Solymosi Eszter vére



2012. április 3-án, kedden napirend után felszólalt Baráth Zsolt jobbikos képviselő a magyar országgyűlésben. Megemlékezett Solymosi Eszter százharminc évvel ezelőtti haláláról, amelynek ürügyén a magyar történelem leggyalázatosabb vérvádkampánya indult el a magyarországi zsidók ellen. Baráth magát a vérvádat elevenítette fel, hiszen azt mondta, hogy a megemlékezés mellett „vádat kell emelnünk azon szellemiség ellen, amely azóta, 1882 óta is folyamatosan jelen van életünkben, a Kárpát-medencében”, mivel – noha a vérváddal megvádolt tiszaeszlári zsidókat a bíróság felmentette – a jobbikos képviselő szerint annak idején hamis döntés született, a bíró „külső nyomásra kénytelen volt kihirdetni a felmentő ítéletet”.

Érvelésének „bizonyítékaként” megemlíti, hogy Erdélyi József költőt, aki ötven évvel később verset írt a vérvádról Solymosi Eszter vére címmel, két heti fogságra ítélték „felekezeti izgatás miatt”. „Mi lehetett az a szörnyű titok” – kérdezi drámai hangon a keresztény értékek mellett elkötelezett párt képviselője, „amely miatt börtönbe zárták” Erdélyit. (Ez így nem teljesen pontos, 1937. augusztus 2-án, tehát ötvenöt évvel a lány eltűnése után jelent meg Erdélyi József zsidók ellen uszító verse a Virradatban.)

Baráth felszólalására a helyszínen érdemben csak Fónagy János államtitkár reagált. Azt mondta, ezzel a megnyilvánulással a Jobbik „oda sorolta magát, ahova sokan gondolják”.

A felszólalás ellen április 5-én tiltakozott a MAZSIHISZ, valamint Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyházának elnöke és Majsai Tamás, a Wesley János Lelkészképző Főiskola Teológus és Lelkész Szakának dékánja.

A kormány nevében a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium az MTI-nek eljuttatott közleményében fogalmazta meg ellenvéleményét. Az LMP pedig felszólította Baráth Zsoltot, hogy adja vissza mandátumát.

A cikk írásának idején nem találtam nyomát annak, hogy a szenteskedést a parlamentben full-time jobként gyakorló kereszténydemokrata képviselők tiltakoztak volna Baráth Zsoltnak az archaikus antijudaizmust a modern antiszemitizmussal gusztustalan módon egybemosó vádaskodása ellen.

Nem tették meg ezt az idei nagyhéten, amikor ismét egybeesik a keresztény felekezetek által ünnepelt húsvét és zsidó polgártársaink pészách ünnepe. A keresztény ünnepek sorában nagypénteknek nevezett nap estéjén a keresztény templomokban a Megváltó kereszthalálára emlékeznek. Ekkor kerül a vallásos zsidó családok asztalára a széder-tál, amely a keserűfűvel és a kovásztalan kenyérrel az egyiptomi fogság nyomorúságos voltára, a sült hússal és a melléje felszolgált négy pohár borral pedig a fogságból való csodálatos szabadulásra emlékezteti őket.

Ilyenkor, húsvét és pészach idején emlékeznünk kell arra, hogy a kereszténység a judaizmusból nőtt ki, megőrizve annak legfőbb értékeit. Amikor a keresztény templomok oltárképén gyakran megjelenő utolsó vacsora ábrázolását látjuk, tudnunk kell, hogy Jézus és tanítványai éppen egy szédereste ünneplésére jöttek össze. Az autentikusabb ábrázolásoknál még a hagyományos széder-tálat is felismerhetjük. Ennél jobban semmi nem szimbolizálhatná a  judaizmus és a kereszténység spirituális összefonódását.


Az utolsó vacsora (Leonardo Da Vinci, 1498) – Wikipédia

De vajon mi ösztönözhette a jobbikos képviselőt arra, hogy éppen az ünnep előtti héten alázza porig a százszor-ezerszer megcáfolt vérvád felemlegetésével a holokauszt által csaknem kiirtott, kifosztott  magyar zsidóságnak az országban maradt töredékét? Nem tudom a választ.

De foglaljuk össze röviden az ürügyet, azt, mi is történt százharminc évvel ezelőtt.

1882. április elsején eltűnt Tiszaeszláron egy tizennégy éves cselédlány, Solymosi Eszter. A faluban és környékén hamar lábra kapott a híresztelés, hogy a helyi zsidók néhány idegen segítségével megölték a lányt, hogy vérét az ünnepi pászkához keverjék. A tizenkilencedik század végén már anakronisztikusnak tűnő vérvád napok alatt országos botránnyá dagadt. A sajtó felkapta a hírt, egyre újabb borzalmas részlettel gazdagítva a történetet. A politika szférája sem maradt érintetlen: a képviselőházban kérdéseket intéztek a kormányhoz és intézkedéseket sürgettek. A közvélemény nyomására megindult a nyomozás az ügyben. A vizsgálat vezetésével a vármegye 1882 májusában egy fiatal és bűnügyekben tapasztalatlan aljegyzőt bízott meg, Bary Józsefet. Vizsgálóbíróként ő vezette a nyomozást, és rögtön meg is kezdte a tanúkihallgatásokat. A legfőbb tanú egy Sarf Móric nevű tizennégy éves fiú volt, aki rituális gyilkossággal vádolta a falusi zsidókat, köztük a tulajdon apját is. Vallomása alapján gyanúsítottként őrizetbe vettek néhány tiszaeszlári zsidót, köztük Sarf Józsefet, a fiú apját. Védőőrizetbe vették magát a gyermekkorú tanút is.

A gyanú megalapozása vagy megdöntése csak az állítólagos áldozat holttestének ismeretében lett volna lehetséges. Solymosi Eszter azonban nem került elő, hiába ásták fel a gyanúsítottak kertjét. Június 17-én kifogtak ugyan a Tiszából egy női hullát, aki feltűnő hasonlóságot mutatott Solymosi Eszterrel, de a vízben töltött hónapok következtében egyértelmű azonosításra nem volt lehetőség. Ezen a testen semmiféle gyilkosságra utaló nyomot nem találtak. Ez azonban nem oszlatta el a gyanút, sőt, tovább erősítette. Gyanúba fogták a holttestet megtaláló tutajosokat. Azzal vádolták őket, hogy az eszlári zsidók megbízása alapján egy idegen holttestet próbáltak a meggyilkolt Eszter helyébe csempészni. Ez idő tájt az eszlári zsidók elleni gyűlölködő megnyilvánulások egyre brutálisabbak lettek, az egész ország zsidósága rettegésben élt. A fenyegető jelek hatására a Zsidó Központi Iroda döntő lépésre szánta el magát. 1882 júniusának végén felkérte az ország egyik népszerű politikusát és sikeres ügyvédjét, Eötvös Károlyt, hogy vállalja el a megvádolt zsidók jogi képviseletét.


Eötvös Károly (az 1880-as évek eleje) – Wikipédia 

Eötvös a protestáns értelmiség jellegzetes képviselője volt. 1842-ben született a Veszprém megyei Mezőszentgyörgyön, református kisnemesi családban. Tanulmányait a híres pápai református kollégiumban végezte, itt volt a jogakadémia diákja is. Politikai beállítottságára és személyes bátorságára jellemző, hogy 1863-ban, veszprémi joggyakornoksága idején letartóztatták az Almásy Pál-féle Habsburg-ellenes összeesküvésben való részvételéért. A komáromi várbörtönből apjának egyik ügyvéd barátja szabadította ki. Jogász lett, megyei képviselő. 1871-ben a veszprémi királyi törvényszék mellé közvádló királyi ügyésznek nevezték ki. Közben tanított is, 1866-ban lett a pápai jogakadémia bölcsészeti tanszékének vezetője. Szépirodalmi műveket már fiatalkorától kezdve írt, Veszprém címmel „vegyes tartalmú hetilapot” adott ki, ebben jelentek meg az első versei, elbeszélései. Irodalmi  működését egész tevékeny élete során folytatta. Legnépszerűbbé szeretett szülőföldjét felidéző művei váltak, az Utazás a Balaton körül és a Bakony. Napjainkban is szívesen olvassák őket élvezetes stílusuk és a kort felidéző atmoszférateremtő erejük miatt.

Eötvös politikusi pályája harmincéves korában kezdődött. 1872-ben a veszprémi választókerület országgyűlési képviselőjévé választotta, s ő a parlamentben a Deák-párthoz csatlakozott. A képviselőház egyik vezérszónokaként politikai és társasági sikereket aratott, szellemes beszédeit hosszasan idézték a korabeli újságok. Politikai népszerűségére jellemző, hogy 1881-ben már húsz választókerület jelölte képviselőnek. Ekkor már csatlakozott a Kossuth nézeteit képviselő 1848-as és Függetlenségi Párthoz. Jogászi pályája is jól alakult. 1878-ban Budapesten megnyitott ügyvédi irodájában időnként harmincan is dolgoztak.

Ezt az élete derekán járó, sikeres és népszerű embert kérte meg a Központi Iroda a vérváddal megvádolt zsidók védelmének ellátására. Ő már korábban is figyelemmel kísérte az ügyet, jogi szempontból érdekelte is, de, mint az események után húsz évvel írott A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége című könyvében vallotta, „nagy harc kerekedett gondolkodásomban és érzéseimben”, hogy elvállalja-e a jogi képviseletet. (Eötvös szavait a továbbiakban is ebből a könyvből idézzük.) Mindenekelőtt politikustársaival vitatta meg döntése várható következményét. Váratlanul különös politikai helyzettel kellett szembesülnie. Mint közölték vele, kormánypárti és ellenzéki képviselők szövetkeznek Tisza Kálmán miniszterelnök megbuktatására. Nekik nagyon is kapóra jött a tiszaeszlári ügy, úgy vélték, a feltámadt antiszemitizmus következtében könnyen egy – zsidó pénzekkel kapcsolatos – korrupciós  intrikába keverhetik és megbuktathatják a miniszterelnököt. Eötvösnek feltárták a helyzetet, és felajánlották neki az újonnan szerveződő Tisza-ellenes párt vezetői székét. Eötvös tiszta jellemétől azonban távol állt az efféle politikai intrika. Elutasította az ajánlatot, mert úgy gondolta, „a felekezeti gyűlölség utálatos eszköz politikai célok elérésére. Ha e gyűlölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. Ehelyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás elé egész mellel, s küzdjük le azt egész elszántsággal.”


Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége (Bp., 1905, Révai, 2. kiadás) – axioart.com

Eötvös döntése pillanatában tisztában volt vele, hogy nemcsak egy ragyogó politikai karrier lehetőségét utasította el magától, hanem ismerőseinek, pártbeli barátainak jó részével is szembekerült.

Még egy indoka volt rá, hogy politikai pályafutását veszélyeztetve az igaztalanul megvádolt zsidók segítségére siessen: a kálvinista erkölcsiség együttérzést követelő parancsa. „Kétszáz év előtt a mi egyházainkat, a magyar protestánsokat is gyilkos eréllyel üldözte a felekezeti dühöngés ürügye alatt a habsburgi erőszak, rokonainkat hóhér kezébe, egyházaink lelki tanítóit gályarabságra hurcolták: vajon a közélet szereplő férfia megengedhette volna-e magának akkor, hogy az üldözöttek keserű jajgatása elől füleit bezárja, s a védelem enyhítő segítségét megtagadja?”

Eötvös Károly elvállalta a védelem vezetését, segítőket kért fel maga mellé, és elkezdte több mint egy éven át tartó heroikus munkáját. Leutazott a Nyírségbe, felderítette az eset körülményeit, beszélt a tanúkkal  és megvizsgálta a fogva tartottak körülményeit. A nagy perről írott könyvéből kiviláglik az aprólékos gondosság, amellyel a perben szereplő személyek életét felderítette, a magyar élet és a nemzetiségként itt élő zsidóság mindennapjainak aprólékos ismerete, a szegények és együgyűek iránti, minden érzelgősségtől mentes együttérzése és ragyogó jogászi intelligenciája.


Tanúk a perben – indexkelet.hu

Egész személyiségével vetette bele magát a küzdelembe. Mint maga írta húsz évvel később: „jogtudó vagyok, védő voltam a nagy perben, író vagyok, szeretek búvárkodni a lelkekben, s megfigyelni a természet tüneményeit.”

Azonnal felismerte, hogy az egyik perdöntő mozzanat a Tiszából kifogott holttest azonosítása lehet. Mivel meggyőződött arról, hogy az első halottszemle felületes megállapításokon és elfogult, megfélemlített tanúk vallomásán alapult, a legnevesebb budapesti patológusokat kérte fel a holttest vizsgálatára. Majd amikor ezek a jegyzőkönyvek sem hozták meg a várt eredményt, külföldi tudósoktól szerzett be szakvéleményt a csontmaradványok életkorának megállapítására. Addig még soha nem jártak el magyarországi büntetőperben hasonló alapossággal és felkészültséggel földi maradványok vizsgálatakor. Eötvös szívóssága és igényessége a magyarországi törvényszéki orvostannal szemben is magas mércét állított fel, s ez a továbbiak számára is zsinórmértékül szolgált.

A védelem perelőkészítő munkáját megnehezítette az „eszelős kor” zsidógyűlölete, hiszen tapasztalnia kellett, hogy „a vérvád babonája ott rejtőzik nemcsak a babonás köznépnek, hanem a tanult művelt embernek, sőt a bíráknak a lelkében is”. Eötvös azonban nem hagyta eltántorítani magát. Hosszasan beszélgetett az események szereplőivel és a lehetséges tanúkkal. Gondosan vigyázott rá, hogy tanúvallomásukban ne befolyásolja őket, jellemükről, helyzetükről akart magának reális képet alkotni. Azt kellett látnia, hogy az idő múltával még az eredetileg elfogulatlan tanúk emlékezete is elhomályosult, a közhangulat és rokonaik, ismerőseik hatására elbátortalanodtak. A halottcsempészéssel vádolt tutajosokat a börtönben megkínozták és beismerő vallomás tételére kényszerítették. A koronatanúként felléptetni szándékozott Sarf Móricot kiragadták eredeti környezetétől, s a családja ellen hangolták.

A nagy per tárgyalása Solymosi Eszter eltűnése után jóval több mint egy évvel, 1883. június 19-én kezdődött el és augusztus 3-áig tartott. Ekkorra az ország közvéleményének jó része már „szentül hitte, hogy a vád tökéletesen bizonyos”. Türelmetlenül várták a gyilkosok elítélését. Ebben a légkörben lépett Eötvös a védelem vezetőjeként a bíróság elé. Tudatában volt annak, hogy rendkívül fontos a tárgyalóteremben elhangzott minden szó rögzítése. A bíróságtól hites gyorsírókat alkalmazását kérte, ami abban a korban nem tartozott a szokásos eljáráshoz. Az országgyűlés is csak 1847 óta foglalkoztatott gyorsírókat. A bíróság helyt adott Eötvös szokatlan kérelmének, így a nagy per lett az első olyan magyarországi büntetőper, amelynek jegyzőkönyvei gyorsírásos lejegyzés alapján készültek.


Korabeli rajz a tárgyalásról – magyarzsido.hu

A per nagy nyilvánosság előtt zajlott le. A nyíregyházi nagy tárgyalóteremben kétszázharminc fizető érdeklődő ült. A nyári melegben nyitva voltak az ablakok, az épület előtt állva több százan hallgatták a tárgyalást. A meggyötört tanúknak a tárgyalóteremben a félelmetes hírű Bary vizsgálóbíró előtt kellett elhaladniuk. Eötvös hiába kérte a bíróság elnökét, hogy zárja ki a nyomozás vezetőjét a tárgyalásról. A bíróság előtt sorra jelentek meg a közvélemény nyomásától és a vizsgálóbíró embereitől megfélemlített falusi emberek. Néhányuk erkölcsi tartását azonban nem lehetett megtörni, ők végig kitartottak az igazság mellett. A legnagyobb feltűnést a vád tanújaként megjelenő Sarf Móric szavai váltották ki, ennek hatására apja megszaggatta ruháit és megtagadta fiát. „A tanú úgy mondta el a vallomását, mint a gyerek az iskolai feladványt. Gyorsan, szavalva, megakadás nélkül, írnoki elmének irodalmi nyelvén, s nem az eszlári parasztok népies nyelvén”. Amikor Eötvös megkérdezte, nem tudná-e a tanú vallomását versben is elmondani, a tárgyalóterem közönsége vádló indulattal fordult a védő ellen. A városbeli zsidók testőrséget szerveztek Eötvös és ügyvédtársai védelmére, de merényletre szerencsére nem került sor.

Eötvös július 30-án hétórás védőbeszédben foglalta össze érveit a megvádolt zsidók ártatlansága mellett. Magának és társainak egyéves munkájába került, hogy a kórbonctani adatok és az ellentmondó tanúvallomásokból kibontakozó események alapján bebizonyítsa, hogy Solymosi Eszter nem lett rituális gyilkosság áldozatává. Az elfogulatlan hallgatók elhitték neki, hogy „a szegény lányka lelkére egy szempillantásig iszonyú súllyal rányomakodott az élet, közel volt a Tisza csöndes folyása: ember nem volt, ki szemmel kísérte volna, se közel, se távol, s abban a pillanatban keserű szívvel, jajszó nélkül, önként átengedte nehéz életét a könnyű halálnak.”


A bírósági ítélet első lapja – magyarzsido.hu

A bíróság ítéletében kimondta, nincs bizonyíték rá, hogy Solymosi Esztert a zsidók ölték meg. A Tiszából kifogott holttestről megállapította, hogy az lehetett az eltűnt leányé, de teljes bizonyosságot nem állapított meg. A bíróság ítéletét később a másod- és harmadfokú bíróság is helyben hagyta. A több mint egy évig fogságban sínylődő vádlottakat szabadlábra helyezték. Úgy tűnt, győzedelmeskedett az igazság. Eötvös Károly megnyerte a maga nagy perét, s a magyar igazságszolgáltatás is jól vizsgázott a nemzetközi érdeklődéstől kísért ügyben. Ezekben a napokban nagy világlapok tudósítottak a perről, nem egy saját tudósítóját küldte el Nyíregyházára: „Csodálatosan érdeklődött a mívelt világ a nagy per eredménye iránt. Amerikai nagy hírlapok hasábokat közöltek naponkint a per folyamáról. Jöttek hozzám hosszú iratok Amerikából, jöttek Moszkvából, Rigából, a felső-volgai Szamarából, a Szentföldről, Egyiptomból és a dél-afrikai Johannesburgból is. Fölkeresett Budapesten egy indiai férfiú azzal a szóval, hogy látni akarta azt az európai embert, akiről Bombayban, angol és hindu nyelvű hírlapokban egy hónapon át többet olvasott, mint szeretett császárnéjukról vagy Bismarck hercegről.”

Eötvös az ítélethirdetés után pár napig még Nyíregyházán maradt. Nem akarta a vád tanúját, az apját vérváddal illető gyermekkorú Sarf Móricot a vármegye kezében hagyni. Mivel a vármegye nem teljesítette az ügyvédi kérést, Eötvös egyenesen Tisza Kálmán miniszterelnök közbenjárását kérte. Ő leiratot intézett a vármegyéhez, így Eötvös Pestre vihette a gyereket. Itt a fiú a Központi Iroda munkatársaihoz került, akik Hollandiába segítették. Módja lett rá, hogy megbánja és jóvá tegye a családja és az övéi ellen tett hamis vallomását.

A hazai antiszemitizmus azonban  valósággal szárba szökkent ebben az időben. A parlamentben 1883. október 6-án megalakult Istóczy Győző vezetésével az Országos Antiszemita Párt. Ennek egyik aktív tagja éppen egy tiszaeszlári képviselő, Ónody Géza volt, aki 1883-ban meg is jelentetett egy hazug könyvet az esetről.


Az idős Eötvös – magyarzsido.hu 

Eötvös tehát megnyerte az évszázad perét. Megbízója, a Központi Zsidó Iroda megtérítette költségeit és a korban szokásos honoráriumot is kifizette neki. Ahogy előre sejtette, politikai pályafutása megtört: 1884-ben már egyetlen választókerület sem jelölte országgyűlési képviselőnek az ellenségei által „fősaktervédőként” emlegetett ügyvédet. Eötvös a tiszta emberek szuverenitásával vállalta a helyzetet. Így írt: „Az úgynevezett népszerűtlenség az én nevemet és alakomat vette körül legjobban. Engem okolt s engem kárhoztatott a tömeg azért, hogy a vérvád szétfoszlott, s a vádlottak megmenekültek. Nem törődtem vele. A népszerűség nagy kincs, sok nemes öröm forrása. De vagy gyönge vagy hitvány lélek az, aki a népszerűséget célnak tekinti.”

Ez ennek a százharminc éves történetnek az igazi tanulsága. Egy tiszta erkölcsű keresztény ember, egy zseniális jogász, Eötvös Károly mentett meg bennünket attól, hogy nemzetközi szégyenpadra kerüljünk a tiszaeszlári per miatt, hogy ezt az ügyet a franciaországi Dreyfus-üggyel együtt említsék.

Erre az emberi nagyságra, erre a rettenthetetlen bátorságra és tevékeny szeretetre kellene emlékeznünk mindannyiunknak pészach és húsvét előestéjén.


Huszár Ágnes nyelvész

Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!