Időutazás


Bosszús lett a házelnök a parlamenti karéj baloldalának zajongásától. Joggal. A köztársasági elnök lemondása nem tisztán politikai ügy; személyes dráma is egyúttal, amely megérdemelt volna egy negyedórányi csendet az ülésteremben és a páholyokban egyaránt. Ujjongásra pedig egyáltalán nem volt ok. A rendreutasítás után a házelnök még azt is hozzátette, méltánytalannak tartja, hogy ezek a képviselők egyáltalán ott ülhetnek a magyar parlamentben.

Szögezzük le mindjárt elöljáróban: nem az ő jóvoltából ülnek ott. Ha rajta múlna, biztosan nem így alakulna a dolog. Az a rendszerváltás óta eltelt két évtizednyi átmenet zavaros hordaléka, hogy az emberek még mindig összevissza szavazgatnak, csak úgy, a saját fejük szerint. Reménykedjünk, hogy a nemzeti együttműködés rendszere, széles körben ismert találékonyságával, majd csak kigondol valamit, hogyan lehet ezen a tarthatatlan állapoton változtatni.

Ha ezt továbbgondoljuk, már benn is ülünk az időgépben, visszapergetve az időt néhány évtizeddel. Az például teljesen természetes, hogy a parlamenti többség saját jelöltjét választja meg köztársasági elnöknek: a bűvészmutatvány, hogy az ellenzéki jelölt fusson be, csak a legtehetségesebbeknek sikerül, s még nekik sem gyakran. Viszont minden patrióta szívét jólesően melengetheti, hogy az ellenzék immár köztársasági elnökjelöltet sem állíthat. Elvégre itt, Európa keleti részében született meg a demokrácia legtökéletesebbike, a népi demokrácia; történelmileg alakult úgy, hogy jelölteket csak egyvalaki állíthatott. Csodálkozzunk, hogy a Hazafias Népfront csereszabatos káderei ma is ennyire kelendőek?

Ha körbetekintünk, csupa ismerős arcot látunk. A funkcionáriusét, aki egyformán megállja a helyét parlamenti képviselőként, megyei elnökként, önkormányzati tótumfaktumként és különböző egzotikus elnevezésű bizottságok élén; a Nap nem tudna felkelne nélküle kis birodalmában. Mindeközben fáradhatatlanul próbálja felrázni a dekadens Nyugatot abból a letargiából, amelybe világraszóló sikereink taszították. Ismerősnek tűnik az az ember is, aki, némi segédmunkási gyakorlattal a Párt bölcsességéből avanzsál egy jó hírű gimnázium élére, s most  rendőri segédlettel kell kimenteni a rajongó diákok gyűrűjéből. A tehetség utat tör magának, ha másképp nem megy, a körzeti rendőrkapitányság hathatós közreműködésével. Nem maradhatnak le a színlapról azok a tésztaarcú növendékek sem, akik ugyan még életükben nem láttak munkahelyet közelről – reményeik szerint nem is fognak –, mégis a munkahelyteremtéssel kelnek és fekszenek.

Vajon a Magyarország körül fonódó baloldali világösszeesküvés eszméje nem emlékeztet arra a korra, amikor még a nyugati imperializmus folytatta aknamunkáját a munkásosztály legjobbjai ellen? Nem láttuk-e valahol a múltban a sajtó egyszerű robotosát, akiből épp a legjobbkor, az elnöki interjú közben  buggyan ki az elfojtott felháborodás: elnök úr, meddig tart még a keresztényi türelem az áskálódókkal szemben? Nem voltunk-e már eddig is túl elnézőek  az ellenséggel szemben?

Jól jöhet még a titokminiszteri gyakorlat. Most csak a körvonalai látszanak, de haladunk a nagyszerű jövő felé, amikor mindenkinek csak annyit kell tudnia, amennyi a munkájához feltétlenül szükséges. Képviselő szavaz, államelnök aláír, az istenadta polgár meg majd úgyis megtudja, amit kell, legkésőbb a pénztárablaknál vagy a jelentkezési lap kitöltésénél. Ismerős képlet ez. Bár Európa nyugati felén egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: mi történik, ha Magyarország szomszédságában is győzedelmeskednek a fülkeforradalmak? Ha majd ott is kutyás őrök döntenek el jogvitákat? Ha külföldinek tekintett bankokba maszk nélkül is be lehet menni egy kis utánpótlásért? Akkor azon a fertályon vége van az Európai Közösségnek. Talán nem kellene tovább értetlenkedni: az Európát  irányító konzervatív jobboldal ezért nem tűrheti el, hogy a végeken olyan rendszerek jöjjenek létre, amelyek egyetlen mobiltelefonban elférnek.


A Daylight Robbery – flickr/gfair

Amikor a politikus futtában odaveti a várakozó tudósítóknak, hogy tudná értékelni, ha békén hagynák, egyenesen egy évszázadot teszünk meg visszafelé. Az úri dölyf gyönyörű dolog, de kell hozzá néhány dolog. A párezer holdról még csak-csak gondoskodik a párt, mégis marad egy kis bökkenő:

kell néhány generáció ahhoz, hogy beérjen. A mozgalom tévedhetetlen, múltat viszont még ő sem adhat. A fennhéjázást gyorstalpalókon vagy pártintézetekben nem lehet hitelesen megtanulni. Ez a közéleti stílus abba a világba vezet vissza, amikor még a képviselő úr az ebéd végén ugyanazzal a könnyed mozdulattal söpörte le kabáthajtókájáról a morzsákat és az újságírókat.

Szép kor volt ez, de beláthatjuk: csak úgy maradhatott fenn, ha a paraszt négy elemit végez. Most, így, ciklus közepén, talán még nem késő hozzákezdeni.


Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető

Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!