A Schmitt-ügy – cirkusztól az operettig


1. rész

Legutóbbi írásomat a Schmitt-ügyről azzal fejeztem be: „A kérdés az, el lehet-e még mindig adni belföldön egy szabad szemmel is mindenki által jól látható botrányról, hogy nincs, nem történt semmi, ha a valósággyártás bajnokai ezt az ’alternatívát’ választják a helyzet megoldására.”

Azóta Schmitt Pál több nyilatkozatot is tett, hogy nem mond le (még vasárnap reggel is ez volt a helyzet), és azt is közölte, hogy új dolgozatot ír. Tehát a kísérlet beindult.

Ne vizsgáljuk most tartalmilag a közlést, hogy lehet-e korrigálni egy doktori cím megvonását plágiumgyanú miatt azzal, hogy új doktori dolgozatot ír valaki, mert a történet lényege nem az, hogy képes-e Schmitt Pál dolgozatot írni, hanem az, miképpen írt dolgozatot 1992-ben, valamint az, hogy miként viszonyul és viszonyult ehhez ma politikusként, köztársasági elnökként. A döntése, hogy marad, a hatalom üzenete, amely azt fejezi ki: Schmitt megteheti, hogy nem mond le, sőt, ezt várja el tőle az, aki pozícióba emelte. Orbán hétfőn reggel közölte, „ha az elnök harcolni akar az igazságáért, ezt a jogot nem lehet tőle elvonni”.

Szeretném felhívni a nyilatkozatban az „igazságáért” szóra a figyelmet. Ami nem véletlenül szerepel a szövegben. Azt jelenti, hogy az elnökkel kapcsolatban emlegetett „hazugság” szót a hatalom kommunikátor gurui az „igazsága” szóra cserélték fel, ez lett a sulykolandó üzenet kulcsszava. Van az igazság és van az elnök igazsága még egy ilyen tényhelyzetben is. Az új dolgozat ötlete az „igazsága” szóhoz tartozó kellék. Vagyis arra lehet számítani, hogy a „hazugság” és az „igazság” szavak eredeti jelentéstartalma egy új kommunikációs offenzívában ismét erodálva lesz. A magyar közvélemény nyakába lesz öntve, a csapból is folyni fog, ha kell, ha nem. Fogalmi maszatolás, relativizálás tárgyává válik újra ez a két szó, tovább rombolva a közbizalom állapotát, az amúgy is romos hitet a közjó szolgálatában, mint célban, és a demokráciában.

Kívülről nézve ezt a cirkuszt, tulajdonképpen kivételes élményben lehet része a szemlélőnek, miként a természetkutatóknak is, ha ritka tökéletességében észlelhetnek egy-egy természeti jelenséget. Ritka társadalmi jelenségnek lehetünk tanúi: annak, amikor szabad szemmel is jól láthatóan, a maga pőre és tökéletes egyszerűségében tapasztalhatjuk meg, hogy kizárólag hatalmi döntésen múlik, mi az igazság és mi a hazugság. Ki az igaz és ki a hazug – a döntésbe holmi tények nem zavarhatnak bele.

Az elnök bejelentésével, hogy marad, tehát beindult a kommunikációs gépezet. De profikkal állunk szemben. Vannak az új kommunikációs hadműveletnek látszólag ellentmondásos, de csak látszatra ellentétes kiegészítő elemei. Ilyen a jobboldali sajtó spontánnak tűnő fellépése Schmitt lemondása érdekében. Azok közé tartozom, akik nem hiszik, hogy megengedhetné magának a jobboldali sajtó a spontán ellenállást, biztatás nélkül. De igazán akkor értettem meg, hogy egy felépített történetről lehet itt szó, amikor meghallgattam Stumpf Andrástól, a Heti Válasz munkatársától egy vasárnap esti interjúban, micsoda morális fölényben is van a jobboldali sajtó a 2006-os baloldali és liberális kormánypárti sajtóval szemben, mert bezzeg most ők követelik Schmitt lemondását a hivatalos állásponttal szemben is. Hivatkozott a Mandiner hírportálra, amely véletlenül éppen erről a kérdésről közölt az akkor és ma elhangzott nyilatkozatok alapján összehasonlítást, igaz a felsorolás pontosságát több ponton is vitatják mások, de nem is ez a lényeg, hanem a párhuzam felállítása és tematizálása. Ez a párhuzam az őszödi beszéddel – árukapcsolásban a jobboldali sajtó példa nélküli függetlenségével – a másik tartozék, amely a nagy kísérletet kiegészíti. Gyurcsány „a hazug”, a korábbi „amortizálásra” építve, és vele szemben Schmitt „külön igazsága”: a kettő együtt kerül a hír-futószalagokra , és a „termék” máris a teljes palettán eredményesen terjed, mert a baloldali és liberális média maradéka is engedelmesen átvette és a minimális distinkciók megtétele nélkül közölte az erről szóló cikkeket, nyilatkozatokat.

Van még egy előnye az eddigiektől eltérő módon jelentkező kettős beszédnek: ezúttal nem politikusok nyilvánulnak meg különbözőképpen, hanem a hivatalos politika és az ő sajtója. Ez a megoldás előkészít egy morális győzelemként eladható egérút-verziót is, arra az esetre, ha a kísérlet, előre ki nem számítható tényezők miatt, mégsem végződne a valóság sikeres megerőszakolásával. Nem mellesleg a jobboldali sajtóellenállás addig is levezetheti mindazokat a feszültségeket, amelyek a jelenlegi kormánypárti oldalon keletkeznek az erkölcsi berzenkedés következményeként.


2. rész

Itt tartottam ebben az írásban, amikor a köztársasági elnök a parlamentben bejelentette, hogy lemond. Nem fogjuk megtudni soha, mi történt valójában hétfő reggel és hétfő délután egy óra között, amikor is napirend előtti hozzászólásként Schmitt bedobta a törülközőt. Az itthoni elítélés, a nemzetközi megdöbbenés és értetlenség hatott-e inkább, vagy ezek hatására a Fidesz álláspontja változott meg egyik napról vagy óráról a másikra, mert hirtelen úgy értékelték, hogy most már többet visz, mint hoz, ha ragaszkodnak Schmitthez.

Viszont egyáltalán nem vált kevésbé érdekessé az ügyre kreált kommunikációs hadművelet. Szinte kitapintható volt, miként állt át az egérútként fenntartott változatra – azonnal újra egységet mutatva – a hivatalos politika és a sajtója. „Műfajilag” az előadás cirkuszból csöpögő operettbe ment át. Schmitt – miután közölte, hogy az ő lelkiismerete tiszta, az előopponense figyelmeztethette volna, a Semmelweis szenátusa etikátlan és jogszerűtlen volt vele szemben, és hetvenévesen fog PhD-t írni az előírásoknak megfelelően, ám lemond, mert személyes ügye szeretett nemzetét inkább megosztja, mint egységesíti – hirtelen hőssé vált, aki bezzeg távozni tudott. A kormánypárti képviselők állva tapsoltak neki. Lázár János szinte süvöltötte felszólalásában: „…senki nem gondolhatja komolyan ebben az országban, hogy a sportról Schmitt Pálnál bárki is többet tudna, ahogyan azt sem, hogy egy egyetemi doktori disszertáció megírása problémát jelenthet a MOB, a NOB egyik vezetőjének vagy egy kétszeres olimpiai bajnoknak.

A valóság átrendezése tehát más irányt vett. Schmittnek „igazsága” van, például az, hogy tudott volna írni hibátlan dolgozatot is. Lázár tágított egyet a felelősség körén is a bagatellizálás kedvéért: „…de a becsülethez, a méltányossághoz és az igazsághoz ez is hozzátartozik. Hogy a magyar tudománynak, a magyar egyetemi világnak, Magyarországnak az elmúlt húsz évben nem volt hozzá ereje és bátorsága, hogy a rendszerváltozás előtt és a rendszerváltozáskor szerzett tudományos címeket megvizsgálja, hogy a doktori jogokat felülvizsgálja, és a tudományos minősítések világában rendet tegyen.”

Harrach Péter szerint is a múlt üzenete a dolgozat. „Egy olyan rendezetlen világból jött, ahol nagyon sokan hasonló szabályok szerint alkották meg a dolgozataikat. Érdemes lenne megnézni azoknak a művét, akik ma olyan hevesen bírálták az elnök urat.”

Lázár oda lyukadt ki később, hogy egyenesen az ellenzéket tette felelőssé Schmitt problémájáért „Önöknek az volt a politikai koncepciójuk, hogy megbuktassák Magyarország köztársasági elnökét. Ehhez kerestek szövetségeseket és egy ember becsületére játszottak”.

Vagyis a plágiumügy nem azért probléma, mert létezik, hanem mert kiderült. Ne az szégyellje magát, aki miatt a probléma előállt, hanem azok, akik feltárták. Nem az számít, hogy volt mit feltárni, hanem hogy emiatt le kell mondani. És nem az számít, hogy a lemondás indokolt, hanem hogy ki mindenki fogadja örömmel, hogy egy a jogállam lebontásában közreműködő köztársasági elnök távozik.

Hogy mennyire lesz sikeres a Schmittet az ármány áldozataként láttató és a távozásában a jobboldal morális fölényét misztifikáló kommunikációs offenzíva, az éppen a Schmitt-ügy tanulságát is tekintetbe véve azon múlik, mennyien értik meg az ellenzéki térfélen, hogy a Fidesz politikájának esszenciája a valósággyártás. A Schmitt-üggyel ez most csorbát szenvedett. A Schmitt megmentésére induló szokásos taktika – a tényeket ki lehet beszélni az emberek fejéből – most először szenvedett vereséget. Nem szembeötlően, mert a „nem lemondani” helyébe azonnal belépett egy B verzió. S a B verzió célja szintén – tisztáldozat után is – a múlt tényeinek átfestése, az ügy felhasználása az eddigi beidegződések – például a 2006-os mítoszok – életben tartásához. Ha a demokratikus ellenzék nem tanulja meg felfejteni ezt a politikai „kódnyelvet”, ha nem hajlandó ennek alapján visszamenőleg is megérteni és átértékelni, hogy mi történt az országban az elmúlt tíz évben, ha nem kísérli meg ennek fényében értelmezni a korábbi politikai döntéseket, eseményeket és politikusi magatartásokat is, akkor nem lesz felvértezve arra, hogy ezt a politikát leváltsa.

Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!