Achtung, Europa!
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. március 12. hétfő, 04:11
Talán érdemes lesz még egyszer visszatérni arra az interjúra, melyet a magyar miniszterelnök nemrégiben a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak adott. Ez tematikailag két részből állt: az első rész egy víziót tartalmazott Európáról, a második egy helyzetértékelést Magyarországról.
A második rész kevésbé volt érdekes, minthogy a kormánypropaganda szokásos szólamait és manipulációit tartalmazta. Eszerint Magyarországon korábban a nagytőke megszállta a pártok egy részét, elsősorban a szocialistát: az utolsó három miniszterelnök az ország leggazdagabb emberei közé tartozott, s az állam szilárdan a nagytőke kezében volt. A frankfurti újságírók nyilván nem ismerik eléggé a magyar viszonyokat, ezért aztán nem is tették föl a kézenfekvő kérdéseket: A szocialista párton kívül még mely pártokat szállt meg a nagytőke? A mai magyar miniszterelnök ott van-e az ország leggazdagabb emberei között? Ha az ország szilárdan a nagytőke kezében volt, miért támogatta és támogatja mégis a jelenlegi kormánypártot? Állította továbbá, hogy 2010-ben Magyarországon a baloldal összeomlott, s most a nemzetközi baloldal próbálja meg Európából és Amerikából is újra fölépíteni azzal, hogy baloldali alapítványokat és személyeket támogat, miközben radikálisan támadja a mai kormányt, amelyet azonban a nemzetközi jobboldal megvéd. Az itt kézenfekvő kérdések: Kik konkrétan a nemzetközi baloldal emlegetett európai és amerikai erői, és kik konkrétan azok a magyar baloldali alapítványok és személyek, akiket támogatnak? Valóban a nemzetközi baloldal bírálja csak a mostani magyar kormányt, s a nemzetközi jobboldal politikusai és újságjai viszont (már ha nem a szélsőjobbot értjük rajtuk, hanem a konzervatívokat) valóban megvédik?
Különösen nyilván a német jobboldal, vagy ha mégsem (és bizony mégsem), akkor a miniszterelnök egy kicsit hízeleg a németeknek mint reményei hordozóinak. Természetesen abban bízik, hogy a németek olyan nacionalisták, amilyennek ő – saját magyar nacionalista táborából kiindulva – hiszi őket. Magyarország ugyan nem rendelkezik olyan gazdasággal, amely fantasztikus teljesítményekre képes, mint Németország, viszont a magyar kormánynak kétharmados többsége van a parlamentben, s amíg ez megvan, addig be tudja indítani a gazdasági talpraállást. Kár, hogy a miniszterelnökön kívül ezt senki sem látja. Mindenesetre a magyar emberek egységesek abban, hogy rólunk és velünk nem lehet úgy beszélni, ahogyan az Európai Parlamentben a baloldaliak és liberálisok beszélnek, s ezzel kapcsolatos ellenszenvüket méltóságteljesen ki is fejezik. Itt meg az a kár, hogy ezt a méltóságteljes ellenszenvkifejezést a miniszterelnök nem demonstrálja részletesen az európai közvéleményre is hatni tudó újságnak, mondjuk a nevezetes táblával, amelyen az Európai Unió szimbólumát vörös és sárga csillaggal együtt ábrázolták, bár nyilvánvalóan csak a méltóságteljesség kedvéért.
Az interjú első része érdekesebb volt, mert a szokványos szólamok mellett újszerű mozzanatokat is tartalmazott. Bár talán jobban tette volna, ha nem teszi.
Kezdjük ott, hogy egyesek úgymond azt állítják: a magyarországi megoldások jogilag talán rendben vannak, de ellentmondanak az európai szellemnek, s egy ilyen nézettel nem lehet mit kezdeni. Hát, első lépésként talán el kellene olvasni Montesquieu művét A törvények szelleméről. Sok öröme ugyan nem telne benne a miniszterelnök úrnak, merthogy olyan – általa túlhaladottnak ítélt – elvek vannak leírva ott, mint hatalommegosztás és hasonlók. Holott csak az 53 százalékon alapuló kétharmados parlamenti többség számít! Az legitimáció, a többi smafu! Hiszen őt és a magyar kormányt megválasztották, de ki választotta meg az Európai Unió Bizottságát, annak hol van a demokratikus legitimációja? És kinek tartozik felelősséggel az Európai Parlament? Nos, miniszterelnök úr, az Európai Parlament éppúgy a választóknak tartozik felelősséggel, mint a magyar parlament; ami pedig a Bizottságot illeti, azt olyan kormányok hozták létre, amelyeknek úgyszintén megvan a demokratikus választásokon nyugvó legitimációjuk. De ha mindez nem tetszik, ki is lehet lépni.
A jogfilozófiai fejtegetések után történelemfilozófiai eszmefuttatások következtek. Eszerint Európa egyre inkább veszít a jelentőségéből, mivel lakossága egyre kevesebb lesz a világ népességéhez viszonyítva, s így egyre több ember veszíti el saját európai önbizalmát, mert azt látja, hogy azok, akik másként rendezik be a gazdaságukat és a társadalmukat, nálunk sikeresebbek. Ugyanis azok, akik most törnek föl, bátran vállalják szellemi identitásukat: az iszlámot, keleti hagyományaikat, szellemi rendszerüket, amelyet a hagyományos hit határoz meg. A sikeresek vállalják, hogy nincs jövő gyerekek és család nélkül, mi viszont lemondunk arról az erőről, amely abból a tényből fakad, hogy ez a keresztény kultúra világa.
The contrast – flickr/ANHD
Már elnézést, de voltaképpen miről beszélünk? Arról, hogy Európa népességének aránya relatíve csökken a világ népességében, vagy arról, hogy vannak az európainál sikeresebb gazdaságok? Szóval kit is kellene utánoznunk: az iszlámot vagy a keletieket? Szaporodjunk és sokasodjunk, s hozzunk ennek érdekében totalitárius nacionalista intézkedéseket, vagy szorítsuk le a munkabéreket a kínai kulik szintjére? És egyáltalán: igazol-e mindent a siker? Vajon az európai (pontosabban: nyugati) kultúra magasabbrendűségét nem igazolja-e már önmagában az, hogy az iszlám és a keleti országokból halálos kockázatokat vállalva is próbálnak bejutni ide az emberek? Vagy a miniszterelnök egyszerűen csak arra gondol, hogy vegyük föl bátran „a civilizációk háborújának” szent zászlaját? Indítsuk netán újra a kereszteshadjáratokat? Ki ellen? Az iszlám, a keletiek vagy – talán leginkább erről lehet szó nála – a belső ellenség, a gyűlölt nemzetközi baloldal ellen?
A miniszterelnök szerint ugyanis téves az európai történelem olyan értelmezése, amely szerint a vallásosságtól a szekularizálódás felé, a hagyományos családmodelltől a különféle családmodellek felé, a nemzetektől az integráció felé haladunk. „Amit én gondolok, az egyértelműen az ellenkező irányba megy. A vita arról folyik, hogy mi az előre, és mi a vissza.” Nem, miniszterelnök úr, erről ma már nem folyik vita Európában. Korábban valóban folyt: két világháború „európai polgárháborújában”. Akkoriban is voltak olyanok (tudjuk, kik), akik arról fantáziáltak, hogy a történelemnek ellenkező irányba kellene folynia, mint amerre folyik. De kétszer nem lehet belelépni ugyanabba a folyóba, éppen mert nincs olyan folyó, mely visszafelé is tudna folyni. A múlt – akár szép volt, akár nem – nem támasztható föl soha többé. Ha mégis megkísérlik, az csak erőszakkal történhet, és végül csakis a katasztrófához vezet. Javaslom miniszterelnök úrnak, nézze meg „A bukás” című filmet.
________________________
Achtung, Europa! volt Thomas Mann 1938-as kötetének címe.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
