Kilátás a hajóból
- Részletek
- 2010. június 02. szerda, 04:28
- Endrődi Gábor
Endrődi Gábor
Aki először utazik nagy tengerjáró hajón, ritkán tudja magát kivonni az eléje táruló látvány hatása alól. Egész város ez, úszómedencékkel, éttermekkel, hangulatos kis bárokkal, s ha jó az idő, a nyílt tengeren valahogy a végtelenség érzése ragadja magával az embert – ez az utazás talán örökké tart majd.
És a kapitány! Ha néha megjelenik a fedélzeten vagy az esti banketten aranysújtásos, kifogástalanul élére vasalt egyenruhájában, csodálattal teli tekintetek követik minden lépését; kitüntetésnek számít, ha vált egy-két szót az arra érdemes utasokkal. Igazi ura ő a hajójának, a tisztek egy fejbiccentésére pontosan tudják, mi a teendőjük, nem beszélve a pincérek légióiról, akik nem is remélhetik, hogy valaha is a sztratoszférát jelentő parancsnoki fedélzetre léphetnek. Persze az idő el is romolhat: ilyenkor kurta, pattogós utasítások követik egymást, és a hatalmas hajótest szinte észrevétlenül fordulva engedelmeskedik a felsőbb akaratnak.
Hanem a kikötőben óriási a rendetlenség. Árusok egymást letiporva kínálgatják a portékáikat, a ricsaj túlkiabálhatatlan, mindenfelé hordárok, riksások, utazási ügynökök szaladgálnak a gyakorlatlan szemnek felismerhetetlen rendszer szerint. Itt csak készpénzt fogadnak el, azt is csak gondosan átvizsgálva; hozomra, ígéretekkel, különösen évtizedes lejáratúakkal nem sokra lehet menni, legfeljebb néhány szánakozó mosolyt kasszírozhat az óvatlan próbálkozó. Nem tisztelnek itt sem istent, sem embert, még maga a kapitány is csak komor tekintetű, tagbaszakadt matrózainak gyűrűjében tud utat vágni magának a kikötői irodához.
Pedig ezen a tavaszon a jövendő országkapitánynak minden sikerült, amiről csak álmodni mert nyolc, végtelennek tűnő év alatt. A nagy ellenfél szocialisták még nem tértek magukhoz a megrendítő erejű jobbhorogtól, a tőke helytartóinak kikiáltott szabaddemokraták talán már meg is szűntek, és ami elsőre nem is látszik annyira fontosnak, mégsem kisebb elégtétel, hogy láthatatlan kezek a polgári egység „árulóit” is méltó helyükre ültették. Gondosan felépített stratégiával, Magyarországon példátlan fegyelemmel követett kommunikációval, az ellenfél gyengéit ragyogó érzékkel kihasználva pontosan a megfelelő helyen sikerült kettészakítani a magyar politikai mezőnyt, s ez még akkor is huszáros tett, ha az elmúlt évtizedek legnagyobb gazdasági válsága segítette. Gazdasági krízis idején minden kormány helyzete ingatag, de nézzünk csak végig Európán: ilyen éles fordulatra ritkán van példa. Még nincs minden bevéve, Budapest és néhány nagyváros önkormányzata még labanc kézen van, de ha a kormányváltó lendület kitart, az eredmény nem maradhat el. Az európai politikai rendszerekben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szükségszerűen egyszínű, a kormányt sokkal inkább a harmadik hatalmi ág, a bírói hatalom korlátozná, annak megszelídítésében meg a Fidesz évtizedes gyakorlatra támaszkodhat.
Egy felhő azért maradt az égen: előbb-utóbb ki kell kötni. A kikötőben pedig még fogalma sincs a népnek, mi fán terem az oly gyakran hallott nemzeti együttműködés új rendszere, ő ugyanis úgy tudta, abból már van egy, kettő meg minek: parlamentnek hívják, és jól-rosszul, de évszázadok óta működik, legalábbis Európa nyugati felén. Persze ha azt értjük nemzeti együttműködésen, hogy egy műhelygyakornok felmondási idejével rúgható ki bárki, aki nem tetszik, az is együttműködési rendszer, csak aligha nevezhető újnak, Kelet-Európában meg aztán biztosan nem. A kikötői placcon egyszerűen mások az erőviszonyok, mint a hajó elegáns, plüssfoteles szalonjaiban. A kormányváltás előtt a kijelölt gazdasági miniszter például hosszan fejtegette, hogy a devizahitelesek megmentésének egyetlen módja a hitelek forintra váltása, míg aztán egy alkalommal a bankárok doyenje feljebb tolta az orrán a szemüveget, és két fontos programja között kurtán annyit mondott, hogy a munkájukat vesztett, lehetetlen helyzetbe került adósokon segíteni kell, de a devizában felvett hitelek forintra váltása tönkretenné a magyar valutát, és egyébként sincs, aki a több száz milliárdos költséget vállalná. A jelek arra utalnak, hogy a vitára ezzel pont is került, hacsak gazdasági csúcsminiszter a közeljövőben valamilyen jelentősebb pozícióra nem tesz szert a labdarúgó szövetségben. És ha másra nem, arra biztosan emlékszik, hogy a közelmúltban valaki egy nagy székháznak azt találta mondani, el is lehet innen menni, aztán mégsem úgy lett.
Megjósolható, hogy a nagyvállalati igazgatótanácsokban és a nagyköveti rezidenciákon futótűzként terjedő forradalmi láng hamarosan a kormányhivatalokra is átcsap, de hogy a kikötő vegyes népe ebből mit érzékel, még rejtély. Mindenesetre nem árt értesíteni az ügyeletes reklámszöveg-írókat, hogy már nem érdemes a nyugat-európai választási kampányok jelszavait tükörfordításban átvenni: a palota be van véve, más egy hatvanmilliós Olaszországban egymillió munkahelyet ígérni és más a tízmilliós Magyarországon. Még majd előássa valaki. A környező országok adószintjének elérése már egy fokkal jobb ötlet, merthogy például az osztrák és a román adószint olyan távolságban van egymástól, hogy azt emberi szem nem is képes belátni, meg a kikötőben nem is foglalkozik ezzel igazán senki.
A magyar politikai forgatókönyvírás szabálykönyve úgy tartja, hogy mindig a győztes választások utáni évben, még a győzelem eufóriájában kell a fekete levest a publikum torkán lenyomni. Akkor még rengeteg idő van, és a múlt örökségére is lehet hivatkozni. A médiában meg a Világbank és a Valutaalap rabszolgatartói ellen folytatott függetlenségi hadjárat képeit lassan felváltják a görög és euróövezeti válság tanulságait államférfiúi bölcsességgel kezelő kormány üléseiről szóló híradások – ilyen egyszerű ez, fiúk, különösen, ha annyi tévé, újság és rádió gondolja ugyanazt ugyanakkor, amikor mi. A Fidesz az ország messze legtanulékonyabb pártja, soha nem fogja azt a meggondolatlanságot elkövetni, hogy a svédasztal árát utólag próbálja meg behajtani a fogyasztóközönségen.
Ami meg az új országalapítást illeti, azzal érdemes lenne egy kicsit várni, mert sokan emlékeznek még 1998-ra, amikor a polgári Magyarország új időszámítása kezdődött; négyévente sok lenne új időszámítást kezdeni.
Szerkesztők a megmondhatói, hogy mindig légiónyi jelentkező van, aki szuperlatívuszokban bővelkedő kritikát tud írni egy olyan darabról, amelyet még be sem mutattak. Tisztelet nekik. Jelzők tekintetében világcsúcstartók vagyunk. A Szabad Népet is gazdag fantáziával megáldott, helyenként ragyogó tollú emberek írták, így visszaemlékezve a siker mégsem volt általános, és főleg hosszantartó nem. Mi ne essünk ebbe a hibába. Majd ha a hajó kiköt, akkor kezdődik a premier.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
