rss      tw      fb
Keres

A régi-új elnök, aki régi-új elnököt javasol


A régi-új elnök

Mesterházy Attila, az MSZP nagy többséggel újraválasztott elnöke kongresszusi beszédében felsorolt néhányat „a múlt hibáiból” is. Mert, mondta, bár vannak tanácsadók, akik szerint egy politikus soha nem ismerheti be a hibákat, „pláne, ha azok nagy részét nem is ő követte el”, az MSZP önmagának és a választóknak is tartozik azzal, hogy elért eredményei mellett a kormányzása alatt elkövetett hibákról is számot ad.

Hiba volt szerinte, hogy 2006-ban ellentmondott egymásnak az MSZP választási és kormányprogramja. Ennek tanulsága, hogy mindig, nemcsak zárt körben, őszintén kell beszélni az ország helyzetéről. Súlyos hibának nevezte, hogy az MSZP immunrendszere nem volt elég erős ahhoz, hogy a néhány tisztességtelen, nyerészkedő politikust időben kivesse magából. Az is hiba volt, hogy olykor kapkodás jellemezte a kormányzást, a reformokat nem készítették elő, az embereket pedig nem készítették fel rájuk. Ám szerinte nem könnyítette meg az MSZP dolgát a koalíciós partner magatartása és az ellenzék felelőtlensége sem.

Sajátos felhangokat vélek felfedezni az MSZP-elnök önkritikájában.

A politikus, aki nem felelős a hibák nagy részéért, mert nem ő követte el őket, nyilván maga Mesterházy Attila. (Nem ez az első ilyen öntisztáramosó kijelentése: látványos akciójához, az őszödi kiszivárogtatókról szóló Gyurcsány-levél ledarálásához is ugyanezt az indoklás fűzte: ennek az ügynek szerinte ő nem érintettje. Mondta ezt annak a pártnak az elnökeként, amelyben feltehetőleg a mai napig ott ül a kiszivárogtató.) Túl azon, amit a Demokratikus Koalíció a közleményében leír – hogy Mesterházy államtitkára volt a Gyurcsány-kormánynak (és frakcióvezető-helyettese, majd frakcióvezetője az MSZP-képviselőcsoportnak), de Molnár Csaba emlékei szerint egyszer sem fordult elő, hogy markánsan szembement volna a kormány politikájával –,  ott van az a kérdés is, hogy miféle ember az, aki a saját jelenkori tisztaságát nem a saját önfejlődésével magyarázza (ott voltam, megtettem, támogattam, tanultam belőle, beláttam, ezentúl másként lesz), hanem valaki vagy valakik hibáival, amelyek elkövetésének ő ártatlan, passzív, tehetetlen szemlélője volt. Csak hát Gyurcsány Ferenc Őszödtől kezdve többször is felkínálta a saját pártjának és frakciójának azt a lehetőséget, hogy lemond, ha nem tetszik, amit csinál. Mindannyiszor óriási többséggel erősítették meg kormányfői és pártelnöki funkciójában egyaránt, azaz politikai cselekvésének irányában is. Lehet, hogy Mesterházy sohasem képezte az óriási többség részét (de akkor hogyan tudta betölteni az imént felsorolt a funkciókat, csak nem képmutatással?), de markáns különállásáról, ahogy Molnár Csabának, nekem sincs emlékem. Nem alig bűnös szűzlány tehát ő (az milyen?) a mai MSZP-ben, hanem olyan szereplő, aki többszörös vezető funkciókban aktív részese volt a párt elmúlt évekbeli politikájának. És ha egy új pártvezetői és pártkorszak azzal indul, pontosabban még mindig ott tart, hogy a hibákat Gyurcsány követte el, ő tette tönkre a pártot, nemigen lehet új korszakról beszélni.

2006-ban, ahogy 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben és 2010-ben is, valóban ellentmondott egymásnak minden egyes párt választási és kormányprogramja. Ezzel a gyakorlattal is le akart számolni Gyurcsány az őszödi beszédben, amelyben – egy hónappal a választás után – a pártját akarta rávenni a korábbitól gyökeresen eltérő magatartásra, felelősség- és reformvállalásra. A pártban ez annyira tetszett, hogy valaki(k), nyilvánvalóan a pártból, gyorsan közkinccsé is tette(ék) a zárt közösségben elhangzott beszédet, nemcsak pártjuk sikerét, hanem a létét is kockáztatva Gyurcsány fejéért cserébe. Mindenesetre a szocialista pártból sem akkor, sem az után, sem azóta senki mástól nem hallottam, hogy halálosan tilos szavazatszerzésért hazudni a kampányban és egyáltalán, a politikában, csak Gyurcsánytól, de tőle folyamatosan. Örömteli tehát, ha mára már Mesterházy Attila is erre a meggyőződésre jutott, és igazán nem várom el tőle, hogy a mondatot azzal kezdje: Igaza volt Gyurcsány Ferencnek már Őszödön is abban, hogy… De azt igen, hogy ne sugallja azt, egyetlen rossz korszaka volt az elmúlt húsz év magyar politikatörténetének, az, amikor Gyurcsány nem állt ki a reformok taglalásával a választási kampányban (a másik lehetőség, hogy a választások után pénzt kellett volna osztani, ahogy Medgyessy Péter tette – hogy összhangban legyen a kampány meg a kormányzás. Hiszen Mesterházy szerint a Medgyessy-kormány idején csak „tették a dolgukat”).

Ami a nyerészkedőket illeti: a – nemcsak a fideszes propaganda nyomán – kialakult közvéleménybeli kép szerint az MSZP-nek nem immunrendszere nem volt a „nyerészkedők” ellen, hanem az országos és a helyi politikában – minden hír szerint nagy egyetértésben a helyi fideszesekkel vagy például az ORTT-ben, a frekvencia-odaítélésnél magával a Fidesszel – erre volt berendezkedve. Mint a korrupciót általában, Dávid Ibolya 70-30 százalékát se bizonyította soha senki, de ha valaki összerakja azt a kevés adatot, amelyet a kampányfinanszírozásról összegyűjtöttek jogvédő szervezetek, meg az évtizedek óta folyamatosan szállongó híreket pártpénztárnokok hatalmáról és bonyolult, a pusztító pártellenségeskedéseket is átmetsző érdekviszonyairól, plusz a ma folyó büntetőeljárásokat, kevésnek tűnik immunrendszert emlegetni. Különösen hogy maga a párt, legalábbis az állítólagos immunrendszere, egyetlenegyszer sem lépett fel nyilvánosan azon tagjai ellen, akik korrupcióval szennyezték be a hírnevét.

Hogy „kapkodás jellemezte a kormányzást, a reformokat nem készítették elő, az embereket pedig nem készítették fel rájuk”: Gyurcsány és az SZDSZ 2006-ban reformokat akart. Már csak azért is, mert felfogták, hogy a költségvetési hiány és az államadósság mértéke nem csökkenthető hosszú távon másként, csak reformokkal. Az egészségügy megreformálásának létező tervéről szóló 2006-os nyári koalíciós tárgyalásokról rémtörténeteket mesélt Kuncze Gábor vagy Mihályi Péter. Ez a szocialista párt szemszögéből bizonyára értelmezhető a koalíciós partner reformokat nehezítő magatartásaként. Csak éppen a koalíciós partner reformterve volt a kiindulási alap, mert másik nem volt. Tény, hogy az „embereket” nem készítették fel a reformokra. Mikor kellett volna? 2004 és 2006 között? Azzal kellett volna nekimenni a 2006-os választásnak, hogy emberek, az egészségügyet, a közigazgatást, az oktatást, a gazdaságot úgy át fogjuk alakítani, hogy rá se ismertek, vizitdíjat, tandíjat fogtok fizetni, elvesszük a kórházatokat meg a 13. havitokat, de négy év után fantasztikusan jó lesz nektek? (Mellesleg Gyurcsány a kampányban folyamatosan nagy változásokról beszélt – tény, hogy nem konkretizálta, miben állnak majd ezek. Ha megteszi, az MSZP úgy veszíti el a választást, hogy arról kódul. Így is több százezer forintos műtétekről szólt a Fidesz – amúgy velejéig hazug – kampánya.) Vagy 2006-tól… meddig? Négyéves egy kormányzati ciklus. Hány évet kellett volna ebből rászánni az emberek „felkészítésére”? Az nem úgy van a politikában, hogy miközben elkezdik átszervezni az országot meg a nagy rendszereket, párhuzamosan elmondják, mit miért csinálnak, mi a következő lépés, és mi lesz a vége? Csakhogy 2006 és 2009 között – ezt már megírtam 2009-ben – egyetlenegy szocialista politikus (Lendvai Ildikón kívül) sem segített be Gyurcsány Ferencnek abba, hogy elmagyarázza, mi miért történik, mi hová visz, mi az a cél, amiért a felfordulás és a megszorítások pillanatnyi árát érdemes megfizetni. Talán nem azért, mert ellenezték Gyurcsány elképzeléseit, hiszen szorgalmasan megszavaztak mindent a parlamentben. Talán inkább azért, mert nem voltak képesek felfogni, nem állt össze a fejükben egy pillanatra sem, mi az, amit csinálnak, és miért csinálják. Gyurcsány reformjait folyamatosan, nap mint nap a Fidesz „magyarázta” az embereknek. A szocialisták a „népfelvilágosítás” terepét teljes egészében átengedték Orbánnak. Szakpolitikai részletkérdések taglalásán kívül soha Magyarország-képet, reformethoszt, de még csak személyes meggyőződést sem tettek oda a reformjaik mellé. Úgyhogy ha az új elnök önkritikusan akar a múlt hibáiról beszélni, talán ezzel kellene kezdeni: nem voltunk képesek és alkalmasak rá, hogy Gyurcsány reformjait felfogjuk, támogassuk, elmagyarázzuk, és ezzel ellensúlyozzuk a Fidesz négyéves hazug propagandáját. De ezentúl olyan emberek képviselik majd ezt a pártot, minden szinten, akik képesek is és akarnak is reformokat nemcsak megszavazni, hanem csinálni és átlátni is, mi több, vonzó szavakat tudnak mondani arról a Magyarországról, amely felé törekszenek.

Persze, tudom, egy tisztújító kongresszus nem a kimerítő önkritika terepe. De ha a pártreformálás szándékával fellépő régi-új elnök mégis úgy dönt, hogy legalább néhány passzus erejéig értelmezi a múltat, és ez az értelmezés hamis felhangokkal van tele, az – akár a pártelnök hibája, akár azé a párté, amely még ma sem viselné el az egyértelmű beszédet – nem sok reménnyel kecsegtet.


A régi-új elnök javaslata a régi-új elnökre

Mesterházy Attila nemcsak kongresszusi beszédet, hanem előbb, egy sajtótájékoztatón, „magánvéleményt”, majd a Schmitt lemondásáról szóló parlamenti vitában frakcióvéleményt is mondott arról, kit tartana megfelelőnek ő és a párt Schmitt utódjának. A demokratikus ellenzék közösen állítson jelöltet Schmitt Pál helyére, mondta Mesterházy – „mert a Schmitt-ügy miatt olyan mély morális válság állt elő”, hogy azt csak akkor lehet megoldani, ha az új köztársasági elnökben „minden magyar ember hinni tud, függetlenül attól, hogy baloldali, vagy jobboldali beállítottságú” –, és ő Sólyom László volt államfőt ilyen személynek tartja. Bolgár Györgynek még azt is hozzátette, hogy „olyan köztársasági elnök kell, aki kellően kemény is tud lenni, ért a jogszabályokhoz, pontosan ismeri az alkotmányt, és adott esetben tud nemet is mondani. És ezt mi megtapasztaltuk, amikor kormányon voltunk, hiszen Sólyom Lászlóval a viszonyunk nem volt felhőtlen, számos kérdésben különböztünk össze, sőt számos olyan mondata, döntése volt, amivel a mai napig nem értek egyet. De ha azt mondjuk, hogy itt egy nemzeti konszenzusos jelöltet kell találni, akkor nekünk is tudomásul kell venni, hogy a kompromisszum azt jelenti, hogy nem mindenáron ragaszkodunk egy csak és kizárólag baloldali értékeket vagy balliberális értékeket valló köztársasági elnökjelölthöz”.

Namármost: sajnálatos, hogy az élet továbbra is „oldalban” van elgondolva az új pártelnök fejében. Én ugyanis, mint „magyar ember”, nem ragaszkodom ahhoz, hogy a köztársasági elnököm „baloldali” értékeket vagy „balliberális” értékeket valljon. Ahhoz ragaszkodom, hogy önmagának eddigi szakmai és emberi teljesítményével tekintélyt szerzett ember legyen, akinek megbízhatok az értékítéletében, a tartásában, abban, hogy átlátja maga körül a világot, hogy képes nem a párterőviszonyok és -rokonszenvek szerint értékelni a világ jelenségeit, és konkrét ügyekben képes és mer szembemenni bárkivel, ha a meggyőződése úgy kívánja. Sólyom László nem ilyen ember. Sólyom Lászlónak fontosabb volt a köztársasági elnöki pozíció megszerzése, mint hogy tiltakozzon az ellen a minimális tisztességet, a jogállamot és a demokráciát megcsúfoló visszaélés-sorozat ellen, amelyet a Fidesz (Áder János, a potenciális utód?) rendezett a magyar országgyűlésben a megválasztása érdekében. Sólyom László az őszödi beszédben nem a politika erkölcsi tisztulásának igényét, hanem a morális válság okozóját látta. Nem látta viszont sem 2006 előtt, sem 2006 után a Fidesz magatartásában, alpári beszédmódjában, folyamatosan használt, személyeket, egyéni és közösségi értékeket tönkrezúzó eszközeiben a morális válság okozóját. Sólyom László magabiztosan haladt annak a menetnek az élén, amelynek a végén hangosan zsidóztak. Sólyom László a palotája teraszáról bámulta a gyönyörű Budapest-panorámát, miközben alant megalakult a Magyar Gárda. Sólyom László a holokauszt túlélők problémájaként nevezte meg az újnácik magyarországi megerősödését. (De minderről már részletesen írtam 2009 júliusában a Mozgó Világban.) Sólyom László hosszú ideig nem szólalt meg, amikor polgártársainkat szélsőjobbosok ölték, egyetlenegy kivégzett embertársunk temetésére sem ment el, hogy a pozíciója erejével is megvédje az ártatlanokat, és tudassa a népével, mit kötelező gondolnia a rasszista merényletekről. Ezzel szemben Sólyom László volt az, aki újra elindította a kezet nem fogás nemes polgári szokását a magyar közéletben, mert ezt a példastatuálást, az előzővel szemben, fontosnak tartotta. Lett is követője ezernyi. Sólyom László 2006. október 23-án, a városdúlás napján nem mert elmenni az 1956-os emlékmű felavatására, ellentétben a 93 éves történészi-emberi tekintéllyel, Kosáry Domokossal.

Hosszú a listám, nem folytatom. Sólyom László négy éven át bizonyította, hogy alkalmatlan a köztársasági elnöki posztra. És nem „baloldali” vagy „balliberális” követelmények miatt. A felsoroltak közül egyik sem „oldali” bírálat. Nem szabad hatalmat és hivatalos tekintélyt adni annak, aki a hatalmat és a hivatalos tekintélyt csak saját súlyos korlátai, gőgje, hiúsága és elfogultságai szerint képes használni. Az nem teszi jobbá Sólyom László elnöki periódusát, hogy utána egy akarat nélküli báb következett. Mint ahogy az sem, hogy a Sólyom által hosszú időn át preferált Fidesz 2010-ben aztán csúful megalázta őt (az én felfogásomban másodszor: az imént emlegetett megválasztása volt az első).

Egyrészt tehát: értelmetlen, politikailag is értelmetlen kompromisszumosnak vélt javaslattal előállni a köztársaságielnök-jelölés ügyében, mert Mesterházy Attila sem, ahogy senki más sem kapott Orbántól felszólítást a közös gondolkozásra az új köztársasági elnök személyéről. Ahogy sok más, a Fidesz egyeduralmi berendezkedését biztosító személy, intézmény, törvény (alkotmány) ügyében, úgy ebben is értelmetlen azt bizonygatni, hogy de mi készen állunk a megegyezésre. Nem hiszem, hogy van még ember ebben az országban, aki két év után ne volna tisztában azzal, hogy a Fidesz még a látszat kedvéért sem hajlandó tárgyalni, közös megoldásokat keresni, mert mélyen és nyíltan megveti a demokráciát, az ellenzéki pártokat és a nem Fidesz-hívő magyar polgárokat. Sem egy párt, sem egy politikus demokratikus elkötelezettségének nem bizonyítéka tehát, épp ellenkezőleg, ha egy kiépült autoriter rendszerben még mindig azt tartja célravezetőnek, imázsteremtőnek, ha kompromisszumkésznek mutatkozik az egyeduralkodóval (ajánlom Mesterházy Attila figyelmébe is Krémer Ferenc írását: Az ellenállás etikája).

Másrészt: bámulattal néztük már az MSZP kormányzása idején is, hogyan engedi át a párt számos területen, például a közmédiában, a befolyást a Fidesznek. Máig nem tudom, mi állt e mögött a politika mögött: az MSZP közönye, koncepciótlansága, dezorientáltsága, a nyílt ellenségeskedés mögé rejtett háttéralkuk rendszere, de az biztos, hogy eléggé lesújtó, ha nyolc évnyi tapasztalat után még mindig a Fidesznek is esetleg kedvező jelöltekig jutnak el a gondolkodásban. A Fidesznek kedvező jelöltek nem konzervatív beállítottságú emberek, akik értékrendjük alapján mások, mint a nem konzervatívok, még csak nem is jobboldaliak, hanem pártkatonák. Nincs ezzel ellentétes tapasztalatunk az elmúlt évtizedből (talán egyetlen kivétellel, s ez Mádl Ferenc). Nem újkeletű ez az ismeretünk, még ha a maga szépségében és teljességében csak a mostani forradalmi időkben bontakozott is ki ez a Fidesz-vonás. Az a párt tehát, amelyik még ma is a Fidesz fejével gondolkozik, csak annyit mond el magáról, hogy semmit sem értett meg még abból sem, amire ő maga is ráment az elmúlt években.

Az a pártelnök, aki éppen a saját pártja hitelességének megteremtésén fáradozik, nyugodtan megengedhetné magának, hogy – éppen mert gyakorlati jelentősége úgysincs – olyan nevet dob be a köztudatba saját jelöltjeként, amely őt és a pártját jellemzi. Hogy legalább tudjuk, mire számíthatnánk tőle, Szili Katalin után, ha jelölési helyzetben volna. Épp annyira nem lenne esélye egy olyan jelöltnek, akit ma az MSZP jó szívvel vállalna, amennyire Sólyomnak sincs. Akkor?

Én persze olyan személyt követelnék, pontosabban olyan választási szempontok érvényesülését, amelyek egy bölcs, bátor és etikus humanistát repítenek az államelnöki székbe. Talán elhiszik nekem, hogy nem a Demokratikus Koalíció ötletét lopom el, amikor azt mondom, hogy igen, Iványi Gábor például ilyen ember (noha meggyőződésem, nem vállalná el, hogy ennek az országnak az elnöke legyen). És szégyenletes dolognak tartom, hogy Harrach Péter már annyira elveszítette a szuverén gondolkodás és értékelés képességét, hogy Iványi Gábort pártképviselőnek és „egy politikai eszme markáns képviselőjének” minősítette. Rettenetes állapotba jutottak azok a szegény emberek, akik embertársuk minőségét már csak „pártokon” és „politikai eszméken” képesek lemérni. Pláne ha ezzel a krisztusi elveket árulják el holmi ócska hatalmi vacakolás érdekében.

Egy tapodtat sem mozdultunk előre. Nemcsak a régi elnök nem új, hanem semmi más sem ebben az országban.


Mihancsik Zsófia


Az írás kétrészes angol nyelvű ismertetését Balogh S. Éva blogjában, a Hungarian Spectrumon olvashatják. Első rész; Második rész.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!