„Végálomás”


„Megérkeztem álamfői pályafutásom végálomására” – írhatná Schmitt Pál valamelyik éttermi emlékkönyvbe, méltó keretbe foglalva ezzel a helyesírási hibáiról is elhíresült elnöki ciklusát. Bár sajnálatos módon plágiumügye háttérbe szorított minden korábbi szerencsétlen, alkalmatlanságát lépten-nyomon bizonyító lépését, azért január előtt is állandóan nevetségessé tette magát, hivatalát és az országot egyaránt.

Napnál világosabb, hogy lemondásának halogatásával csak saját bukását teszi egyre szánalmasabbá. Ez a döntés pedig be fog következni, amit azért is vehetünk biztosra, mert a legfrissebb Schmitt-reakciók sértettségéből többek között az is kiderült, hogy a köztársasági elnök még mindig nem érti a körülötte történő dolgokat, például a disszertációjával kapcsolatos ügyek súlyosságát. Nem azért nem mondott le, mert jól felépített erkölcsi alappal, ellentámadáshoz szükséges jogi stratégiával rendelkezik, hanem egyszerűen azért, mert tényleg nem érti, hogy miért is kellene lemondania. Egyetlen lényegi feladata (mindent aláírni, amit Orbán elé tesz, gondolkodás nélkül) nem változott két évvel ezelőtti beiktatása óta, és úgy véli, hogy ez a cél minden eszközt szentesít, egy meghamisított disszertáció nyomán elvont kisdoktori fokozat ügyét, illetve a vele kapcsolatos permanens hazudozást mindenképp.

Háromszor szólalt meg, amióta az egyetemi Tényfeltáró Bizottság jelentése napvilágra került. Mind a három alkalommal sütött szavaiból a pózolt magabiztosság, lényegi mondanivalója arra irányult, hogy neki tiszta a lelkiismerete, a doktori disszertációjával minden rendben volt, legjobb tudomása szerint járt el, ha valaki hibázott, az nem ő volt, hanem az egyetem. A Fideszt általában jellemző „mártírkommunikáció” (vagyis az, hogy mi vagyunk az igazak, a gonoszok ezért támadnak minket minden eszközzel) Schmitt tálalásában nagyon ostobán hangzott. (Orbán, Szijjártó vagy Selmeczi Gabriella ebben sokkal profibbak.) Schmitt vissza-visszatérő értetlenkedése nyomán az a meggyőződésünk alakulhat ki, hogy a köztársasági elnök őszintén beszél. Ő nem pózol, amikor tiszta lelkiismeretéről, legjobb tudásáról papol, ő tényleg azt hiszi, hogy húsz évvel ezelőtt minden tekintetben helyesen járt el. Ezért nem is érti, miért foszthatták meg doktori címétől, őszintén hiszi még mindig, hogy az neki jár. Szavai legalább segítenek felszínen tartani az alapproblémát, vagyis azt, hogy mások összeollózott tudományos munkáit adta be saját disszertációként, szellemi termék eltulajdonítását (plágiumot) követett el, egyetlen szóval: lopott. De Schmitt fellépett a plagizálók bűnlistájának második szintjére is: tagadta, hogy lopott volna – vagyis hazudott is.

De az elmúlt napok nyilatkozataiból nyilvánvaló, hogy a köztársasági elnök nem tudatosan hazudik („csak” nem az igazat mondja…), hanem még arról sincs fogalma, hogy tulajdonképp mellébeszél. Tényleg meg van győződve arról, hogy a tudományos teljesítmény úgy születik, ahogy ő csinálta. Ő elhiszi, hogy doktori fokozatot úgy kell vagy legfeljebb úgy is lehet szerezni, hogy az ember lemásol egy másik dolgozatot, hozzábiggyeszt valami homályos bibliográfiát, és beadja a saját neve alatt. Schmitt Pál ezt a tudományos kutatómunka legális és elfogadott módszerének tekinti, őszintének tűnő csodálkozással teszi szóvá, hogy e módszer tilalmáról az illetékesek őt nem informálták. (Tévéinterjújából kiderült, hogy többek között az opponens és a konzulens kifejezések jelentésével sincs tisztában, de utalhatunk a korábbi, „törzsanyaggal” kapcsolatos hajmeresztő eszmefuttatására stb.) Mindezt megfejelte azzal, hogy bejelentette, PhD fokozatot kíván a jövőben szerezni, amire nyilván csak akkor volna esélye, ha a tudományos kutatómunkával kapcsolatos, jelenleg igen sekélyes fogalomkészletét teljesen átalakítja és felfrissíti.


End of the line – flickr/creativity 

Schmitt hazugsággal súlyosbított plágiumot követett el, de a történet igazi mélypontja mégis csak az, hogy ő ezt nem képes megérteni.

Azzal is védekezett, hogy húsz évvel ezelőtt más volt mindennek az erkölcsi és jogi megítélése. Nos, az elnök úr ebben is téved. A modern tudományosságban nem egyszer előfordult már, hogy egy szerző más munkáját plagizálta, majd letagadta a nyilvánvaló szövegazonosságot, ezáltal hazudott. Egy ilyen ügy pengeváltásai során születtek az alábbi sorok, nem mostanában – 1841-ben: „Én az írói tulajdont úgy tekintem, mint akármi más tulajdont, annak sértetlensége szintoly szent előttem, mint más vagyoné; tehát ha azt vagy részében, vagy éppen egészen a tulajdonos tudta s egyezése nélkül egy harmadik által elsajátítva, s őt a világ előtt azzal, mint magáéval föllépni látom, ezt valóságos orzásnak tartom, márpedig valamint más tolvajságot a fizikai világban, úgy az ilyest az erkölcsiben fölfödözni, az elorzott holmit igazi tulajdonosának visszaszerezni, minden jóra való embernek kötelessége.”

Reméljük, a Schmitt-ügy után is az marad.



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!