Titokgazdák

Kenedi János és munkatársai fáradhatatlanul kutatják annak lehetőségét, miként lehetne elérni - az ilyen szempontból a kommunista rendszer utolsó bástyájának számító - Magyarországon az 1989 előtti negyven év titkosszolgálati iratainak nyilvánosságra hozatalát. Rendhagyó kutatási cél egy sok tekintetben ugyancsak rendhagyó országban.

A napokban az OSA Archívum, az 1956-os Intézet Közalapítvány és a Nyilvánosság Klub közös szervezésében tartott konferencia is ezt a célt szolgálta. Az reménykeltő, hogy a terem zsúfolásig megtelt, ráadásul nagyon sok fiatal vett részt a rendezvényen. Ami elszomorító: a környező államokból érkezett kutatók beszámolói alapján egyedül nálunk nem alkalmas a kérdéses iratok hozzáférésére vonatkozó szabályozás arra, hogy az állampolgárok információszabadsághoz való joga érvényesüljön, vagyis húsz évvel a diktatúra után még mindig nem kaphatunk hiteles képet arról, miként működött a kádári titkosszolgálat, s kik figyeltek meg minket vagy a szüleinket. Rosszabb esetben ők másokat. Nem úgy a szomszédoknál.

A volt Csehszlovákia utódállamaiban fennálló helyzetről Bukovszky László és Keszeli Tamás beszélt. Mindketten annak az ottani intézetnek a vezető munkatársai, amelyik a titkosszolgálatoktól átvett iratokat kezeli. Egyébként pedig magyarok: előadásukat is magyarul tartották. Csehország tehát másban is előttünk jár. Az a Csehország, ahol a lusztrációs törvény ma is hatályban van, azaz a mai napig átvilágítanak minden hivatalba kerülő közszereplőt, hogy kiderüljön róla, volt-e e valamilyen szerepe a letűnt(?) rendszer állambiztonsági szolgálatainál. A cseh társadalom és közélet problémaérzékenységét mutatja, hogy náluk – az előadók szerint – fel sem merült a törvény hatályon kívül helyezése. Csak összehasonlításképpen: Magyarországon a közszereplők átvilágítása az úgynevezett átvilágító bírók nevéhez fűződik, s a rendszerváltást közvetlenül követő néhány év közéleti embereire vonatkozott, majd a bírák kinevezésének lejártával szépen meg is szűnt. A szavazókat, a „népet” vélhetően nem érdekelte a dolog, ellenkező esetben fajsúlyos kérdés lehetett volna az egyes választások idején. Nem volt az. Ma sem az. Csak találgatni lehet, hogy miért.

A prágai intézetnek átadott iratokat minden felnőtt állampolgár kutathatja (kétségtelenül ez a szabályozás egyik hiányossága, hiszen az érintettek majdnem fele ma már nem cseh, hanem szlovák állampolgár), kisebb, de nem abszolút megszorításokkal. A levéltár igazgatója még a főszabály szerint nem kutatható iratok elolvasására is engedélyt adhat. Ráadásul a kutatók számára a szenzitív, személyes adatok is megismerhetők. Ha valaki látott már a hazai Történeti Levéltár által kiadott dokumentumot, tudja, a különbség óriási. Mivel nálunk az érintett mindössze a rá vonatkozó adatokat ismerheti meg, a levéltár munkatársai gondosan kifestett másolatot adnak a kezébe. Olyat, amiben több a kihúzott rész, mint ami benne maradt.

A 2000-ben felállított lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete külön honlapot üzemeltet, s akit érdekel, megnézheti rajta akár az államelnök titkosszolgálati tevékenységére vonatkozó információkat is. Képzeljük el ugyanezt itthon! És ami szintén nem elhanyagolható különbség: a lengyel titkosszolgálatok mindössze fél (!) százaléknyi dokumentumot tartottak maguknál, arra hivatkozva, hogy azok tartalma még ma sem osztható meg a közvéleménnyel. Magyarországon azt sem lehet pontosan tudni, milyen iratokkal rendelkeztek a szolgálatok, nemhogy a visszatartott akták mennyiségét. Az pedig hab a tortán, hogy Varsóban a kommunista párt archívuma már 1990-ben tokkal-vonóval nyilvános lett. A lengyel állapotokról egyébként Krzysztof Persak történész számolt be.

Stefano Bottoni előadásából kiderült, hogy Románia sajátos helyzetben volt (lehet, hogy mi is, csak nem tudunk róla), ugyanis 1989 előtt a pénzügyi és külügyi szakemberek 98 százaléka tiszti (értsd: az állambiztonsági szolgálat tagja) rangban dolgozott külföldön, vagyis ezt a két szférát gyakorlatilag teljesen a titkosszolgálat ellenőrizte. Ez persze azt eredményezte, hogy a rendszerváltáskor nem lehetett elmozdítani őket, ellenkező esetben az egész román külügyi és pénzügyi kapcsolatrendszer összeomlott volna. Ennek következtében maradtak a helyükön, s 1999-ig fel sem merült az átvilágítás reális lehetősége. Akkorra meg már kisebb jelentősége volt, de korántsem csekély. Az uniós csatlakozás nagy lökést adott a folyamatnak, mind a lusztráció, tehát a közszereplők átvilágítása, mind pedig az iratátadás terén. 2008 újabb előrelépést hozott: ekkor lettek nyilvánosan közzétehetők a kutatási eredmények. És hogy mennyivel könnyebb Bukarestben kutatni, mint Budapesten? A román titkosszolgálati levéltár  CD-n megküldi az érintetteknek az általuk kért iratokat. Ezek után háborodjunk fel, ha Budapestet összekeverik Bukaresttel!

A konferencia apropóját az a nyolctekercs mágnesszalag adta, amelyeket ugyan megkapott a Kenedi-bizottság, azonban tartalma megismerését nem tették lehetővé számukra, arra hivatkozva, hogy titokgazdájuk valamilyen homályos – a minisztérium által hivatkozott jogszabályokból nem levezethető – jogutódlás folytán a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH), s a Hivatal természetesen annyira fontosnak tartja őket, hogy nem ad engedélyt a kutatásukra, s 2060-ig titkosította a szalagokat. Ezzel kapcsolatban két megjegyzést szükséges tenni. Az egyik, hogy a szalagokon lévő adatokat csak több hónapos munkával sikerült kinyerni, a technika ugyanis annyira elavult volt. A titokgazda NBH nem nyújtott hozzá segítséget, mert ők sem ismerték a régi technikát. Ennélfogva az adathordozók tartalmát sem ismerhették. A második megjegyzés az elsőből következik: ha nem tudták, mi van rajtuk, miért titkosították őket több mint fél évszázadra? Persze lehet, hogy azért, mert nem tudták, mi van rajtuk.

A mágnesszalagokról bővebben – és érdekesebben – a rajtuk szereplő adatok kinyerését végző munkacsoport vezetője, Barczi Imre blogjában lehet olvasni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!