Lángh Júlia Erős Ferenc új könyvéről
- Részletek
- Könyvajánló
- 2012. március 27. kedd, 05:01
- Lángh Júlia
Lángh Júlia Erős Ferenc könyvéről és részlet a Szágundelli csodáiból
Lángh Júlia
Ká-európai életek
„Szobrát, amelyet 1955-ben állítottak szülőfaluja közepén, 1956-ban ünnepélyesen megrongálták, 1993-ban ünnepélyesen ledöntötték.” Mindegy, kiről van szó, a mondat tömören összefoglalja korunk és hazánk egyik lényeges jellemzőjét. Ilyen dolgokról – is – szól ez a könyv.
A címben szereplő Szágundelli: varázsló, őrangyal, láthatatlan és szupertitkos segítő, akire hősünknek – a csetlő-botló elbeszélő énnek, aki feltehetően időnként, ámde biztosan nem mindig azonos a szerzővel – nagy szüksége van, mert olyan gyámoltalan, hogy még tornából is megbuktatják, és mert az ötvenes években éli nehéz kamaszéletét kommunista szülei mellett, és mindehhez még zsidó is, hiába állítja egy kínos helyzetben kétségbeesetten, hogy ő nem, nem, ő nem, csak a nagymamája... Ez a nagymama egyébként szeretett mindent, ami szovjet, rajongott a sztahanovistákért meg a Sztálin-kantátáért, de Rákosira olyanokat mondott, hogy „ő is csak egy unzerejner, miért hazudik ekkorákat!”
A mai hatvanasok nemzedékének gyerek- és zsenge ifjúkori emlékei jönnek elő, Pavlik Morozov, a szüleit feljelentő hős pionyír, a vezérigazgató elvtárs, aki úttörőnyakkendőben játssza az elkötelezett Télapót, a Ki tud többet a Szovjetunióról verseny az úttörőtáborban, a Szállnak a darvak a moziban (és ábrándozni szerelemről és halálról, és az Utas és Holdvilágról is), rejszoló bajnokság a fiútáborban, abroncsszoknya és nylonharisnya a tupírozott hajú lányokon, albán szkanderbég konyak, Szaratov frizsider, Rakéta porszívó, VT tévé (a később Videotonra átkeresztelt Vadásztölténygyárból). És még nagyon sok hasonló emlék pillanatképként felvillantva megadja a közös hátteret: múltunkat, méghozzá a jelenbe nyúló múltunkat – nem véletlen, hogy a könyvben felbukkanó szereplők sokaságának rögtön megtudjuk a jelenig érő egész élettörténetét. Sok tömörített életrajz, vagy azzal végződve, hogy a szereplő néhány alapos köpönyegforgatás után ideológiák, hitek, pártok között hogyan élt túl, vagy azzal, hogy meghalt valamelyik lágerben, netán a berlini fal tövében, vagy más, Ká-Európára jellemző módon élt vagy halt... van választék. Sok tömör életrajzot villant fel a könyv. Könnyedén és nem egyszer humorral, noha – vagy éppen mert – a témák súlyosak.
Erős Ferenc pszichológusról azt mondja a Wikipédia: „Kutatási területe: Az identitás szociálpszichológiája. A pszichoanalízis magyarországi története. Előítélet és társadalmi diszkrimináció.” Ez mind benne van – regényesítve, irodalmi és filmes allúziókkal fűszerezve – a Szágundelli csodáiban, olyannyira, hogy a könyv középső, apokrif fejezetnek nevezett része Freud, Ferenczi, Ernest Jones és a többiek életének jeleneteit eleveníti fel, királyi flegmával elegyítve igazat és fikciót, valós történetet és képzeletet.
Az efféle vegyítés a könyv összes többi részére is áll, időnként nem is álltam ellen a csábításnak, és néhány nevet gyanakodva beütöttem a gugliba, tudni akarván, hogy ez most igaz, vagy...? Például egy Bruno Kühl nevű kommunista kőműves sztorija, akiről sok úttörőtábort, óvodát, iskolát, szövetkezetet neveztek el: ez igaz. De azzal már, hogy az ifjúmunkás kőműves lelki bajait pszichoanalízissel próbálta kezeltetni, majd Hitler hadseregében is hűségesen szolgált, mielőtt ismét fölvette a kapcsolatot illegalitásban élő elvtársaival, azzal föltehetően E.F. pszichológus szórakoztatta el önmagát, avagy csak a Wikipédia Kühlről szóló rövid német nyelvű cikke hallgat róla – végül is mindegy. Hamar abba is hagytam az efféle nyomozást, mert a lényeg nem itt van.
Minden családnak vannak titkai, legtöbbször olyan titkok, amelyeket pedig jobb lett volna annakidején fölfedni. De maradtak egy elfeledett fiókban, rongyos ridikülben mindenféle papírok között, mint az a levél, amelyet a kisfiút egyszer nyaraltató német nő küldött az anyának: megrendítő dokumentum, a könyv egyik csúcspontja. Német lelkifurdalás, a bűntelen nőtől, aki mentegetőzik, mert német, és aki maga is áldozat volt, epilepsziás húgát a „szanatóriumban” kivégezték – ennek a történetnek van egy egészen megdöbbentő folytatása, amit most itt nem mesélek el.
Vannak igazán szórakoztató jelenetek is, például az ízesen-zamatosan megírt balatoni szakszervezeti üdülő élete, ahol a gondnok köszönti a „beüdülteket” (ez a szó sűrűn szerepel), a tisztelt beüdült elvtársak és elvtársnők tartsák be a szocialista együttélés szabályait... kamasz hőseink nem fogják betartani, ezt elárulhatom. De alapjában azért nem nagyon vidám ez a könyv, bár a jelek szerint a nehéz helyzetekben Szágundelli segít, mint a nagymama hondurasi vízumánál, amely „Hondurasba ugyan nem volt jó, de az Akácfa utcától Szágundelli segítségével el lehetett jutni vele a Pozsonyi útig.”
Nekem a legerősebb képek a minden kommentár nélküli, egyszerű életjelenetek, amelyekben, mint egyetlen sóhajtásban, benne van mindaz a rettenet, amit ezen a tájon át kellett élni, amit nem lehet, nem szabad elfelejteni, amit le kell írni és átadni a következő generációknak. Mint a fiú sétája az apával a vizafogói Duna-partig: „Apám hosszú percekig nézte a folyót, fel-felbukkanó holttestekre várva. Nem szólt egy szót sem...”
A kötetet, dicséretes módon, illusztrációk gazdagítják, kopott, elmosódott fotók: svéd menlevél, képek az úttörőtáborból, Lenin-szobor Krupszkajával, divatbemutató Lenin-Sztálin-Rákosi hármas fotója alatt, Pauer Gyula emlékező és emlékeztető vascipői a Duna-parton, ahová rendes ember csak sírni jár...
Erős Ferenc: Szágundelli csodái - Jószöveg műhely kiadó, 2012.
Részlet a könyvből:
„…Az alábbi levelet – illetve német eredetijét – sok évvel később, anyám halála után találtam meg, egy rongyos ridikülben, mindenféle régi papírok, párt- és szakszervezeti tagkönyvek, önéletrajzok, ’56-ban kiosztott káderlapok és feljelentések, a Nők Lapjából kivágott ételreceptek, rég lejárt betétkönyvek, nyeretlen lottószelvények, KÖZÉRT-blokkok, félig megfejtett keresztrejtvények, igazolványképek, deportálással és német jóvátétellel kapcsolatos iratok között.
Meine liebe Elsie,
Wernigerode, 1961. augusztus 13.
Remélem fiatok, I. épségben hazatért Budapestre, és boldog, hogy újra otthon lehet Veled és férjeddel, Herr R.-rel. Azért írok Neked most mint édesanya az édesanyának, mert nagyon féltem I.-t, és úgy érzem, kötelességem, hogy felhívjam a figyelmet a vele kapcsolatos tapasztalataimra. Mi, talán tudod, nagy szeretettel vártuk és fogadtuk őt, és mindent elkövettünk, hogy fiatok jól érezze magát nálunk. Sajnálom, hogy nem tudott feloldódni a családunkban, nem tudott igazán összebarátkozni velünk és a gyerekeinkkel, meg az ő barátaikkal, holott négy éve Helmut fiam mindent megtett azért, hogy I. ne érezze magát olyan szerencsétlennek és elhagyatottnak a bollmansruh-i táborban. Most nálunk többnyire nagyon visszahúzódó volt, egész nap csak a könyveit bújta, levelet írt vagy egyedül kószált a városban. Időnként magában beszélt vagy suttogott, mintha imádkozott vagy hívott volna valakit. Egyetlen dologgal lehetett felvidítani, a mi különleges, tejszínhabbal, csokoládédarával és szamócával ízesített fagylaltkelyhünkkel, amelyből bármennyit meg tudott enni… Mint Helmut elmesélte, I. Warnemündében se igen volt hajlandó kimenni a strandra… egyedül egy nála jóval fiatalabb, 12–13 év körüli, ott élő magyar kisfiúval barátkozott, egy oda nősült magyar zenész fiával, akivel, úgy tudom, véletlenül találkozott össze a kikötőben. Amikor visszajöttek a warnemündei nyaralásból, közölte velem, hogy haza akar utazni, mire mondtam neki, hogy ez nem lehetséges, mivel a helyjegye meghatározott dátumra szól, és egyébként is, tudomásom szerint Ti éppen nem is voltatok még otthon, éppen a Balatonnál nyaraltatok…. Sokat gondolkodtam azon, drága Elsie, mit követhettünk el, mivel bánthattuk meg a legjobb szándékaink ellenére, ami I.-ből ezt a reakciót és ellenállást kiváltotta.
…Volt egy furcsa eset, amit szintén el kell mondanom Neked. Egy-két nappal azután, hogy visszajöttek a warnemündei nyaralásból, vacsora után elővettük a családi fényképalbumot, amiben férjem egy egyenruhás képe is benne van. „Pfuj, náci!” – kiáltott fel I., amikor meglátta ezt a képet, és kirohant a szobából. Hiába próbáltuk elmagyarázni neki, hogy Joachim nem volt náci, sőt, éppen hogy utálta a nácikat, csak egyszerű katona volt, akit besoroztak, mint akkor a legtöbb férfit, a Wehrmachtba, és muszáj volt mennie…
[…]
Tudom, Ti kommunisták vagytok, mi evangélikusok vagyunk, de tiszteljük a kommunistákat, akik sok jó dolgot is csináltak ebben az országban. De azt is el kell mondanom, hogy abban a kis faluban, Königsberg mellett, ahol férjem született, sok szörnyűséget követett el a szovjet hadsereg, amikor 45-ben bevonult Kelet-Poroszországba. Aki nem tudott már a faluból elmenekülni, azt mind felkoncolták, a férfiakat rögtön, a nőket előbb megerőszakolták. Ez történt férjem egyik nővérével, Edelheiddel is. Persze, ezekről a dolgokról se szoktunk beszélni, és nagyon erőt kellett vennem magamon, hogy megírjam Neked ezt a levelet, amit talán soha nem fogsz megkapni. Bocsáss meg, drága Elsie-kém, az őszinteségemért, de úgy éreztem, el kell mondanom Neked mindezt ahhoz, hogy megértsél minket és a mi helyzetünket. Mi azt gondoltuk, I. vendéglátásával valamit jóváteszünk azokból a bűnökből, amik bennünket, németeket terhelnek, akkor is, ha a mi családunknak semmi köze nem volt ezekhez a szörnyűségekhez. De lehet, hogy ezzel akaratunk ellenére csak rosszat tettünk, és bánatot okoztunk Nektek. Remélem, mindennek ellenére megmarad közöttünk a baráti kapcsolat, és egyszer majd I. is meg fogja bocsátani nekünk, hogy megpróbáltuk őt szeretni. Sok szeretettel köszöntelek Benneteket, és sok boldogságot kívánok Nektek, Joachim, Helmut és Leona nevében is
a Ti Sophie-tok
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!