Török Gábor a kollaboráns



Török Gábor nem elég jelentős gondolkodó ahhoz, hogy ismét írjak róla, nem is ő maga az oka, hanem az egyre inkább terjedő kollaboráció, ami a Corvinus egyetem rendezvénysorozatában kétszer egymás után is megjelent. Török Gábor csak egy a kollaboránsok közül. Miért mondom, hogy Török Gábor és kollégái kollaboránsok? Lánczos Vera remek írásában már felhívta a figyelmet arra, hogy a demokrácia anomáliái és ellenségei között nem olyan képlékeny a határ, mint ahogyan sokan látni szeretnék. A II. világháború óta az európai kultúra legfontosabb határvonala, amely a tisztesség elvesztése és az elembertelenedés veszélye nélkül nem átléphető, a fasiszta és a náci eszméket szigeteli el a demokrácia sokszínű kultúrájától. Ez a határvonal valamikor Magyarországon is létezett, de már több mint húsz éve dolgoznak rajta a rasszisták és a nacionalisták, jobb és baloldalon egyaránt, hogy semmivé tegyék. Mióta újra megjelent a színen rohamosztagaival, parlamenti képviseletével, utcai demonstrációival az új hungaronáci párt, azóta már nemcsak arra van lehetőség, hogy a társadalomtudósok jó magyar szokás szerint elmaszatolják a különbséget a radikalizmus és a neonáci ideológia között. Török Gábor és társai nagy örömére a kollaboráció előtt is megnyílt az út.

A kollaboráció az ellenséggel való együttműködés. Aki kollaborál, az hozzásegíti az ellenséget, hogy tért nyerjen, hogy elfogadtassa magát vagy hogy valódi szándékait leplezhesse. A Jobbik a demokrácia ellensége, és ezáltal minden tisztességes magyarországi polgár ellensége is. Beszélnek ugyan ők is valamiféle demokráciáról, de ez csak álarc: olyan demokrácia az, ami csak addig tart, amíg lehetőséget ad nekik a hatalom megszerzésére. A Jobbik mindannyiunk személyes ellensége, aki tehát együttműködik vele a parlamentben, az önkormányzatokban, meghívja a képviselőit a rádiókba vagy a tévékbe, vitát szervez a számukra és egy asztalhoz ül velük, az kollaboráns. Magyarországon ma egyre több és több kollaboráns van, egyre többen veszítik el erkölcsi mércéjüket, ha volt nekik egyáltalán, egyre többen adják fel a szakmai tisztességüket. Vagy azért teszik, mert megfizetik őket érte, és miközben vadul érvelnek a fogyasztói társadalom ellen, éppoly szenvedéllyel hajszolják az élvezeteit, ahhoz pedig pénz kell. Ez a helyzet a jobboldali álszentek gyülekezeteiben. Vagy pedig azért teszik, mert üres a lelkük, vagyis sem érzések, sem értékek nincsenek benne, s akinek üres a lelke, az maga sem érti, mit jelentenek a szavai és a tettei, beszélhet vagy írhat bármilyen sokat és bármilyen hosszan. Álszentek a Fidesz tisztségviselői is, amikor megdöbbennek a Jobbik legitimálásán, hisz a Fidesz iparszerűen legitimálja már a létrejötte óta a hungaronácikat. Például azzal a hazug érveléssel, hogy gondolatainak, programjának átvételével ők útját állják a sikerüknek. Az valóban megdöbbentő, hogy még mindig vannak idehaza és az EU-ban olyan politikusok, akik hitelt adnak ennek a védekezésnek.


Here they’re – flickr/Claudio Ar

A Tárcatükör nem kutatás, se nem sajátos, sem másmilyen, pedig Török Gábor ezt akarja elhitetni. Török úr bizonyára nem tudja, mi a különbség a show és a kutatás között. Egy kutatás mindig előzetes koncepció alapján végzett adatgyűjtés annak érdekében, hogy a valóság elméleti és empirikus konstrukcióját egymásra vonatkoztathassuk. A kutatás során a kutató lehetőleg minimális mértékben avatkozik be a vizsgált jelenség működésébe, magyarázni sem kell, hogy azért, nehogy befolyásolja az eredményeket. Persze, sosem lehetséges olyan kutatás tervezni, amely teljesen hatástalan a vizsgálatban megfigyeltekre vagy kérdezettekre nézve. A kutató az eredményeivel és a következtetéseivel mégis befolyásolni akarja a társadalmi folyamatokat. Az pedig nem társadalomtudós, aki nem törekszik arra, hogy eredményei a polgárokat szembesítsék a saját tetteikkel és gondolataikkal.

Tegyük föl mégis egy pillanatra, hogy ez a show mégiscsak kutatás. Kit kell akkor kutatónak tekintenünk? A diákokat semmiképp, hiszen ők inkább e „sajátos kutatás” kísérleti alanyai, hiszen akik hajlandóak elmenni, azokat behelyezik egy politikai szituációba, és megengedik nekik, hogy mint a patkányok a labirintusban, reagáljanak. Ahogy a legutóbbi ilyen kísérlet felvételén láthattuk, a diákok nem szaladgálhattak akármerre, mert zavarták a kollaboránsok idilljét, a rendezők kikísértették a véleményüket hangosan kimondókat, vagyis azokat, akik nem voltak hajlandók bugyután csendben tűrni, hogy tanáraik indirekt módon azt sulykolják a fejükbe: a politikai bűnözés természetes és valójában tisztességes magatartás. Vagy a moderátor lenne a kutató, mondjuk, mint egy résztvevő megfigyelő? Csakhogy a moderátor feladata éppen az, hogy irányítsa az eseményt, vagyis folyton befolyásolja, eltérítse onnan, ahová magától menne. Ha tehát ez egy kutatás lenne, akkor ezzel a magatartással meghamisítaná az eredményt. Ha Török Gábornak igaza van, akkor ebben a „kutatásban” az a sajátos, hogy szándékos csaláson alapul, ha meg nincs igaza, akkor a Tárcatükör mégis csak egy politikai show-műsor. De ha nem vagyunk ilyen szigorúak, ez a rendezvény akkor is, még a legjobb indulattal is legfeljebb kísérletnek, de inkább csak illusztrációnak tekinthető. Nem azt illusztrálja, hogy milyen politikai vélemények találhatók jelenleg a magyar társadalomban, hanem azt, hogy ezek közül az egyetem oktatói melyeket hajlandóak relevánsnak elismerni. Török úr védekező írásában pedig pontosan a relevanciát emeli ki.

Szerinte releváns az „olyan álláspont, amelynek látható, mérhető támogatottsága van”, vagyis az érvényesség szempontja pusztán mennyiségi: bármi érvényes lehet, ami eléggé nagy számban fordul elő. Hogy világos legyen, a korrupció eszerint releváns magatartásmód, és tanulmányozásához meg kell hívnunk a médiába a legsikeresebb korrupt vállalkozókat és politikusokat, például azért, hogy eltanulhassuk tőlük az eredményes korrupció fogásait. Vagy, és ez már egybevág a hungaronáci álláspont relevanciájával, mondhatnánk azt is, hogy a rasszizmus érvényes vélemény és magatartás Magyarországon, hiszen rendkívül elterjedt. Nagyon remélem, ezt a sorozatgyilkosságok ügyében ítélkező bíró nem fogja figyelembe venni a büntetés kiszabásakor!

Nincs abszolút relevancia, csakis valamilyen szempontból releváns jelenségek léteznek. Amikor tehát valamit érvényesnek minősítünk, akkor állást foglalunk. Ezt megpróbálhatjuk ugyan elrejteni, ha szégyelljük vagy félünk bevallani, de elkerülni nem tudjuk. Állíthatjuk-e tehát, hogy valami mennyiségi szempontból releváns, vagy nem? Ha igen, akkor azt mondjuk, hogy nem számít a tartalma, nem fontos a minősége, csak az, mennyi van belőle. Ezzel viszont eltitkoljuk a saját viszonyítási szempontunkat. Ezzel szemben azt állítom, hogy a relevanciát csakis egy kiválasztott minőségre vonatkozóan lehet megállapítani. Az adott minőségből pedig lehet sok vagy lehet kevés a társadalomban, a mennyisége sohasem teszi relevánssá. Egyetértek Török Gáborral, valóban nagyon vagy inkább túlzottan sokan támogatják a Jobbikot, ettől viszont a demokrácia szempontjából az álláspontjuk nem releváns, hanem veszélyes lesz. Csak remélni tudom, hogy akadnak olyan politológusok ebben az országban, akik értik a kettő közötti különbséget, ha Török Gábor nem is képes felfogni.

Aztán abban is téved a média kedvence, hogy „van egy határ, amelynek az átlépése esetén nincs már helye a megismerésnek, ami nem tehető ilyen típusú vizsgálat tárgyává, amihez nem lehet még kutatóként sem közelebb lépni”. Ilyen határ nincs és sohasem létezett! Török úr is úgy akarja elhitetni, hogy van, hogy a megismerést egy ravasz mozdulattal megismerkedéssé varázsolja: „Hitlerrel vagy Sztálinnal, Szálasival vagy Rákosival – mindannyiuk kezéhez rengeteg vér tapad – szerintem egyetlen kollégám sem kívánna beszélgetni” – írja. A „tudományos” megismerés újabb titkait fedi fel előttünk, amikor elárulja, hogy ilyen gyilkosokkal szemben „nincs szükség semmilyen méltányosságra vagy semlegességre”. Két dolgot tudhatunk meg ebből. Az egyik, hogy Török Gábor méltányos azokkal, akiket meghív, köztük a hungaronácikkal, a másik, hogy szerinte a tudományos megismerés méltányosságot és semlegességet igényel. Isten ments, hogy egy tudósnak gondolatai legyenek, még a végén képes lesz releváns véleményt kialakítani! Sine ira et studio. Régi és helyes követelmény, csakhogy semmi köze a méltányossághoz és a semlegességhez! Aki semleges, az sehogyan sem viszonyul a témájához, aki nem viszonyul, annak nincsenek kérdései, akinek kérdései nincsenek, az semmit sem fog megérteni. Aki semleges, az nem talál rá arra a pontra, ahonnan elindulhat felfedezni érdeklődésének tárgyát. A harag (ira) ugyanezzel a következménnyel jár. A méltányosság pedig kifejezetten részrehajlást jelent, hiszen aki méltányos, az elismeri a másik érdemeit, jogait, teljesítményét (itt össze is ér a mennyiségileg felfogott relevanciával). Pontosan ez az, amit a tudósnak el kell kerülnie, nehogy részrehajló (studio) legyen.

Miután alaposan megindokolta, miért is nem kell neki úgy viselkednie, mint egy tudósnak, bevallja, hogy képtelen – de talán nem is karja – tiszteletben tartani azt a határvonalat, ami a nácikat a II. világháború óta elválasztja mindenki mástól. Figyelemreméltó, hogy ezt a magyar szélsőjobb szokásos érvelésével támasztja alá: „A szélsőségesnek nevezett politikai véleménye miatt ki kell rekesztenünk valakit, vitatkoznunk sem lehet, sőt, szóba sem szabad állnunk vele, de más egyéb bűnöket nem kell vizsgálnunk?” Gaudi-Nagy Tamás tartalmilag ugyanezt kiabálta az ellene tüntető diákok arcába. „Nem az ítélkezés, a támogatás vagy az ellenkezés a feladatom, hanem a megismerés és az értelmezés” – védekezik írása végén Török Gábor. Ezen a ponton kell visszatérnünk arra, hogy a Tárcatükör politikai show-műsor. Megpróbálhatják letagadni, de akik rész kapnak benne, azokat elfogadhatóként állítják a diákok elé, azt üzenik nekik, hogy érdemes odafigyelni a véleményükre, mert ők a mai politikai élet releváns szereplői. Azok a politikusok, akik tehát itt megjelenhetnek, támogatást kapnak az egyetemtől, az egyetem pedig bizonyos értelemben közösséget vállal velük. A műsor résztvevői, beleértve a politológusokat is, politikai szereplők, jelenlétükkel kijelölik a politikai normalitás terét, hiszen méltányosságban részesülnek, vagyis tiszteletet kapnak. Hadd idézzem fel ismét, hogy azt írja Török Gábor: a már halott gyilkosokkal szemben nincs helye értékrendi vitának – tegyük most félre, hogy ő maga érték nélküli ember, legalábbis ezt igyekszik minden erővel bizonyítani. A kérdésem az, hogy képes-e észrevenni a mai politikusokban a jövendő gyilkosokat? És vajon a jövendő gyilkosokkal szemben van-e helye bármilyen semlegességnek? Mivel ezt a kérdést még megfogalmazni sem képes, tudva vagy tudatlanul kézen fogva vezeti be a potenciális tömeggyilkosokat a magyar polgárság szalonjaiba, ahogy egy jó kollaboránsnak tennie kell.



Krémer Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!