rss      tw      fb
Keres

A keresztény Európa mítosza


Amikor Lázár János február elején Berlinben járt, bejelentette, hogy a kormány intenzív kampányt fog indítani Németországban. S ez aligha véletlen, hiszen éppen a polgári, konzervatív kormány vezette Németország Orbán Viktor legfőbb bírálója. Orbánt persze más európai konzervatív kormányfők sem kedvelik, jószerivel szóba sem állnak vele, s úgy tűnik, lassan a kormányfő is rájött, hogy ez így nem mehet tovább. A kormány nemzetközi elszigetelődése elért egy határt, amin túl már aligha lehet feszíteni a húrt. Orbán ezért egyrészt igyekszik békülékenyebb hangnemet megütni az EU-val folytatott tárgyalások során, másrészt kommunikációs offenzívába kezdett. Ennek első jele az Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadásában megjelent interjúja. Az interjú értelemszerűen a német olvasóknak szól, célja nyilvánvalóan az volt, hogy valamiféle érthető és elfogadható társadalom- és történelemfilozófiai összefüggésbe ágyazza be a magyarországi fejleményeket. Hogy azt bizonygassa, nincs szó a demokrácia korlátozásáról, EU-ellenességről, autoriter kormányzásról, a német médiában megjelent vádak alaptalanok. Sokkal inkább az a helyzet – mondja Orbán −, hogy ő az, aki kiáll az európai civilizáció, ennek értékei és normái, a keresztény Európa eszméje mellett, s ezért érik őt és nemzetét támadások.

Anélkül, hogy túl sommásan ítélkeznék, azt kell mondanom, az interjú politikailag és intellektuálisan is gyenge teljesítmény. Szándékával ellentétben teljes kudarc, annak bizonysága, hogy Orbán és környezete milyen mértékben tájékozatlan a német társadalmat, politikai, társadalmi és kulturális viszonyait illetően. A kormányfő egyszerűen nem volt, nincs tisztában azzal, milyen mondatokat kellett volna mondani ahhoz, hogy megítélésén legalább egy árnyalatnyit változtatni tudjon. Így aztán biztos lehet abban, hogy a mondatait nem fogják elfelejteni. Mindenki, aki csak kicsit is ismeri a német politikát, társadalmi hangulatot, pontosan tudja, hogy mindaz, amit Orbán mondott, csak megerősíti azok véleményét, akik szerint a magyar miniszterelnök autoriter és egyoldalú politikája veszélyezteti azt a liberális demokráciát, amely Európa második világháború utáni történelmét meghatározza. Ha az EU vezető politikusai olvasták ezt az interjút, bizonyosan megerősödtek abban a meggyőződésükben, hogy az orbáni politika összeegyeztethetetlen az EU szellemiségével és politikájával. Mi pedig, akik itthon olvassuk a kormányfő fejtegetéseit, levonhatjuk a tanulságot, hogy a miniszterelnök nemcsak csúsztat és mellébeszél, hanem szemlátomást végképp rabjává vált egy Európában egyedülálló, anakronisztikus és valóságidegen társadalomfelfogásnak és történelemképnek, saját, sehová sem vezető fantazmagóriáinak.


Misconception – flickr/El Album de Todd 

Ebben a rövid írásban nincs mód az interjú részletesebb elemzésére, ezért csak néhány, a torz orbáni világlátást és politikát mélyen jellemző mozzanatot, narratívát emelek ki.

Orbán visszatérő bánata, hogy Európa az utóbbi évtizedekben fokozatosan elveszítette, elveszíti jelentőségét, vezető szerepét a világban. Azt mondja, mind többen veszítik el európai öntudatukat, mert azt látják, hogy más gazdasági és társadalmi rendszerek egyre sikeresebbek. Mindez szerinte annak a következménye, hogy Európa lemond „arról az erőről, amely abból a tényből ered, hogy ez a keresztény kultúra világa”. Majd hozzáteszi „Nemcsak istenről van szó, hanem a kultúráról is, amelyet az adott hagyományos hit határozott meg”. Azaz Orbán szerint Európa minden bajára és problémájára (amit egyébként máshol és máskor a mai kapitalizmusnak tulajdonított, és Kínát állította példának) az a megoldás, ha visszatér keresztény gyökereihez és kultúrájához. Ez az okfejtés több ponton is sántít. A miniszterelnök ugyanis szemmel láthatóan nem érti, hogy Európa korábbi politikai, gazdasági jelentőségének csökkenése, az, amit ő „hanyatlásnak”, vagy „válságnak” nevez, a világ átrendeződésének a következménye. Ma már közhely a többpólusú világról beszélni, arról, hogy a feltörekvő országok – Brazíliától Indiáig, Afrikától Ázsiáig – nem feltétlenül tartják követendő példának, „mértékadó civilizációnak” Európát. Nem utolsó sorban azért, mert Európa számukra elsősorban azt az elnyomó, saját felsőbbrendűségéhez ragaszkodó, s annak nevében cselekvő, politizáló fehér, keresztény kultúrát szimbolizálja, amely évszázadokon keresztül kíméletlenül kizsákmányolta őket, s amire Európa gazdagsága és jóléte épült. Arról nem is szólva, hogy ezek az országok saját kulturális és vallási hagyományaiknak megfelelően, hozzájuk igazítva alakították a modernizációs folyamatokat, nem pedig egyszerűen másolták az európai mintákat. Amikor Orbán Európát siratja vagy temeti, akkor nem vesz tudomást a világban lezajlott történelmi, politikai változásokról, a modernitás sokféleségéről, és – akarva-akaratlanul – az európai felsőbbrendűség mellett tör lándzsát. Lényegében afölött sajnálkozik, hogy Európa már nem uralja úgy a világot, mint tette azt a 19. században, illetve azt megelőzően. De az a tény, hogy Európa ma nem a világpolitika egyedüli (vagy legfőbb) meghatározó tényezője, nem tragédia, nem egy visszaállítandó állapot, hanem egy olyan történelmi helyzet, amely újfajta politikát és politikai stratégiát követel meg. (Ami persze nem egyenlő azzal, hogy a magyar kormány emberei ezekben a hetekben pénzre és üzletre vadászva beutazzák az egész Közel-Keletet.)

Ebben a történelmi, politikai helyzetben, ebben a gyökeresen átalakuló, az eddigi státuszokat és értékeket megkérdőjelező világban természetesen nem Orbán az egyedüli politikus, aki a „keresztény Európa” mítoszába kapaszkodva keres valamiféle megoldást. Ezt a szlogent ma mindenekelőtt azok a szélsőjobboldallal is rokonszenvező politikusok hangoztatják, akiknek egyszerűen semmi érdemleges mondanivalójuk sincs a globális változásokról, a világ átrendeződéséről, a mai világ konfliktusairól. A „keresztény Európa” emlegetése ugyanis elválaszthatatlan attól az anakronisztikus és nosztalgikus elképzeléstől, amely Európát még mindig (vagy újra) kulturális, vallási és értékbeli egységnek tekinti. Pedig Európa történetének utolsó évszázada a folyamatos, a társadalom minden szegletére kiterjedő pluralizálódás története. Európa már rég nem keresztény, hanem sokféle − a legkülönbözőbb vallások, kultúrák, társadalomfelfogások, életmódok, családformák, szemléletek, miliők tarka kavalkádja. Arról nem is szólva, hogy maga a kereszténység sem egységes – a vallási fundamentalizmus mellett minden keresztény egyházban ott vannak és egyre erősödő befolyásra tesznek szert a vallás és a vallási intézmények mélyreható átalakításának elkötelezett hívei is. Ebben a mai Európában a kereszténység, a keresztény vallás és kultúra, a keresztény értékek és normák egyedülállóságáról és kizárólagosságáról szónokolni, ezt a jövő zálogának tekinti – ez bizony alapvetően téves és nevetséges. De persze nemcsak az. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amikor Orbán és a hozzá hasonlóan gondolkodó politikusok a „keresztény Európát” emlegetik, nem a vallásra, nem a hitre gondolnak. Hanem arra, hogy miképpen lehet a kereszténység egyoldalú értelmezésével autoriter politikai célokat, kormányzati formákat és módszereket legitimálni. Hogyan lehet a vallásra, az istenhitre vagy éppen az egyházra, ennek tanítására való hivatkozással a politikai hatalomnak nem tetsző, autonóm vagy alternatív, a többségtől eltérő magatartásformákat, kulturális környezeteket, hagyományokat, értékeket és normákat erkölcsileg megbélyegezni. Orbánnak is azért van szüksége a „keresztény Európa” mítoszára, hogy ki tudja zárni az ő Európájából, s nem mellékesen ebből az országból (ami persze a miénk is) mindazokat, akik számára zavaró tényezőknek számítanak, azokat, akiket nem tud ideológiai ellenőrzése alá vonni, azokat, akik a saját életükben valósítják meg a nyitott társadalom eszméjét, akik védelmezik mindennapi életük szabadságát. És persze mindannyian tudjuk, hogy a „keresztény Európától” már csak egy kis lépés az alaptörvényben, a családjogi törvényben, az oktatási törvényekben már megfogalmazott „keresztény Magyarország”, a Jobbik, a Magyar Gárda és a Fidesz-KDNP Magyarországa. Így néz ki a valóságban Orbán „centrális politikai erőtere”, ez a homogén „új jobboldali kultúra”, s ehhez kellenek a magyar katolikus egyház fundamentalista elveket valló, reakciós politikát követelő püspökei.

Orbán „keresztény Európájában” persze ott lakozik a baloldal ördöge is, akivel állandó harcban áll. Magyarországon azonban a „baloldal összeomlott”, a „liberálisok már nincsenek a parlamentben”, ezért a „nemzetközi baloldal megpróbálja újra felépíteni a magyar baloldalt”. „Olyan alapítványokat és baloldali személyeket támogatnak, akik baloldali alternatívát akarnak megformálni Magyarországon” – tudatja a német olvasóval a miniszterelnök. Ebben persze az a kisebb baj, hogy ez így, ebben a formában egyszerűen nem igaz. A csúsztatás, az igazság átformálása, a mellébeszélés, a mást-mondok-itthon-és-mást-külföldön mentalitása ennek a kormánynak az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. A nagyobb baj az, hogy a miniszterelnök Európájában, Magyarországán nincs hely a baloldali gondolkodású embereknek. Már csak azért sem, mert a kormányfő a legrosszabb szélsőjobboldali populizmus foglya, s gátlástalanul adja elő a baloldal és a nagytőke összefonódásának ostoba történetét. De ettől függetlenül, Orbán régóta úgy gondolja, hogy a baloldaliság és a nemzet egymást kizáró fogalmak. Az, hogy egy olyan országot kellene felépíteni, olyan politikai kultúrát kellene teremteni, ahol a különböző politikai ideológiákat és különböző politikai pártokat követő emberek közösen határoznak meg össztársadalmi alapelveket és célokat, ez Orbánnak az eszébe sem jut. Ő nem akar össze- és együttműködni, az ő politikája a kizárólagosság, a kirekesztés és a kizárás „filozófiáján” alapszik. Na meg a dilettantizmusén – gondoljunk csak az „unortodox gazdaságpolitikára”, Hoffmann Rózsa oktatási törvényeire, az egészségügy „átalakítására”, hogy csak néhány példát említsek. S Orbán azt is megpróbálja elhitetni a német olvasókkal, hogy az ezek ellen a törvények, illetve a kormány ellen tüntetők elenyésző kisebbségben vannak „a jobboldal gyűléseihez képest”. Csak éppen elfelejti megemlíteni a párt és az önkormányzatok pénzén, na meg a „két szendvicsért meg buszonként két liter pálinkáért” Pestre szállított embereket. De ez nyilván csak apróság, akadékoskodás, ma valóban többen támogatják a kormányt, mint az ellenzéket – legalábbis akkor, amikor azt hitetik el az emberekkel, hogy „támadás érte Magyarországot”. A „keresztény Európa”, a „keresztény Magyarország” melletti tüntetés ma csakugyan két szendvics és némi pálinka árán megszervezhető, de hogy ez az út hová vezet, arra jobb nem gondolni.

Az interjú vége tartalmaz még egy „gyöngyszemet”. Orbán itt futólag megemlíti találkozását Lambsdorff gróffal, a Liberális Internacionálé egyik korábbi elnökével. S ha én az egyike lettem volna az interjút készítő újságíróknak, akkor legkésőbb ezen a ponton megkérdeztem volna a miniszterelnököt, ugyan mondjon már néhány mondatot arról az intellektuális és politikai „fejlődésről”, amely őt a Liberális Internacionálétól a „keresztény Európa” mítoszáig vezette. Persze ez az út a német olvasó számára nem annyira érdekes. Számunkra azonban igen. Elsősorban azért, mert Orbán „átalakulása” a rendszerváltást követő időszak talán legdrámaibb következményekkel járó pálfordulása. Olyan ideológiai, eszmei metamorfózis, amely azt üzeni, a hatalom érdekében minden megengedett. Az eszmék megtagadásától a hazudozásig, a valóság, a történelem átírásáig, a politikai ellenfelekkel szemben alkalmazott karaktergyilkosságig, minden. Pedig tudnia kellene a kormányfőnek, és tudnunk kell nekünk is, hogy ez nem így van. A hatalom megszerzése és megtartása érdekében nem lehet mindent megtenni. És azt is tudnunk kell, hogy az erkölcstelen alapokon álló hatalom mindig és szükségszerűen diktatúrába torkollik, mert másként nem tudja fenntartani magát. Éppen ezért kell kimondani, hogy az egykori liberális Orbán és a mai „keresztény” miniszterelnök szerepe közül az egyik (vagy talán mindkettő) olyan hazugságokon alapszik, amelyek nyomán a kormányfő minden mondata és minden tette hiteltelenné vált – erkölcsileg és politikailag egyaránt. Orbán Viktornak tudnia kell, hogy nem kerülheti ki örökké a választ a fenti kérdésre. És azt is tudnia kell, hogy erre a kérdésre nem valamelyik német újság, hanem a magyar társadalom vár választ.


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!