Tudomány-e a politikatudomány?

Magyar Péter (petibatya)


1. A politikáról

Alapvetően a politikai hatalom birtokosai által megvalósított politikai döntések, vagyis a tényleges politikai cselekvések és nem a kinyilatkoztatott hatalmi célok határozzák meg a társadalom belső viszonyait és folyamatait, így egyéni, és közös sorsunk alakulását is.

A hatalom működése – ami a politika lényege – minden más társadalmi cselekvés felett áll, ezeket befolyása alatt tartja, ezért szerepét, és jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni.

A politikához viszonyulhatunk ellenszenvvel, közömbösen, és akár még szerethetjük is. Amit viszont minden körülmények között tudnunk kell, hogy a politika rólunk, az életünkről szól, és a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.

2. A politikatudományról

A különböző tudományágaknak, a tudománynak mint „megismerő tevékenységnek” köszönhetően ma már távoli bolygókról, az anyagi világ parányi építőelemeiről vagy az élő szervezetek örökítő anyagainak összetételéről is igazolt tudással rendelkezünk. Az ismeretek bővülése minden „hagyományos” tudományterületről elmondható, miközben új tudományágak is születnek.

Az igazolt ismeretek gyarapításával egyedül a politikatudomány maradt adósunk, és művelői áldásosnak kevésbé mondható ténykedésével inkább elfelejttette, semmint hogy meghaladta volna a klasszikusok múltbéli felismeréseit.

A politikatudomány esetében a megismerés tárgya nem más, mint maga a hatalom, a tevékenység művelői pedig azok, akiket - feltehetően a fizikus, matematikus, biológus megnevezések mintájára – politológusoknak nevezünk.

A címben megfogalmazott kérdés megválaszolásánál a tudományos tevékenység három lényeges kritériumának figyelembevételét tartom fontosnak. Ezek a valóság feltárására irányuló szándék, az objektivitás és a komplexitás.

3. Szándék a valóság megismerésére.

Napjainkban a politikatudomány kinyilatkoztatott és a politológusok által egységesen elfogadott paradigmája a (polgári) demokrácia. A rendszerváltást megelőzően egy másik, de ugyancsak egységesen elfogadott paradigmát is demokráciaként aposztrofáltak a szakma művelői, elébiggyesztve akkor a „népi” jelzőt (talán van még, aki emlékszik a „tudományos szocializmus” kifejezésre is).

A „demokrácia-felfogások” között meglévő eltérések ellenére a közös vonások is nyilvánvalóak. Úgymint az aktuális hatalom céljainak való megfelelés, a kényszerű alávetettségen nyugvó társadalmi hierarchia elfogadtatásában és fenntartásában való aktív szerepvállalás, az „elméleti alapok” biztosításával.

Párhuzamba állítva a két demokrácia-felfogást, ma már nehezen cáfolható, hogy ezek valójában egyazon paradigma gyümölcsei. A különbség „csupán” annyi, hogy a valóság eltérő szeleteit önkényesen kiragadva és általános érvényű törvényszerűségekké, dogmákká alakítva őket ellentétes érdekcsoportok hatalmi ambícióit szolgálják.

A rendszerváltás a politikatudományban nem a paradigmaváltásról szólt, csupán a dogmák cseréjéről, egy újabb szószörnnyel érzékeltetve: a paradogmaváltásról. Ennek megélése a tudományos megismerés elkötelezett hívének és művelőjének bizonyára nem kis belső konfliktussal járhatott, de a jelekből ítélve legtöbben ezt szakmailag is túlélték, és ma már az új dogma elismert és népszerű hirdetőiként látjuk őket viszont.

A dogmákká merevedett, a hatalom által is megtámogatott tudományos tézisek a valóság megismerésének és a pozitív irányú társadalmi változásoknak minden időben a legnagyobb gátjai voltak. Nincs ez másként ma sem.

4. Az objektivitás

A tudományos megismerés nem nélkülözheti a függetlenséget és a tudományosan elfogadott vizsgálati módszerek alkalmazását.

Teljes függetlenségről természetesen egyetlen tudományág esetében sem beszélhetünk, hiszen valamennyi működését nagyban meghatározza a hatalomhoz való viszony.

Autonóm tudományos intézmények és kutatóműhelyek a gyakorlatban nem léteznek, legfeljebb autonóm tudósokkal vagy kutatókkal találkozhatunk. Ez utóbbiak sorsa sokszor a meg nem értés, nem ritkán a kiközösítés, és legrosszabb esetben az elhallgattatás.

Az objektivitást a politikatudomány esetében nagyban megnehezíti (fogalmazhatnék úgy is, hogy kizárja) az a körülmény, hogy a „tudósnak” arról a politikai berendezkedésről, azoknak az embereknek a tevékenységéről kell - vagy inkább kellene – „valóságfeltárnia”, amelytől, illetve akiktől az egzisztenciális léte függ.

Mint ahogy 1990 előtt, úgy ma sem kaphat tudományos státuszt, és félkegyelműnek vagy páriának minősül az a tudományos gondolkodó, aki szembe megy a hatalmi érdekekkel.

Természetesen mondhatta 1990 előtt is bárki a kenyéradó gazdájára, a hatalomra, hogy erőszakos, elnyomó és igazságtalan, mint ahogy most is mondhatja, hogy a demokratikus hatalom a kényszerű alávetettséget és a zsarnokságot a hazugság eszközeivel tökéletesítette, és az így kialakult, korábbiaknál is igazságtalanabb hierarchiát (a rendet) ismét csak az erőszak, egy újabb nyílt diktatúra eszközeivel lehet majd fenntartani.

Mondhatja még azt is, hogy az erőszakhoz hasonlóan a demokrácia köntösébe bújtatott hazugság sem legitimálhat semmilyen hatalmat, de ekkor ennek a „megmondó embernek” számolnia kell azzal, hogy a hónap végén a csekkjeinek befizetését nagy valószínűséggel nem a közszférában szerzett jövedelemből fogja teljesíteni.

(A hatalom számára nem kívánatos, veszélyesnek minősített „önjáró” személyek ellehetetlenítésének korábbi és újabban alkalmazott eljárásait nem részletezném.)

Az autonómia hiánya negatívan befolyásolja a vizsgálati módszerek kiválasztását is.

Ez azzal jár, hogy az egzakt eredményt szolgáltató módszerek háttérbe szorulnak, nem ritkán olyan indokkal, hogy ezek a társadalom, és azon belül a politika összefüggéseinek és folyamatainak megismerésére alkalmatlanok.

A kapcsolódó tudományterületek eredményeinek alkalmazása sok esetben vezetett új, nem ritkán forradalmi változást megalapozó ismeretek megszerzéséhez. Így például a fizikai ismeteretek alkalmazása a kémiában, a kémiai ismeretek felhasználása a biológiában, és a sor folytatható lenne.

Az nem tagadható, hogy a társadalomtudományok nagyon sok ágának (jog, szociológia, közgazdaság…) ismereteit és eredményeit integrálta és használja a politikatudomány. Ezeknek, a tudományágaknak is jellemzője viszont, hogy erősen „hatalomfüggők”, és a jelenségeket kivétel nélkül a valóságot torzító ideológiai szemüvegen keresztül látják, és ekként is láttatják.

Nem véletlen az sem, hogy az ideológiai szempontoktól mentes, ezért egzakt eredményeket inkább szolgáltató új tudományágak – mint például a rendszerelmélet, az információelmélet, a döntéselmélet vagy a játékelmélet – vizsgálati módszereinek alkalmazásával csak nyomokban találkozhatunk.

5. A komplexitás.

A politikatudomány fő iránya lényegét tekintve ma a hatalom pártok általi megszerzésének és megtartásának a feltételrendszereit vizsgálja. Ez a tevékenység kiszolgálja ugyan a különböző érdekcsoportok és a demokráciában hívők igényeit, de ez a terület a politikával összefüggő - és megismerésre feltétlenül érdemes - valóságnak bár fontos, de csak igen keskeny szeletét képezi.

Hiányzik a komplexitás feltételeit megteremtő rendszerszemléletű megközelítés, aminek segítségével lehetőség nyílna a politikai tevékenység céljának, a politikai döntéseknek és cselekvésnek, az általuk generált társadalmi folyamatoknak és a folyamatok társadalmi következményeinek az összefüggő vizsgálatára. Ilyen típusú megközelítés nélkül nincs esély a politikában nyilvánvalóan meglévő irracionalitások feltárására, és ezen irracionalitások társadalmilag káros következményeinek a megszüntetésére.

Politikatudomány a valóságban nem létezhet a politikai filozófia tárgykörébe eső alapvető kérdések konszenzusos megválaszolása nélkül, mint ahogy a tudományterület művelői által egységesen értelmezett és értett fogalomrendszer nélkül sem (ezek mintha ma hiányoznának).

Választ kellene adni például a következő egyszerű kérdésre.

„Racionálisan és morálisan mi fogadható el a társadalmi erőforrások működtetésének céljaként?”

A cél egyértelmű megfogalmazásával teendőink is sokkal világosabbá és egyszerűbbé válhatnának.

6. A tudós politológus felelőssége és lehetősége

A politikatudomány tudományként való elfogadottságát a politológusok presztízse jól érzékelteti. Ez a presztízs a közember szemszögéből ma leginkább a javasasszony vagy egy halottlátó presztízsével vetekszik, ami ugyan nem elhanyagolható szint, de a racionálisan gondolkodó egyén számára elfogadhatatlan. (A természettudományok művelőinek ez irányú véleményéről nincsenek információim.)

A társadalmi bajok gyökere kivétel nélkül a politikában, a politikai folyamatok irracionalitásaiban keresendő. Ezen folyamatok ok-okozati összefüggéseinek megismerése és a közösség tagjaival történő megismertetése nélkül ma már pozitív irányú társadalmi változások elképzelhetetlenek.

Erre a megismerésre és megismertetésre a tudós politológusok hivatottak, akiknek egyéni felelőssége - lehetőségeiktől függetlenül – másra nehezen áthárítható.

Meggyőződésem, hogy a pozitív irányú társadalmi változásokat a politikatudomány területén végbemenő paradigmaváltás fogja elindítani. Esély erre akkor kínálkozik majd, ha e hivatás művelői is képesek lesznek tevékenységüket a tudományos megismerés céljának alárendelni.

A hatalmi befolyás és a rögzült gondolati sémák ismeretében ez a kihívás nem csekély.

A tudomány leendő emberének, amikor a kapa és a kasza helyett a „megismerés tevékenységét” választja, illik eldönteni, hogy a hatalmat vagy az igazságot akarja-e szolgálni. Tudósként pedig kerülhet olyan helyzetbe, amikor a valóság megismerésének és megismertetésének kötelessége felülírja a rövidtávú egyéni érdekeket.

Már jó ideje ilyen helyzet van!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!