Hogyan láttad, hogyan látod? - II.
- Részletek
- 2012. április 02. hétfő, 03:55
- Kerekes András, Bitó László
Bitó Lászlóval beszélget Kerekes András
II. rész:
Egylistás demokratikus választási együttműködés
Kerekes András: Már 2009-ben a Konstruktív ellenzék kerestetik címmel az ÉS-ben megjelent publicisztikádban írtál a balliberális összefogás szükségességéről. A Galamusban pedig 2010 áprilisában, közvetlenül a választások előtt Az utolsó pillanat nyerő stratégiája című írásodban fejtetted ki a baloldali-liberális-konzervatív pártok pragmatikus együttműködésének szükségességét. Akkor a Fidesz várhatóan nagy győzelmének és ebből fakadó hatalmának hatásos korlátozása érdekében szóltál az összefogás vagy az együttműködés szükségességéről. Két év után, most visszatekintve még mindig úgy látod, hogy megakadályozható lett volna a kétharmad és annak minden következménye?
Bitó László: Tulajdonképpen nem a kétharmad elleni stratégiát, hanem az egyharmad plusz egy mandátum elnyerését tartottam fontosnak és elképzelhetőnek, mert a magyar törvényhozási rendszerben erre lett volna szükség a demokratikus ellenzék hatásos működéséhez. Márpedig hatásos konstruktív ellenzék híján jó esetben a demokráciának csak csonka, torz karikatúrája jöhet létre. Rossz esetben, mint ahogy ez nálunk előre láthatóan meg is történt, az ellensúlyok nélküli egyeduralom autokráciának is nevezett diktatúra-karikatúrája alakult ki. Azok, akik egyenesen előnyösnek tartották a kétharmaddal elérhető, elméletileg valóban hatékonyabb kormányzást, fülkeforradalmi hevületükben nem vették figyelembe, hogy a hatalomra kiéhezett kisgömböc nem fog megelégedni azzal, ha felfalja az ellenfeleit, hanem leharapdál egyre több hatalmi ágat a saját köreiből is. Visszatartó, nemcsak külső, de a mai helyzetben láthatólag belső ellenzék nélkül is csak egy nagyon nagy önfegyelemmel rendelkező, valódi államférfi tudna hatásosan kormányozni. Ellenzék és államférfiúi önfegyelem, tehát fékek nélkül a hatalmat birtokló menthetetlenül mindig elmegy a falig, hogy onnan a sebeit nyalogatva meghátrálásra és magyarázkodásra kényszerüljön. Ez a lehető leghatástalanabb kormányzási módszer, és ennek isszuk meg most a levét. Ezt lehetett volna megakadályozni két évvel ezelőtt azzal az ellenzéki összefogással, amelyre az általad imént idézett írásaimban is buzdítottam. Most sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mert a demokrácia helyreállításához vagy egyszerű többségre és sok időre, vagy kétharmados többségre lesz szükség.
– Többször kifejtetted, például néhány hónapja a Népszavában a Mindannyiunk olajfája című írásodban, hogy nem pártok közötti, hanem pártok fölötti összefogásra van szükség, méghozzá mielőbb, nehogy egy esetleges előrehozott választás – amelynek lehetőségéről e sorozat első részében beszélgettünk – készületlenül találja a demokratikus erőket. A legfőbb indok ugyanis, amiért erre az összefogásra szükség van, az, hogy a legközelebbi választáson a demokratikus ellenzék egységesen jelenjen meg az Orbán-rendszerrel szemben. Közös listát kell állítaniuk, írtad és mondtad több fórumon. Csakhogy ez – ha egyáltalán hozzálátnának – valószínűleg már az elején elakadna: nagy tülekedés volna a minél kedvezőbb helyekért. Te módszert is ajánlottál, amellyel el lehet érni a listás sorrend igazságosságát.
– Az említett Népszava-cikkemben utaltam rá, hogy az Egyesült Államokban vagy más normálisabb helyeken ezt meg lehetne oldani egy előválasztással. Azóta Tóth Zoltán választási szakértő is előállt az előválasztás lehetőségével, ennek ellenére azt mondom, hogy ez nálunk ma nem képzelhető el. Egy előválasztást állami apparátus nélkül nem lehet lebonyolítani, továbbá az adminisztrációja rengeteg pénzbe kerülne, és az sem mellékes, hogy természetesen minden résztvevőnek kampányolnia kellene, ami szintén költséges.
– Ráadásul nálunk ennek semmilyen hagyománya nincs. Az emberek nagy többsége nem is értené, miről van szó. Akik nem mennek el az „éles” választásra sem, vajon miért strapálnák magukat, hogy részt vegyenek az előválasztáson…
– Valószínűleg így van. Amerikában azonban van ennek egy nagyon jópofa változata. Nem minden államban van előválasztás. Van, ahol kaukusz van. A lényegét most lájtos formában, valamelyest a magyar viszonyokhoz módosítva, egy községméretű közösségre vonatkoztatva mondom el. Azok, akiket érdekel a politikai részvétel, összegyűlnek, mondjuk a művelődési ház nagytermében. Az egyik jelöltaspiráns beáll az egyik sarokba, hamarosan csatlakozik hozzá tíz ember. A másik sarokba is beáll valaki, hozzá már tizenöten csatlakoznak, a harmadikhoz viszont csak három. A negyedik sarokban vagy a terem közepén azok állnak, akik még nem kötelezték el magukat egyikük mellett sem. Aztán a jelölt-jelöltek szép sorban előadják programjukat, ismertetik terveiket, beszélgetnek, vitatkoznak. Egy idő után megint mindenki beáll valamelyik csoporthoz, és akinek eddig tizenöt támogatója volt, lehet, hogy most már húsz lesz, akinek tizenkettő volt, már csak négy lesz, és akinek kezdetben három volt, annak lehet, hogy huszonötre emelkedik a támogatottsága, és ez így megy több fordulón át. A végén, amikor leáll a dolog, megszámolják, kinek hány embere van. És akinek a legtöbb, az lesz a község jelöltje a választásokon.
– Valóban jópofa dolog. Csakhogy az Egyesült Államokban ez már hagyomány, nálunk viszont, félek, gyökeret ereszteni se tudna.
– Ehhez tényleg hagyomány kell, és születésünktől magunkba szívott demokratikus közösségi gondolkodás, már csak annak érdekében is, hogy amikor összejönnek az emberek, ne az legyen az első dolguk, hogy ki kivel tud a leggyorsabban összeveszni…
– …vagy hogy ki kivel miért nem áll szóba. Viszont ennek is vannak költségei, ha talán nem is annyi, mint a rendes előválasztásoknak, és a kormánynak nem érdeke, hogy ezzel segítse az ellenzéket.
– Egy rendes előválasztás sok százmillió forintos költségét el lehet felejteni. Ezért ajánlottam olyan megoldást, amelyhez nem kell állami finanszírozás vagy adminisztratív apparátus, ez pedig a közvélemény-kutatás. Magyarországon vannak nagyon jó, már évtizedek óta működő közvéleménykutató intézmények. Ez a járható út. Megtudtam, hogy egy ilyen közvélemény-kutatás másfél-kétmillió forintból kijön. Ha mindenki megnyugtatására két intézmény végzi el párhuzamosan, akkor is ki lehet hozni az egészet három és fél, négymillió forintból. Ez nem olyan nagy összeg, nem elérhetetlen. Ha minden párt vagy civil szervezet, amelyik be akar szállni a felmérésbe, mert bizonyára bejön a közös listán egy, két vagy több jelöltje, hozzájárul a költségekhez, ez aligha lenne több pár száz forintnál tagonként. De ha valamelyik kis párt vagy civil szerveződés úgy gondolja, neki csak Kecskeméten van erős bázisa, talán megoldható a csak helyi megmérettetés is.
– Ezt eddig nem említetted, gondolom azért, mert ez nagyon megdrágíthatja a felmérést. De lépjünk tovább a lista felállításához, mert a nyomtatásban megjelent írásodban ezt nem tudtad részletesen leírni.
– Igen, de hadd mondjam, hogy éppen a helyi megmérettetésre lehet alkalmas a kaukusz. Én eddig csak a közvélemény-kutatás költségét érdeklődtem meg, és a néhány millió forint nagyságrendileg elfogadhatónak tűnik. Ezen persze még lehet finomítani, de a listát valahogy így állíthatjuk fel: ha X pártnak 20 százalékos a közvélemény-kutatásból kitűnő támogatottsága, Y-é 15, Z-é pedig 10 stb., akkor X az első, Y a második, Z a harmadik nevet teszi fel a listára, és így tovább N-ig, amely talán csak fél százalékon áll, és az első menetben az utolsó, így az első számú jelöltje mondjuk a 8. helyre kerül. Aztán megint X tesz egyvalakit a listára, de ha kétszer akkora a támogatottsága, mint Y-é, akkor talán kettőt, hogy végül a lista valóban tükrözze az erőviszonyokat. Ennek a rendszernek az az egyik nagy előnye, hogy az 5 százalék alatti pártok vagy civil szervezetek szavazatai nem vesznek el az egyfordulós rendszerben. A másik az, hogy mindegyik résztvevőnek legalább az első egy-két embere biztosan befutó helyen lesz, tehát mindegyik pártnak, civil szervezetnek, amely szerepel a közös listán, érdeke, hogy aktívan kampányoljon az ernyőszervezetért, amelynek lehet például a Demokratikus Együttműködési Szövetség a neve.
– És mi lesz az egyéni választókerületekben? Mert igazán azokra kell összpontosítani, ott kell közös jelöltet, méghozzá esélyes jelöltet találni.
– A résztvevő pártok-szervezetek támogatottságuk arányában zsetonokat kapnak. Mondjuk százalékos támogatottságuk tízszeresét. Tehát a 20 százalékos párt 200-at, az 5 százalékos 50-et stb. Majd a helyi jelöltek kiválasztásakor ezekkel a zsetonokkal gazdálkodhatnak. Amelyik pártnak nincs jó jelöltje egy választókerületben, az nem fog az esélytelen jelöltjére zsetonokat áldozni. A lényeg az, hogy minden kerületben a szövetségnek csak egy jelöltje induljon, és minden demokratikus erő őt támogassa. Így el lehet nyerni az egyéni mandátumok többségét. 2014-re, a gazdaságilag várhatóan nagyon rossz, megszorításokkal sanyargatott 2013-as év után meg akár a kétharmadát is.
– Tegyük föl, minden úgy megy, ahogy fölvázoltad, lesz tehát közös jelölt mindenütt. De program honnan és hogyan kerül? Mert ezzel a módszerrel, ha elfogadják az érintettek, elérhető ugyan, hogy a demokratikus ellenzéknek egy közös jelöltje legyen, de a programnak is közösnek kellene lennie.
– Én úgy látom, jelenleg egy program van: a romeltakarítás. Bármikor legyenek is a választások, a következő ciklusnak legalábbis az első felében meghatározó főfeladat lesz a romeltakarítás és a demokratikus intézmények újjáépítése. Ehhez pedig szakértelem kell, vagyis szakértő kormányra lesz szükség.
End of the lines – flickr/Seattle Municipal Archives
– A szakértő kormány gondolatát elég sokan opponálják. Hogyan véded meg az álláspontodat? A leggyakoribb érv ellene, hogy a szakértő kormány nem visel politikai felelősséget…
– Ez a „politikai felelősség” el van túlozva. Minél több mandátuma van a hatalmon lévő pártnak, annál nagyobb a lehetősége és felelőssége. Láthatjuk, hogy Orbán Viktor mit csinált a kétharmados politikai felelősségével. Az elmúlt hónapok és napok fényében, amikor az egész politikai államapparátus inkompetenciája és erkölcsi csődje nyilvánvalóvá vált, jobb, ha felülvizsgáljuk, mit értünk politikai felelősségen. Én inkább bíznék a magas végzettséggel, humán műveltséggel is rendelkező, az évek során felépített presztízsüket féltő, erkölcsi tartással bíró, pártérdekek helyett az ország érdekeit szem előtt tartó szakértőkben, mint például a jelenlegi kormány tagjaiban, akiknek a többségéről mindennek az ellenkezője mondható el. Ez az állítólag „politikai felelősséget” viselő államapparátus olyan káoszt teremtett, és nemzetközileg olyan szégyent hozott ránk, hogy én a helyzet mentésére ajánlom, mint már korábban is ajánlottam, egy szakértői árnyékkormány mielőbbi létrehozását. De erről inkább beszéljünk legközelebb.
Írásai a Galamusban:
Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
