Párhuzamok és tanulságok jelenkori lemondástörténetünkből


Amióta – elsősorban Torgyán József elmaradhatatlan szófordulata nyomán – a politikai diskurzus része lett a „mondjon le” (sőt: „monnyonle”) közmondásossá vált követelése, most nyílik először igazán alkalom a vezetői lemond(at)ások, illetve elmaradásuk fölötti töprengésre. Schmitt Pál hétfői távozása után a jobboldal kommunikációjában az erkölcsi tartás, a sokat emlegetett következmény-nélküliség lezárása került a középpontba, s még az is gyakran elhangzik (hivatalosan és internetes kommentekben egyaránt), hogy bezzeg a baloldal sosem tett ilyet, vagyis nem mondott le sem Horn Gyula, sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Ferenc, amikor morális okokból megrendült a pozíciójuk.

Az önmagában nem meglepő, hogy Schmitt ügyét a Fidesz-KDNP és szimpatizánsai igyekeznek a legmesszebbmenőkig kihasználni, ám a szocialisták korábbi ügyei és a köztársasági elnök lemondása között azért vannak komoly különbségek. Hadd kérjem az olvasót: próbáljunk most attól eltekinteni, hogy a valamely politikai oldal iránt elkötelezett választó szívesebben tartaná pozícióban a számára szimpatikus vezetőt, továbbá sokkal elnézőbb vele, mint a „másik oldal” képviselőjével, akivel szemben szívesebben emlegeti a morális kötelezettség fontosságát.

Először is a három említett MSZP-s egyaránt miniszterelnökként volt kénytelen végighallgatni a lemondását követelő parlamenti felszólalásokat, illetve a parlamenten kívüli skandálásokat. Vagyis kiemelten fontos, sőt a magyar politikai rendszerben lényegében a legfontosabb közjogi méltóságban érte őket a követelés. Ettől persze alkalmatlanságuk bebizonyosodása esetén távozásuk követelése nem kevésbé lehetett indokolt (sőt), de vessük fel a kérdést fordítva: mit tenne Orbán és a jobboldal hasonló helyzetben. Hiszen Schmitt esetében nem a politikai irányvonal és a kormányzás feladása volt a tét, hanem „csak” az, hogy elengedjék-e a kezét egy jellegtelen, kényelmetlenné vált, és ami a legfontosabb: irányváltás nélkül pótolható személynek (azzal a hatalmával sem élt, amivel egyébként élhetett volna); pusztán a presztízsveszteség következményeivel kellett számolniuk. (Ebből a szempontból fontos, hogy a „következmény-nélküliség” is inkább mítosszá válik, hiszen egy illetékes szocialista miniszternek, Suchman Tamásnak már távoznia kellett anno, a Tocsik-botrány következtében.) Márpedig Orbán nem tévedhetetlen, ezt épp Schmitt köztársasági elnöki jelölése bizonyította legutóbb, amiből az is következik, hogy elvben máskor is melléfoghat, akár fontosabb kérdésben is.

A második fontos különbség, hogy bár Horn, Medgyessy és Gyurcsány történetei önmagukban is elég különbözőek, egy dologban hasonlítanak egymásra és eltérnek Schmitt Pálétól: mindhárom MSZP-s miniszterelnök elismerte azt, amivel vádolták, míg a frissen lemondott köztársasági elnök váltig tagadja, hogy plágiumot követett volna el, önmagát tartja az igaztalanul megtámadottnak, kritikusait pedig alaptalanul vádaskodó rosszindulatúaknak. Hornt pufajkás múltja miatt támadták (az 1994-es voksoláson a választók ennek tudatában emelték miniszterelnökké, előtte maga beszélt 56-os múltjáról), Gyurcsány pedig nemcsak elismerte nyilvánosan azt, ami a titkos őszödi hangfelvételen szerepelt, vagyis hogy „végighazudták az utolsó másfél-két évet”, hanem azt is kimondta, hogy szakítani akar ezzel a politikával, nem akarja tovább ugyanazt csinálni. (Ezzel óhatatlanul vállalta azt is, hogy a hazugság nyilvános beismerése és a szakítás kísérlete nem javít, hanem ellenkezőleg: sokat ront a közvélemény szemében megítélésén. Így is lett.) Ebből a szempontból még Medgyessy esete volt a legkényesebb, akiről csak miniszterelnökként derült ki titkosszolgálati múltja. Talán ő is állt legközelebb a lemondáshoz. De ő sem hárította leleplezőire a felelősséget. Abban pedig mindhármuk története közös, hogy elismerték a hibáikat (múltjukat), s ennek tudatában kérték a társadalom megbocsátását. (Legfeljebb nem érdemelték ki, de ennek a megítélése más lapra tartozik.)

Schmittről ilyesmit nem mondhatunk el. Sőt, a fideszes ellengépezet fokozódó hevességgel kritizálja az egykori doktori fokozatszerzésben, illetve a tanulságok levonásában érintett személyeket és testületeket, bizonytalan kimenetelű bírósági procedúrákat szorgalmaz, illetve velük fenyegetőzik. A tarthatatlanná vált köztársasági elnök lemondása tehát lehet a kialakult helyzet tanulságainak elismerésre méltó levonása (az is), de igazán – az említett MSZP-seket messze meghaladó – morális fölényre csak akkor tarthatna igényt, ha Schmitt kimondaná vagy kimondta volna: bizony, bizony, igaza volt a hvg.hu leleplezőinek, mert annak idején másolatokból ollózta össze a disszertációját. Vagyis a szocialista miniszterelnökök elismerték, hogy mit tettek, majd a helyükön maradtak – Schmitt távozott, de sértetten tagadja a vele kapcsolatos vádak alaposságát. Nem pusztán politikai ízlés dolga, hogy melyik eljárást tartjuk elfogadhatóbbnak, későbbi önreflexiók kiindulópontja is lehet.

Ezzel kapcsolatosan még egy szempontból érdemes összevetni az egykori és mai történéseket: nem igaz, hogy a „ballib” oldalon ne vetődött volna fel annak idején az érintettek távozásának szükségessége (különösen Medgyessynél), ami akkor nem volt elég a lemondások kikényszerítéséhez. (Ismétlem: miniszterelnökökről volt szó.) Most viszont a jobboldali értelmiség nyomása, nyilatkozatai, korábban feltétel nélkül lojális sajtóorgánumok Schmitt távozását követelő cikkei nélkül a köztársasági elnök aligha került volna kutyaszorítóba.


Nipped – flickr/Simone

Egyelőre persze aligha fog a „két oldal” a Schmitt-ügy kapcsán egymásra találni (úgy értem: normálisan szót érteni), sőt, talán még a békés egymás mellett élés és a kulturáltabb politikai vita feltételei sem adottak. De a köztársasági elnök lemondásának szükségességét már sikerült belátni sokaknak a jobboldalon is, s talán nem alaptalan a feltételezés, hogy az Orbán-rendszert kritizálók előbb-utóbb más ügyekben is kaphatnak halk biccentéseket vagy legalább érveket érvekkel szembeállító, a szélsőséges és megvető jelzőkkel pedig óvatosabban bánó eljárást. (Persze azért nem egyszerű folyamat ez, csak egyetlen példa: a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége elnökének Schmitt távozását kommentáló közleménye a plágium-ügy kapcsán a megszokott vehemenciájú és tónusú jobboldali-fideszes paneleket sorakoztatja fel. Vagyis szó van benne a „jól ismert” hazai és külföldi – a külföld által pénzelt – körök „Magyarország és nemzetünk elleni hajtóvadászatáról”, „pergőtűzről”, „összehangolt támadásról”, arról, hogy „politikai indíttatású anarchista csoport irányítja a SOTE doktorok szenátusa [sic!!!] és az egyetem rektora viselkedését, döntését”, és persze a hazánkat „egyéni haszonszerzés és külső megbízás érdekében” kirablókról, „idegenszívű hazaárulók gátlástalan kampányáról” stb. stb. stb.)



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!