzba” című rigmust, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy legalább másfél évtizeden át és még néhány éve is énekelték. Ugyancsak büntetlenül, sőt a magyar demokrácia rövid életének több periódusában nyílt vagy hallgatólagos kormányzati támogatás mellett. 2003-ig. Akkor az újsütetű magyar sportminiszter egyik első sajtótájékoztatóján azzal a bejelentéssel állt elő, hogy mindenki vegye tudomásul, Magyarországról soha többé nem megy vonat Auschwitzba. Példátlan mondat volt az antiszemita Csurka-párt négyéves parlamenti agypusztítása után, amelyet a kölcsönös politikai előnyök jegyében folyamatosan legitimált a Magyarországot kormányzó koalíció legnagyobb pártja, a Fidesz. Normális országokban egy ilyen mondat hatására fellélegeznek az emberi méltóság és az egészséges közösségi lelkület hívei, és a hathatós kormányzati elszánás hullámára felülve közös ellentámadást indítanak a rasszizmus ellen, a futballpályán és azon túl. Nem úgy nálunk. Ennek a mondatnak, a mögötte rejlő elszánásnak, a belőle következő intézkedéseknek nálunk semmiféle mozgósító ereje nem volt, mert önértéke nem volt. Ahogy semminek sincs önértéke, csak pártidentitás-kontextusa és a gyűlölet-rajongás skálán elfoglalt helye.

Az ok hosszú évekig bonyolultnak látszott, ma már szerintem egyszerűen átlátható és megfogalmazható. Az ok Orbán Viktor legnagyobb politikai sikere, hogy tudniillik önmagával szemben eszköztelenné tette a magyar társadalmat. Orbán a könnyebbik (de a személyiségéhez nyilván közelebb álló) utat választotta, véglegesen és visszafordíthatatlanul a 2002-es választások után, amikor úgy döntött, hogy a bosszút és az ellenfél lejáratását teszi meg politikája legfontosabb elemévé, ennek minden következményével együtt. A nehezebb – és a magyar társadalom szempontjából az egyetlen egészséges – út az lett volna, ha a politikát foglalkozásnak (mondjuk úgy: hivatásnak és nem elhivatottságnak) tekinti, és többé-kevésbé betartja a szabályait. Ha képes a konkrét ügyekben és konfliktusokban az ország megoldásra váró problémáit látni, és saját politikai-világnézeti meggyőződése szerint állást foglalni bennük, megoldási javaslatokat kínálni rájuk, illetve ebben a szellemben vitatni a politikai ellenfél állásfoglalásait és megoldási javaslatait. Ami természetesen nem zárja ki a hatalmi harcot, sőt a választók manipulálását sem, de a sorrend nem mindegy. Nem mindegy, hogy általában értelmes, érvelő beszédre épül-e rá a hatalmi harc, vagy ez utóbbi oly mértékig eluralja egy politikai alakulat minden megnyilvánulását, hogy nemcsak kiszorítja, hanem értéktelennek, fölöslegesnek, sőt szégyellnivalónak tüntet fel minden értelmes megközelítést. Az állandó hatalmi harcban kifejezetten kártékony a kétség és vita, nem beszélve a mérlegelésről. Ott kizárólag feltétel nélküli odaadásra, illetve erős negatív indulatokra van szükség. Orbán és a pártja erre a pozitív és negatív indulatkeltésre tette fel egész politikai létét. Hosszú évek óta nap mint nap, szívósan és módszeresen fordítja el a magyar társadalmat az értelemtől, a józan problémamegoldás és konfliktuskezelés lehetőségétől, azaz minden olyan eszköztől, reflextől és ösztöntől, amely egy közösség egészséges működését biztosíthatja. Sohasem célja, hogy az állampolgár úgy jusson közelebb a politikusok kínálta megoldások elfogadásához vagy elvetéséhez, hogy közben magát a problémát is megértse. Hogy értse a saját viszonyait.

Gyurcsány Ferenc a nyugati értelemben vett normalitás világába tartozik. Indult valahonnan és lett valamilyenné. Az indulása is, a megtett útja is, a mai állapota is elemezhető, bírálható. Gyurcsány Ferenc épp annyiszor hazudott ennek az országnak, ahányszor politikusok hazudni szoktak a népüknek. Épp olyan választási kampányt folytatott, amilyet annak az országnak a viszonyai lehetővé tettek számára, amelyben választást akart nyerni. Majd éppúgy szembefordult a saját választási hazugságaival, ahogy Európában minden felelős politikus szembe szokott fordulni a sajátjaival négy- vagy ötéves ciklusa kezdetén. Gyurcsány Ferencnek van egy képe erről az országról: látja valamilyennek és szeretné elmozdítani valamerre. Az észlelése is, a szándéka is bírálható. Vannak végiggondolt megoldási javaslatai az ország problémáira. Ezek a javaslatok lehetnek jók és rosszak. Korrigálhatók vagy eleve elhibázottak. De mindig megvitathatók. Gyurcsány Ferenc elemez, érvel, kritizál, tehát lehet vele szembe más elemzéseket, érveléseket, bírálatokat állítani. És mivel tanulásképes, érdemes is. Intellektuális teljesítmény van a politikája mögött, tehát intellektuális eszközökkel is támogatható vagy támadható. Kulturált nyelven beszél, ami a polgári érintkezés szabályai szerint kulturált hangot követelne meg másoktól is. Az én fogalmaim szerint ez a normalitás világa, annak minden, nagyon fontos árnyalatával és lehetőségével együtt.

Gyurcsány Ferenc nemcsak az auschwitzi vonatok után ácsingózó ösztönéletet és indulathalmazt akarta kiszorítani a nyilvános térből, hanem később, miniszterelnöksége összes törekvéséhez is megfogalmazta a maga alapvetését, többször, világosan, végiggondoltan, határozott értékrend alapján: nyugati értelemben vett polgári Magyarországot akart, szuverén, önmagukról gondoskodni képes, teljesítményorientált, a tisztességes játékszabályokat betartó, elsősorban önmagukért, de szűkebb és tágabb közösségükért is felelős állampolgárokat. Meg akart törni sok évtizedes vagy évszázados beidegződéseket. Tudta, amit a kedves és megboldogult Antal Laci százszor elmondott, hogy a reformok attól reformok, hogy átformálják az emberek magatartását: más szabályok szerint kezdenek el gondolkozni és cselekedni. Ha bárki vette volna a fáradságot, hogy Gyurcsány Ferenc világképét és a jövő Magyarországáról szóló elképzeléseit összevesse az általa elindított és fontosnak tartott reformokkal, talán a konkrét reformterveket, kidolgozásuk, megvalósításuk elégtelenségeit és hibáit sem kellett volna felnövesztenie megannyi totális kudarccá. De olyan szakemberektől, akiknek a szemhatára nem terjed túl nyugdíjjárulékon, GDP-n, államadósságon meg adókulcson; olyan értelmiségiektől, akik hivatásukat megcsúfolva elfogadták azt a hazugságot, hogy függetlenségüknek az az egyedüli biztosítéka, ha a társadalomról szóló politikai akaratok egyike mellett sem foglalnak nyilvánosan állást, citoyen magatartásuké az, ha a „mindenkori hatalommal” szegülnek szembe, értelmiségi önértéküké meg az, ha mások gondolatait leszólják; olyan újságíróktól, akik példátlan mocsárba süllyesztették le a saját szakmájukat, királyt csinálnak és buktatnak, nemtelen indulatokat élnek ki, tobzódnak a sértés szabadságában és méltatlan foglalatosságnak tartják a tisztességes tájékoztatást; olyan ellenzéktől, amelynek egyetlen célja az, hogy a társadalomban felmerülő ezernyi probléma mindegyike, kivétel nélkül, elegendő zsigeri indulatot szítson ahhoz, hogy az állampolgárt eszközzé süllyessze le a hatalmi harcban  – ez nem volt elvárható. Gyurcsány személyisége, tehetsége, kreativitása, határozottsága ebben az országban csak indulatokat válthatott ki, csak irigységet, leszólást, a tehetségtelen, színvonaltalan és puhány, önfejlődésre képtelen közeg pusztító önvédelmi dühét.

Előbb az őszödi igazságbeszédből sikerült szívós munkával hazugságbeszédet csinálni, aztán Gyurcsány Ferenc Magyarország-képét is sikerült teljesen kiiktatni reformjainak és kormányzásának megítéléséből. Az akarnok, elszánt és kérlelhetetlen tömbbé összeállt ellentábor sikere akkora volt, hogy végül már azt is megengedhette magának, hogy beérje egy legyintéssel: kormányozni sem tud. Ellenükben?!

Az alternatívát azonban nekik sem, magamnak még kevésbé kívánom: hogy ahelyett a partneri viszony helyett, amelyet most elmulasztottak kialakítani egy arra érdemes emberrel és politikussal, kénytelenek legyenek elszenvedni Orbán jellemtelen és meghunyászkodó, agresszív és hazug, törtető és törleszkedő emberekre alapozott Magyarországát. A hatalmaskodást, a megfélemlítést, a nyilvános megbélyegzést, az alpári közbeszédet, a kollektivitások uralmát az egyén felett, a gátlástalan politikai eszközhasználatot, mindent, ami ellen érdemes volt levegőt venni 1989-ben. És azt a Kövér Lászlót, aki már ma is azon gondolkozik, vajon a cigánygyűlölő, félkatonai alakulatokat szervező, az előítéletes, agresszív és embergyilkos Magyarországot erőteljesen ébresztgető Jobbik vajon lesz-e olyan korrekt parlamenti partnere a kormányzó Fidesznek, amilyen az antiszemita MIÉP volt 1998 és 2002 között.

***

Én olyan országban szerettem volna élni, ahol a stadionlelátók tele vannak kis Torresekkel és Gerrardokkal. Mert felelős felnőttek – legyenek egyszerű állampolgárok, közvéleményformálók, közhivatalt viselők vagy politikusok – hajlandók értelmezni saját megrázó és örömteli tapasztalataikat, ezért tanulni is képesek belőlük, és a tanulságoknak érvényt szerezni a saját életükben. Mert az önkorrekció és nem az önsorsrontás képességét ünneplik önmagukban. Mert tudják vagy egyszerűen csak érzik, hogy a stadion, a villamos, az utca biztonsága ezen a képességükön múlik.

2009 áprilisában nem Gyurcsány Ferenc bukott meg, hanem mi valamennyien, együtt és külön-külön is. Magunkkal rántva azt a Magyarországot, amelynek megformálására, 1989-nek hála, lett volna lehetőségünk, és amire egyhamar nem lesz lehetősége megannyi kis magyar Torresnek és Gerrardnak sem.

 

Megjelenés helye: Mozgó Világ, 2009. május