Az nagytiszteletű püspök úr házvezetőjének levele, kétségbeesésében
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. március 10. szombat, 05:24
Krisztusban tisztelendő Atyám!
Hitünknek békéje menten elpártolt mellőlem, amikor meghallám, miket nem mondtál te azon legutóbbi öszvegyűlésteken, mikoron az szerelmi tevékenységek témái izgatták fel a kedélyedet!
Én édes görlicém, nyoszolyán fölszentelt párom! Hát az még csak-csak, hogy kemény ítélettel szóltál az magzatok elhajtásának szándékáról. Nincs is abban énnékem vitám, miszerint az ilyesmi nemigen tetszhet sem a Nagy Természetnek, sem a mi Mindenható Atyánknak, és végül nekem sem szokott, mert hiszen fáj, mint a rosseb, s alkalmasint görcsökbe rángatja tagjaimat, egyszóval valóban nem jó.
Na de hogy te, édes kis madaram, arról kezdjél ott énekölni, miként is kéne eltiltanotok minket, gyenge nőket éppen e förtelmes bajok bölcs megelőzésétől?! Azt forszérozván, hogy még védekezéshez alkalmas hüvelylabdacs se legyen?!
Mégis, hogy bírod ezt te a fényes elmédben öszvefüggésbe hozni az jóságról alkotott elképzeléseddel? Vagy talán Te, szívbéli kokaskám, valóban jóságnak bírod-é látni azt, amit az én hites uram, Józsi, az elmúlt napokban énvelem művelt? Hogy ugyanis az sárban fetrengő disznaink lakása körül kergetett engem körbe, éspediglen a legnagyobb petrencerúddal! Amikor is – éppenséggel a sekrestyés úr újbólilag engedélyezett, házi pályinkájának gőzeitől megvilágosodván – zsenge porontyunknak, Miklósnak orrán vélte fölfedezni a te becses nózid nemes rajzolatját!
De hiszen nem másnak, neked lészen majd igen sok dolgod azzal, hogy valahogyan kárpótoljál engem a finom kis bőrömön esett szörnyű sérelmekért! Csak te leszel, én édes, gyenge virágszálam, ki meg fogja látni, mily nagy kékségekben és rút zöldellésekben hagyta ott emléknyomát rajtam az pályinkameghajtású petrencerúd. S neked kell majd meginnod annak összes levét, hogy Józsinak jó szemet adott a Mindenható, miközben egyebekhez meg nem ajándékozott néki elég tehetséget. Így hát rád hárul annak feladata, hogy sajgó testemnek legkisebb porcikájára is mennyei gyógyírt adjál, mely után már most is igen erősen áhítozom.
De hát azért, édes egy galambom, az már talán mégsem a legnagyobb jóság, hogy a mi együttlétünknek csupán a sebeim ápolása, foltjaim ecetes kenegetése legyen a célja! Hát már csak jobb volna nekünk a magunk tiszta, szerelmi gyönyörűségére öszveolvadoznunk!
Kérdezem is én tőled, ebből az alkalomból, hogy hát akkor mikor lészen megint egymással kedves ölelésünk? És hogy amikor az majd ismét eljő – amelyben máris oly nagy erőkkel reménykedem, hogy kék és zöld foltjaimat még orcám piros rózsáival is tetézni tudom –, félnem kell-e immár a te kérlelhetetlen kitartásodtól, labdacsellenes eszméid mellett?
Tartanom kell-e attól, hogy ismét az fog békövetkezni, amiből is a mi Miklóskánk élete szárba szökkent? Hogy ugyanis miközben nem bírtad tartani magadat szent fogadalmadhoz – miszerint erősen figyelmezel majd a dolgok végső kifutására –, aközben másfelől szerencsétlenségünkre éppen kifogytak amaz francia labdacsaink! Amelyek alkalmazását a mondott gyűlésen most oly hevesen ellenezted. De ami engem akkor bizony megvédhetett volna azon pillanatban, amikoron nálad, fogadkozásaid ellenére, mégiscsak elmaradt a coitus interruptus! Amiért is nálam pedig elmaradtak rendes hószámaim. Így méhemnek Miklóska képében gyümölcse termett, maga után vonván a Józsi petrencerúddal alkotott, fájó szövetségét.
Lájkolom a pici szíved, mondd meg hát akkor most nékem, szent fogadással: mi vár rám ezután a te karjaidban? Vajon a férfi fogadkozások gyenge és ingoványos talajára kell-é elképzelnem a mi szerelmetes egybefonódásunkat? Vagy tán szólsz mégis a klastrombélieknek, ahogyan eddig szoktál? Miszerint minden értekezéstek ellenére még annál is szorgalmatosabban, valamint sürgősebben szerezzenek ama francia labdacsokból! Mert a te hűséges tubicádnak most igen nagy szüksége lesz a mindenre kiterjedő odaadásodra, viszont nem szeretne további porontyokkal gazdagodni.
Nincs tenéked olyan erős, választható szakmád, életem üdvössége, hogy odahagyván az Isten magasan ülő szolgájának elfoglaltságát, s a mi kis Miklóskánkat is üstöllést nevedre véve, magadra vállald velem egy további, nyolc-tízgyermekes társaság eltartásának terhét.
Elizabeth and The Big Head Boys, Installation view, SoFA Gallery – flickr/accesCeramics
Amit pedig én szoktam keresni a szorgalmas házvezetéssel, azzal ugyan mire mennénk, hogy ha összeállnánk?! Hiszen azt tőled kaptam!
Fölöttébb kérlek hát, én édes görlicém, arany virágszálam, de inkább ajánlom erősen tenéked, hogy az utóbbi választás mellett döntsél. Szerezd meg szépen az francúz labdacsokat, és másoknak is engedd, hogy megszerezzék! Mert ha nem ezt teszed, bizonyisten mondom, a kis Bellát és Matthiast is a tiédnek vallom, s rád engedem azután Józsit a petrencerúddal. Oszt’ ki tudja, nem fogja-e azon lágy részeidet is eltalálni éppen, melyeknek csiklandása oly kedves mindig néked, az én ott létemkor?
Na ugye. Hát azért mondom néked, hagyd el szépen ezt a kényszereszmédet, hogy majd te mondod meg, merre legyen az világnak folyása, s hogy ki mennyit szüljön. Hagyd el, mert csak te járhatsz rosszul. Úgyhogy én kedves, ölelő társam, ne vonakodj afelől megnyugtatni engem, hogy eszedre tértél.
Várja leveledet Tisztelendőségednek szolgája Krisztusban, a te szerető Julcsád.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
