A hatalom imádata
- Részletek
- 2010. február 07. vasárnap, 07:32
- Illés Mátyás
Illés Mátyás
Pozsgay Imre érdemeit, nagy tudását elismerem, de emellett egy módszeres karrierépítőnek, öntömjénező narcisztikus személyiségnek tartom. Életének fő mozgatórugója a pozíciók megszerzése volt. Nyilatkozataiban szándéka ellenére leleplezi a zsigereiből fakadó hataloméhségét. A Hír tv „Sziluett” című műsorában elmondta, hogy 1953-ban Sztálin halála után „kezdtem kritikailag viszonyulni, hogy úgy mondjam, ahhoz, amibe addig szinte kritikátlanul és feltétlenül hittem… 56 után megint eltűnt ez a kritikai érzék belőlem, hiszen olyan föladatot kaptam, amelyet csak teljes meggyőződéssel lehet vállalni”. Vajon mi okozta a „kritikai érzék eltűnését”? Pozsgay akaratlanul felfedte karrierépítési stratégiáját. A párttól kapott „föladat”, a magas beosztás lehetősége megváltoztatta a „meggyőződését”, ami lelkiismeretét elhomályosította, így elpárolgott „a kritikai érzéke”! Azt nyilatkozta: „A Nagy Imre-per volt az első, amelyik mondhatnám kiábrándító volt abból a szempontból is, hogy egyszerűen ésszerűtlen, esztelen cselekedetnek tartottam, de perbe szállni nem tudtam vele… azt csak később tudtam meg, hogy az igazság az valójában koncepciós perekből állt akkor is, és politikai parancsra történt.” (ez vitatható)
Ha Pozsgaynak ez volt a véleménye, akkor ennek jóval korábban hangot adhatott volna! Voltak párttagok és szimpatizánsok, akik elítélték a kivégzéseket, és kétségeiket, ha szűk körben is, kinyilvánították. Jellemző: a Lenin intézetben, ahol egyetemi tanulmányait folytatta, „lehangolta” Pozsgayt, amikor azzal szembesült, hogy az évfolyam 93 százaléka párttag. A lehangoltságot az okozhatta, hogy ő, akinek addig minden közösségben vezető szerep jutott, ilyen környezetben esélye sem volt komoly pozícióhoz jutni! Hataloméhségéről árulkodik az is, ahogy 1982-ban történt leváltásáról beszámol: „Németh Károly a párt főtitkárhelyettese, és Lázár György miniszterelnök együtt ültek, és közölték velem. Rettenetes gyötrelmek között én derűsen fogadtam a szavaikat, sunyítottak össze-vissza, sumákoltak, mire előadták, hogy miről van szó…”. Nem akarom Pozsgayt megbántani, de ő is sumákol. Ha egy miniszteri bársonyszéktől való megválás rettenetes gyötrelmeket váltott ki benne, az jelzi, hogy nem az ország rosszabbodó gazdasági állapota aggasztotta! „Lórúgásnak” élte meg, hogy nem lett köztársasági elnök (szerencsénkre), annak ellenére, hogy szakszerűen előkészítette. Tipikus karrierista attitűd! Önmagát hazudtolta meg, amikor az interjúban azt fejtegette: „Valamiféle pozícióféltés gondolata bennem soha nem működött.” Pozsgay mindig is pozícióorientált volt!
Felháborító, ahogyan az fn.hu internetes portálon megjelent interjúban Kádár Jánoshoz fűződő kapcsolatáról beszélt! Felesége szoknyája mögül mocskolta Kádárt. Nejére hivatkozik, aki „a kezdetektől nagyon ellene volt. Azt mondta, ilyen hideg tekintetű ember csak gonosz lehet… Kádárnak sosem volt” becsülete. Értsük úgy, hogy egy talpig becsületes Pozsgay hajbókolt a becstelen Kádárnak? Én másképpen látom a kettőjük viszonyát.
A Hír tv-ben azt nyilatkozta, hogy „a nyolcvanas évek közepére jött a gondolat, és a tapasztalat, hogy a rendszer megjavíthatatlan, bukásra van ítélve”. Az fn.hu-n közzétett interjúban még korábbra teszi megvilágosodását, itt azt állítja a kommunizmussal kapcsolatban: „a hetvenes években már rá kellett jönnöm, hogy van rendszer, amire nem jó a reform”. Ezek az állítások kibékíthetetlen viszonyban állnak azzal, hogy 1965 júliusában, mint a Hazafias Népfront főtitkára a „szocialista nemzeti egység megőrzését… az MSZMP fő irányvonalához való következetes ragaszkodást” hirdette! (Mit kell tudni a Hazafias Népfrontról? Kossuth kiadó, 1985) Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy Pozsgay csak akkor kezdte új szemüvegén keresztül értékelni az eseményeket, amikor már érezni lehetett, hogy a szovjet birodalom alapjai repedeznek, már sejteni lehetett, hogy a „béketábor” előbb-utóbb szétesik. Amit manapság előad, az színlelt eszmélés kiszínezett történetekkel! Pozsgay soha nem volt, nem lehetett elkötelezett híve bármely eszmének. Az, hogy pillanatnyi meggyőződése milyen volt, az más kérdés. Jellemző, hogy a valamikori állampárti PB-tag Orbán Viktor felkérésére elvállalta a szemfényvesztő, népámító Nemzeti Konzultációban való részvételt! Ma is a Vezér udvartartásának emblematikus figurája. Nagyon összeillenek, a Vezérnek is meglehetősen képlékeny a világnézete!
Úgy gondolom, általában nem eszmei alapon vonzódnak az emberek a hatalomhoz. A hatalmi gépezethez való vágyódásnak elsősorban lélektani okai vannak, ami nem más, mint a hatalomhoz való kötődés mámora. Kádár ’56-hoz való hozzáállása sem volt következetes! Pozsgay Imrének egyik jó tulajdonsága, hogy bizonyos esetekben képes önmagához is kritikusan viszonyulni. Ezt élete végéig tartsa is meg! Az utókor ezt értékelni fogja. Ahogy Kádárnál is azt, hogy élete végén színt vallott mélyen gyötrő lelkifurdalásáról.