Született június 4-én
- Részletek
- 2010. június 04. péntek, 08:29
- Nyíri András
Nyíri András
A hatvanas évek elején apám munkahelyének komoly turistaszakosztálya volt. Kéthetente jártuk az ország turistaútjait. Általában egynapos kirándulásokra volt csak lehetőség, hiszen akkor még nem volt szabad szombat. Néha azonban, amikor messzebb mentünk egynapi járóföldnél, mondjuk Boldogkőváraljára, akkor másfélnaposra tervezték az utat, azaz szombaton munka után indultunk, megszálltunk egy turistaszállóban, és másnap tettük meg a teljes távot. Ilyenkor esténként tábortűz, szalonnasütés és éneklés volt műsoron. Ezen alkalmakkor tanultam meg a Székely himnuszt. Akkor még nem gondoltam, hogy ennek mekkora jelentése van.
A hatvanas évek második felében, hogy ne lábatlankodjak otthon, elvittek nyaralni Farnadra (ma, illetve már akkor is Szlovákia, nem messze Párkánytól). Kellemesen töltöttem ott is az időt. Motorkáztunk, játszottunk, ittuk az ottani Bambit, jól éreztem magam, bár a lóistálló takarítását nem mindig éltem át fölemelő tevékenységként.
1974-ben, amikor elkezdődött itthon a táncház mozgalom, húsvétkor egy kisebb csoporttal útnak indultunk Kolozsvárra, már érettebb fejjel. A nappali városnézés után az esti órákat Kallós Zoltánnál töltöttük el. Az érettebbek vitték a szót, én csak hallgattam, és mintha otthon lennék, jól éreztem magam. Másnap továbbmentünk Csíkszeredába, illetve onnan Gyimesközéplokra, ahol az egész ünnepet végül is eltöltöttük. Voltunk táncházban, hallgattuk Vak Zoli hegedűjátékát, és persze locsolkodtunk. Akkor láttam és kaptam először írózott tojást. Felejthetetlen élmény volt, de se a táncházat, se a várost nem akartam volna hazahozni. Táncházunk is, városunk is volt nekünk itthon.
Tíz évvel később az akkori barátnőmmel és egy Trabanttal tettünk körutazást Erdélyben. Az egyik állomás volt Kolozsvár, ahol az ő rokonai laktak. Ez a látogatás, az ottaniakkal való szoros barátság alapozta meg azt, hogy az évtized második felében, akkor már az anyósommal, évente többször tettük meg az utat teli csomagtartóval, benne élelmiszerrel és mosóporral.
1990-ben Dénessel – aki a forradalom előtt nálam lakott addig, amíg újra haza nem mehetett – Temesváron a rádióban voltunk. Ő készült az adásra, a magnóval bíbelődött, miközben szóviccekkel szórakoztattuk egymást, röhögtünk rendesen. A szobában volt egy román hölgy, aki valamit mondott Dénesnek. Egy kicsit megijedtem, mert nem gondoltam bele, hogy ő semmit sem ért a beszédünkből, csak azt, hogy nevetünk, és ez lehet éppenséggel sértő is. Amikor Dénes lefordította a szövegét, megnyugodtam. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem tud magyarul, mert irigyli a jóízű nevetésünket. Megnyugodtam.
Itt élek ebben az országban, amely számomra egy kerek ország. Jártam a környező országokat. Barátom, ismerősöm van számos. Valahányszor náluk voltam, egyszer sem éreztem, hogy külföldön lennék. Mindenütt otthon voltam. És őket is szívesen látom.
