Autonóm vélemények nélkül csak az apátia marad


Unom a kliséket hallgatni például arról, hogy kiknek kéne távozniuk a politikából, a közéletből, mert a választóknak állítólag elegük van belőlük. Bosszantanak a hamis párhuzamok, a morális bizonytalanságot, az értékzavart csak fokozó felszínesség. Ha az autonóm és felelős vélemények nem jelennek meg a közbeszédben, nem fog kimozdulni az apátia állapotából a közgondolkodás, és ez nem a politikán múlik, viszont a felelős politizálás egyik előfeltétele.

Lássunk néhány példát!


 1. Az elemző esete a Tárcatükörrel és a Jobbikkal

A Tárcatükör a Corvinus Egyetemen folytatott közpolitikai beszélgetések programcíme. A honlapja szerint 1993 óta hagyomány, hogy az egyetem Politikatudományi Intézete a hallgatók nyilvánossága előtt lefolytatott vitát szervez a magyar kormány szakmai tevékenységéről a kormány egyik képviselője és egy ellenzéki parlamenti képviselő között. Azt írják, a diákok gyakorlatiasabb felkészítéséhez és tájékozottságuk növeléséhez szeretnének így hozzájárulni.

Ez a rendezvénysorozat tudott mostanra a fenti szép célok jegyében odáig jutni, hogy Vona Gábor lett az az ellenzéki politikus, akivel Pintér Sándor belügyminiszter beszélgetett, Török Gábor moderálása mellett. Török – ez ugyanott olvasható – az intézet szakmai szempontjait képviselő személy. (Március 1-jén a kormányvendég Navracsics Tibor volt, az ellenzéki politikusok közül pedig ismét egy jobbikos képviselőt sikerült kiválasztani, Gaudi-Nagy Tamást).

Voltak, akik kifogásolták, hogy a Corvinus a szélsőjobb nézeteinek ad teret az egyetemi ifjúság tájékoztatása címén. Somogyi Zoltán azt a kérdést tette fel a Facebookon, hogy „melyik európai uniós, nem posztszocialista országban képzelhető el vajon... hogy a) egy demokratikus kormány belügyminisztere a szélsőjobboldal vezérével nyilvánosan vitatkozzon b) az egyik legjobb állami egyetemen, amelyet c) az ország legismertebb politikai elemzője vezényel, mosolyogva.”

Török Gábor a saját blogjában válaszolt a találós kérdésre. Szerinte „a szervezőknek arra kell … törekedniük, hogy az egyes tárcák vezetői mellé vitapartnerként megtalálják azokat az ellenzéki politikusokat, akiknek a jelenléte segít megmutatni az összes releváns véleményt”. Továbbá, szerinte, ha megismerésről beszélünk, akkor releváns „minden olyan álláspont, amelynek látható, mérhető támogatottsága van… amelynek esélye lehet arra, hogy a közpolitikai döntéshozatal során jelentőséget kapjon”.

Sajátos értelmezése ez a relevanciának, hiszen ha valahol, a politikában rajtunk múlik, hogy mit kezelünk relevánsként, minek a megjelenítését segítjük elő, minek adunk esélyt, teret, főleg ha oktatási célból és környezetben tesszük. És ha már a releváns szó jelentésénél tartunk, akkor Török posztjában nagyon is releváns mondatokra bukkanhatunk a „miért” megértéséhez.

Felteszi például azt a kérdést, hogy „hol a határ? Azzal leülhetek beszélni, talán még mosolyoghatok is, akinek a pártja – elnézést a politikai kifejezésért – ’szétlopja az országot’, de azzal nem, aki ’cigánybűnözésről’ vagy bármilyen más, természetesen vitatható, akár erősen el is ítélhető dologról beszél? A szélsőségesnek nevezett politikai véleménye miatt ki kell rekesztenünk valakit, vitatkoznunk sem lehet, sőt, szóba sem szabad állnunk vele, de más egyéb bűnöket nem kell vizsgálnunk?”

Érdemes ízekre szedni ezt a szöveget, mert sok tanulságot sűrít magába. A „szétlopja az országot” egy egész pártra ráaggatott minősítésként például a kollektív felelősség alkalmazásának szép példája, a stigmagyártás jegyében. Csak az a kár, hogy elemzőnk ezt a jelenséget nem leleplezi, értelmezi, hanem alkalmazza.

De Török könnyedén emelkedik felül azon a dilemmán is, hogy vajon „szétlopás”-ügyben elegendő-e a tisztánlátáshoz – különösen a centralizált hatalomnak megfelelően átalakított közjogi rendszerben – abból kiindulni, hogy kik ellen indulnak eljárások. És igen nehéz mit kezdeni azzal az ellenpontozással is, hogy míg egyfelől szélsőségesnek nevezett politikai vélemények miatt „kirekeszthetők” egyesek a „klubból”, másfelől egyéb bűnöket meg nem vizsgálunk.

Mert mit jelent nem vizsgálni bűnöket? Hiszen büntetőeljárások indultak korrupciógyanús ügyekben. Hogyan hozható összefüggésbe a szélsőséges nézetek szalonképessé tétele a korrupciós ügyekkel? Valószínűleg úgy, hogy e nélkül nem értelmezhető, miért kell szánakoznunk az „igazságtalan” kirekesztés miatt. A Fidesz is éppen ezt a két szempontot szokta felhasználni arra, hogy politikai ellenfeleit egyformán két szélső pólusra helyezhesse, ahonnan már csak egy ugrás a szélsőséges szó használatának a relativizálódása. És ha már a relativizálásnál tartunk, azt a megfogalmazásbeli különbséget is érdemes észrevenni, hogy valaki szélsőséges nézetekről vagy szélsőségesnek nevezett nézetekről értekezik egy párttal kapcsolatban.

Én azt gondolom, nem ennyire képlékeny a határ a demokratikus jogállamot aláásó nézetek és magatartások, valamint a demokratikus jogállamon belül előforduló és kezelhető anomáliák között. A korrupció az utóbbi kategóriába tartozik, sajnos velejárója a demokráciáknak is. A korrupt egyéneket demokratikus jogállamokban megbüntetik, tegyük hozzá, párthovatartozástól függetlenül, viszont a szélsőséges nézeteket nem tűrik meg. Török relativizálja ezt a legfontosabb különbséget. (Megjegyzem, egyáltalán nem új jelenségről van szó. Régóta állítom, hogy politikusok, pártok megítélésénél az elemzői értékelések sarokpontja sohasem az alkotmányos jogállam értékeihez és elveihez való viszonyulás, viszonyítás volt, sőt, ez náluk kifejezetten – talán tudatosan? – az elemzés körén kívül kezelt kérdés maradt. Én ezt a jelenséget a jelenlegi közállapotok létrejöttében, beleértve a kétharmados győzelmet, nagyon fontos tényezőnek tartom.)


2. Az elemző esete az alaptörvénnyel mint vívmánnyal

Az ATV A tét című műsorának február 12-ei adásában a meghívott vendégek többek közt arról értekeztek, hogy Kuncze Gábor bejelentette, visszatér a politikába. Három elemző vett részt a beszélgetésben (Lakner Zoltán, Magyar Kornélia, Kiszelly Zoltán) és egy civil polihisztor (Ungvári Tamás), akinek vélekedéseit kifejezetten üdítő volt hallgatni az elemzői dogmák között.

Lakner Zoltán például azzal indított, hogy ha a cél nem egyszerűen a 89–90-ben létrejött rendszer restaurációja, tehát ha 2014-ben valami olyasminek kell következnie, ami nem az Orbán-rendszer és nem az, ami előtte volt, akkor kérdés, hogy azt a valamit képviselni tudják-e olyan politikusok, akik 1990 és 2010 között meghatározó szerepet vittek. Sajnos arra nem derült fény, hogy mitől is ennyire evidens tétel, hogy a 89–90-ben létrehozott rendszert meg kell haladnunk. Mint ahogy arra sem, hogy pontosan miben kell másnak lennie az új rendszernek, mint annak, ami 1989–90-ben létrejött? Vajon, biztos-e, hogy egyaránt elvetésre szorul az Orbán-rendszer és az is, ami 2010 előtt volt? Ha nem vizsgáljuk konkrétan, hogy mivel akarunk szakítani, ha nem részletezzük, hogy amivel szakítani akarunk, abban melyik korábbi politikusnak milyen szerepe volt, akkor honnan is tudható olyan biztosan, hogy kinek a jelenléte jó vagy rossz a mai politikai életben? És nem tudjuk meg azt sem, miért gondolják az elemzők is épp annyira elvágólagosan, mint az apolitikussá tett polgárok, hogy ugyanazoktól a politikusoktól más körülmények, más feltételrendszer ellenére is csak ugyanaz várható? Miért elképzelhetetlen, hogy tanultak a történtekből, lehetnek olykor kifejezetten előnyös tapasztalataik, amelyek felhasználhatók mindannyiunk érdekében?

Kiszelly Zoltán szerint például azért is kérdéses, hogy érdemes-e olyan politikusokban gondolkodni, akik már exponálták magukat az elmúlt években, mert a 2010 előtti húsz év nem volt sikeres Magyarországon. Az axiómaként kezelt megállapítást azonban nem követte kifejtés. Okként csak a korrupciót nevesítette, majd megerősítette, mekkora tehertétel is ez a múlt.


The talk – flickr/zz77 

Sajnos ebből és az ilyen gondolatmenetekből rendre kimarad az is, hogy mi van a másik politikai térféllel, a 2010 előtti két ciklus ellenzékével. Ők szintén jelen voltak, mégpedig aktívan, az elmúlt húsz évben is. Ráadásul ők jelen is vannak, hisz a demokratikus választásokon győzhettek, és jelen is lesznek, miután úgy formálták a maguk képére a közjogi rendszert, beleértve a választójogi rendszert is, hogy a következő választás demokratikus volta erősen kétségessé vált. Akkor miért is annyira magától értetődő az elemzők számára, hogy a játéktérből el kell távolítani mindenkit, aki már exponálta magát korábban is, noha a jelenleg uralkodónál mesze demokratikusabb politikát képviselt. Csak mert ez a közhangulat?

Egyedül Ungvári Tamás volt hajlandó különbséget tenni a politikus, a politikus személyisége és egy formáció, egy párt sorsa, útja, sikere és sikertelensége között, érzékeltetve, hogy sokszereplős, soktényezős „társasjátékról” van szó, amelyben egy-egy politikus egyrészt nem is lehet ura minden befolyásoló tényezőnek, így felelőssé sem tehető mindenért, másrészt ki-ki valóban különböző magatartásokat jeleníthetett meg, ami igenis jogosulttá teheti, hogy minden egyént egyedileg ítéljünk meg. Egyedül Ungvári vette a fáradtságot és közelített a 2010-et megelőző húsz évhez úgy, hogy ez a húsz év az alkotmányos demokrácia megteremtésének és működtetésének húsz éve volt, még ha sok hibával is, még ha ezt a többség nem is érzékelte sikerként. A 2010-es választás eredménye ennek vetett véget. Igaza van abban is, hogy érdemes ezt hangsúlyozni, akkor is, ha éppen nem „trendi”.

Magyar Kornélia úgy látja, hogy eltéveszti a baloldal válságából kivezető utat, aki azt gondolja, hogy mindent megold az 1989-es helyzethez való visszatérés. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy annak ellenére kezdte így a gondolatmenetét, hogy ismereteim szerint senki sem állított olyasmit, hogy ez mindent megoldana. Ellenben könnyen belátható, milyen nagy különbség van a két állítás között: hogy ugyanis az alkotmányos jogrend helyreállítása mindent megelőző alapfeltétel, illetve hogy ez mindent megold.) Magyar Kornélia szerint inkább előre kéne tekinteni, mint 89-hez visszatérni, és meg kéne őrizni a mostani kormányzás vívmányait is.

A kérdésre, hogy milyen vívmányra gondol, az új alkotmányt hozta fel példaként. Hozzátette ugyan, hogy ő sem hiszi, hogy ez egy legitim alkotmány, de azt sem gondolja, hogy úgy, ahogy van, ki kéne dobni. És azt sem hiszi, mondta, hogy úton-útfélen revánsot kéne vennie az egyik szavazótábornak a másikon. (Ide ismét egy megjegyzés kívánkozik: az alkotmányos jogrend helyreállításához való ragaszkodás és az úton-útfélen való revánsvétel szintén egymástól igen távol álló ügyek, és a képviselőik is igen távol vannak egymástól. Arról nem is beszélve, hogy a minden áron revánsra törekvőket ma nehezen lehetne beazonosítani. Akkor meg hogy kerül ez a csizma az asztalra?) A megismételt kérdésre, hogy mitől is vívmány az új alaptörvény, a „mégiscsak valami történt, mégiscsak dolgoztak vele”-típusú bevezető után később azért megtudhattuk, hogy az adósságplafon meghatározása volna a példa lényege. Még ha hatástalanították is 2016-ig. Azt hiszem, nem kíván különösebb megokolást, hogy nem túl meggyőző ez az érvelés annak alátámasztására, hogy miért kell elfelejteni a 89–90-es jogrend visszaállítását mint célkitűzést. Ahhoz azonban elég volt, hogy a felületes hallgatóban rögzüljön a klisé.

Csak érdekességképpen megismétlem, milyen igazolatlan „dogmák” hangzottak el a beszélgetés e rövid szakaszában:

– a 2014-es választásokon valami egészen újat kell létrehozni;
– ha valami egészen újat kell létrehozni, akkor korábban magukat exponált politikusok csak tehertételt jelentenek;
– akik a 89–90-es alkotmányos rend helyreállítását elengedhetetlennek vélik, azok azt hiszik, ez mindent megold;
– az új alaptörvény vívmányokat tartalmaz.

Nem kimondva, de sugalltan: aki azt gondolja, mondjuk, hogy az alaptörvényt hatályon kívül kell helyezni, az revánsot akar. Ezek olyan előfeltevések, amelyek talán kiolvashatók a közvéleményből, de vajon az elemzés egyenlő-e a közvélekedés képviseletével. Nem kell-e ezeket az állításokat egy olyan koordináta-rendszerben elhelyezni, amelyben a vonatkoztatási pontokat azok a célkitűzések és értékek jelentik, amelyekre a 89–90-es alkotmányos rend épült? Nem kellene-e választ keresünk azokra a kérdésekre is, hogy mi volt pontosan a baj a 2010 előtti alkotmányos renddel? Mi volt az oka annak, hogy rosszul működött, mi bukott meg 2010-ben, és mivel szemben? A jelenlegi rezsim miként írható le, belefér-e még a demokratikus jogállam kategóriájába? Természetesen nem várható el, hogy mindezt minden beszélgetésben kifejtsék, de az elvárható, hogy mint létező szempontokat legalább megemlítsék őket, s akkor az állítások mindjárt nem öltenek axiomatikus jelleget.

Vajon érdemes-e ennyit „lovagolni a” szavakon? – kérdezheti bárki. Szerintem igen. Érdemes, mert meggyőződésem, hogy az apró csúsztatásoknak, a prekoncepciókhoz szabottan szelektált tényeknek, a rájuk épülő kliséknek fontos szerepük van a választói kiábrándultság rögzülésében, az értékzavar fokozódásában. Mert mit üzen például az, ha vívmánynak nevezünk egy olyan alaptörvényt, amelyet nem gondolunk legitimnek, amelyből egyetlen megőrzésre méltó rendelkezést tudunk csak felhozni, de pillanatnyilag az sem hatályos? Azt, hogy na már megint csak politikai hovatartozás kérdése, hogy ki miként látja, lerombolták-e az alkotmányos jogállamot, vagy sem. És ugyanígy: miért van szükség arra, hogy jó sokszor hangsúlyozzuk, tévút az egyoldalúan felszámolt alkotmányos rend helyreállítása, mert az embereket állítólag nem érdeklik eléggé a demokratikus jogaik, sem a jogokat garantáló intézmények sorsa? Akkor maradjon is így? Nem az lenne a tudatos választói magatartás alapfeltétele, hogy megtanulják minél többen a demokráciát?

Túlvagyok már néhány körön az elemzői szerepfelfogásról szóló vitákban, így tudom, ezen a ponton az szokott következni, hogy az elemző csak elemez, nem dolga, hogy minősítsen politikai magatartásokat. (Mondjuk ez is eléggé álszent álláspont, miután alig akad már olyan politikai elemző a piacon, aki ne tűnt volna fel politikusok szakértőjeként, tanácsadójaként, vagy akár jelenleg ne lenne az.)* De én nem politikai állásfoglalást várok az elemzőktől, hanem a demokratikus jogállam értékrendjének érvényesítését mint viszonyítási pontot az értékelésekben. Ez ugyanis olyan platform, amely elvben minden magyar állampolgár számára közös. Amiről jó, ha minden magyar állampolgár értesül. Ha ez adja az értelmezési keretet, akkor más megvilágításba kerülhetnek a politikusi magatartások is, legyőzött és győztes pártok és megbukott rendszerek is.


Oszkó Péter esete a Wizz Airrel kontra Schmitt Pál esete a plágiummal

Vajon lehet e egy lapon emlegetni a plágiumügyet és egy legfeljebb kommunikációs hibát? Magyarországon lehet. Lehet politikai számításból is, és lehet erre a „kocsira” felülve különböző megfontolásokból is.

Az ATV másik műsora, a Civil a pályán foglalkozott Schmitt plágiumügyével február 21-én. A beszélgetést a műsorban minden témáról bejátszások előzik meg. A második bejátszásban Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztosnak a hvg.hu újságírójának arra a kérdésére kellett volna válaszolnia, hogy le kell-e mondania Schmitt Pálnak, ha… Amire Budai többször is tagoltan, ámde ingerülten úgy válaszolt: mit keres Oszkó Péter a Wizz Airben?

A műsorban ezt követően Budai kommunikátori képességein élcelődtek, de én inkább a szituáció egészének szürrealizmusát és önmagán túlmutató jelentőségét szeretném hangsúlyozni.

Látjuk a képernyőn, ahogy egymás mellett rohan két ember, elől a politikus, mögötte az újságíró, akinek kérdésére, a nyilvánosságra tartozó érdemi kérdésre a kormánybiztos egy volt miniszter nevével vág vissza, emelt hangon, és visszakérdezve. De vajon mitől lenne kompetens a válaszra egy újságíró? Neki a kérdezés a dolga, Budainak meg csak a válasz. Ám nála ez láthatóan párviadal. Egy jellegzetes politikai kultúra mutatkozik itt meg, mint cseppben a tenger. Mintha pankrációt látnánk: ütnek, ütök, mindegy, hogy mivel, túlélek két percre, aztán majd meglátjuk, és csak ez a fontos. Háború van, nem? Az üzenet ez.

Mellesleg ez az úgynevezett Oszkó-ügy lényege. Minden kudarchoz kell találni gyorsan egy bűnbakot. A Malévhoz jól jött Oszkó Wizz Air-es igazgatótanácsi tagsága. S ha már megvan, univerzálisan felhasználható, lehet vele relativizálgatni is, például a plágiumügyet. Logikus konstrukció ez, igazán tragikussá akkor válik, s ezért hoztam szóba ezt a történetet ebben az írásban, amikor az ilyen „árukapcsolások” önálló életet élve képesek betelepülni a médiatér egészébe. Mert miről is van szó a konkrét esetben?

Egyfelől adott egy jogsértő magatartás, amit a tudományos világon belül a legmélyebb morális bukásként ítélnek meg, és amit – ha bebizonyosodik – ráadásul olyan személy követett el, akinek minden szempontból erkölcsi magaslaton kellene állnia. S adott másfelől egy hiba, amely mögött nincs semmiféle jogsértés. A skandalumként beállított tény, a Wizz Air igazgatótanácsi tagság önmagában nem kifogásolható, az viszont kétségtelen hiba, hogy a Malév kormányzati becsődöltetése után az első megszólalásaiban Oszkó elhallgatta ezt az tényt. Ezt sikerült morális kérdéssé felturbózni. De a két esetet egy kalap alá venni, vagy akárcsak együtt említeni politikai haszonszerzés céljából, elfogadhatatlan csúsztatás, amire volt bőven példa a félreértett politikai „korrektség” jegyében az ellenzéki sajtóban is, ami viszont nemcsak félrevezető, hanem kifejezetten méltatlan is. Félrevezető, mert mint a korábban említett példákban is, az értékelések ebben a formában ivódnak majd be a köztudatba, és válnak a valóságot is formáló tényezővé.

Megismétlem a kiindulásként megfogalmazott állításomat: autonóm és felelős vélemények megjelenése nélkül a közgondolkodás nem lesz képes kimozdulni az apátia állapotából.

___________________

* Vajon befolyásolja-e egy elemző véleményét, ha időnként tanácsadásra kérik fel vagy folyamatosan tanácsadója pártoknak, politikusoknak? A válaszom: igen. Úgy gondolom, nem lehet homlokegyenest más értékítéletet kifejező álláspontot képviselni a piacon eladott tanácshoz képest, mert a szakértőt már önmagában az visszafoghatja, hogy nem ronthatja azok esélyeit a közvélemény-formálásban, akiknek tanácsot ad. Ettől kezdve viszont az elemzői beszélgetések a pártszempontú logikák mentén zajlanak, aminek tanúi vagyunk nap mint nap.



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!