Csendőrködő tudomány


Megjegyzések az ún. „Magyar Családtudományi Társaság” megalakulásához


A diktatúrák és a hozzá hasonló politikai rendszerek egyik sajátossága, hogy a szabadságot nemcsak politikai, hanem minden, a gondolkodást és a cselekvést befolyásoló és formáló területen is korlátozzák. Ezek közül az egyik legfontosabb a tudomány. A tudomány szabadsága és tisztessége nélkül nincs polgári társadalom. Ha a tudomány elveszíti a szabadságát, nemcsak a gazdasági és üzleti innováció szűnik meg, de senki sem tesz fel többé kérdéseket a gazdaság és az intézmények urainak, hogy miért alakítják éppen úgy az életfeltételeket, ahogyan. Ha ez így lehetne, és a társadalomtudományokat megfosztanák a kutatási, a társadalomtudósokat az oktatási szabadságuktól, vagy akár csak korlátoznák ezt a szabadságot, akkor szabad kezet nyerne az önkény, vagyis végleg megszűnne a társadalmi kontroll. Furcsa, hogy a demokratikus világ sokkal kevésbé érzékeny a tudomány, mint a vallás szabadságára, és úgy tűnik, a tudományt csak hasznossági szempontból képes szemügyre venni. Pedig a vallás és a társadalomtudomány szabadsága ugyanarról szól: mindkettő a társadalom lelkiismeretét és öntudatát tartja életben, és mindkettő alkalmas rá, hogy a szabadság vagy az elnyomás eszközévé váljon. Az utóbbi akkor történhet meg, ha a tudomány és/vagy a vallás szembefordul a saját lényegével. A tudomány lényege a kételkedés és a kérdezés, az, hogy sohasem dolgozik prekoncepciók alapján, és mindig a racionális megfontolást kínálja fel mindazoknak, akik érdeklődnek iránta. A társadalomtudomány emellett folyton szembesíti a polgárokat azzal, hogyan viszonyulnak az általuk legfontosabbnak tartott ideákhoz a társadalom tényleges folyamatai. A társadalomtudomány kérdései és feltevései kényelmetlenek lehetnek bárkinek, aki nem akar szembenézni saját döntéseinek következményeivel. Egy ideje úgy tűnik, hogy Magyarország „megújítói” a társadalomtudományt is ki akarják forgatni a maga sarkaiból. Az akadémiai tisztogatások, a filozófusok elleni rágalomhadjárat, a (szélső)jobboldali professzorok társaságának dörgedelmei és az egyetemre felvehető hallgatók számának radikális csökkentése, mind azt sejtetik, az orbánistáknak nincs szükségük a társadalomtudományra, annál inkább vágynak egy apologetikus, önmagát tudománynak hazudó kóklerségre. Ebbe a sorba illeszkedik a „Magyar Családtudományi Társaság” létrehozása.

Családtudomány persze létezik, és hogy megértsük, mi is a probléma ennek hazai változatával, nézzük meg, mivel foglalkozik másutt. „A családtudomány a pszichológiához és a szociológiához hasonlatos, figyelmének középpontjában az élet megértése és jobbá tétele áll […] sajátossága az, hogy arra helyezi a hangsúlyt, hogy az intimitás és a családi viszonyok milyen szerepet játszanak a tapasztalásban, az élményszerzésben.” Témái közé tartozik a házasság, a szülő–gyerek-kapcsolat, a válással kapcsolatos folyamatok, a mostoha szülőkből és gyerekekből álló családok, a szexualitás, a csalási konfliktusok stb. – írja például a The University of Kentucky honlapja a családtudományi szakról. A The National Council on Family Relations pedig azt hangsúlyozza, hogy ez olyan multidiszciplináris tudomány, amely szociológusokat, pszichológusokat, antropológusokat, családterapeutákat, szociális munkásokat, teológusokat, gyermekek fejlődésével és a családtagok egészségével foglalkozó szakembereket fog össze. Családtudományi társaság is létezik és célja, meglepő módon, nem más, mint e tudomány művelése és oktatása. Akárhogyan is nézzük, a családtudomány valódi emberek valódi kapcsolatainak tényleges problémáival foglalkozik, ahogyan ez illik is egy tudományhoz.

Egészen másként viszonyul a valósághoz a Magyar Családtudományi Társaság (MCST). Ez a valóságot ugyanis nem feltárni és elemezni akarja, hanem megváltoztatni. Persze a tudósoknak is joguk van a valóság megváltoztatását kívánni, sőt azt a maguk módján elő is segíteni, vagyis a tudomány eredményeit figyelembe véve cselekedni a változásért. Tudomásul kell azonban vennie minden tudósnak, hogy ha és amikor így tesz, akkor sohasem tudósként, hanem egyszerű polgárként cselekszik, úgy, ahogyan bárki más is teszi, aki valamilyen civil mozgalomban részt vállal. Az ilyen cselekvés tehát politikai jellegű, még ha manapság idehaza a civilek éppen ezt hallják a legkevésbé szívesen. Ebből viszont az következik, hogy amikor a tudós a világot éppen meg akarja változtatni, akkor politikai, és nem tudományos szempontok szerint kell elemeznie mindazt, amit tesz. Azt hiszem, aki összekeveri a tudomány és a politika követelményeit, az rossz politikus lesz, és tudósból apologétává válik, amennyiben a tudományban helyes vagy hibás döntéseit igyekezhet bizonyítani. A tudományt ma még jobban tisztelik az emberek, mint a politikát, nem csoda, hogy a politikai pártok is részesedni vágynak ebből a tiszteletből. Doktorikat meg nyelvvizsgákat vásárolnak és/vagy lopnak maguknak a politikusok, és azt hiszik, hogy szavuk súlya nagyobb lesz ezáltal, ők maguk pedig megbecsültebbé válnak. A másik utat az MCST járja, ez a társaság ugyanis nem egy-egy kétes értelmű és erkölcsű politikusnak akar tekintélyt kölcsönözni, hanem a politikusok döntéseinek, azaz a tudomány legitimáló erejét akarja a politikai pártok céljaira kihasználni. Célja, hogy megalkosson egy minimális értékrendet, majd „elfogadtassa és érvényesítse”.  Ez kissé fenyegetően hangzik egy tudományos társaságtól! De még ennél is inkább annak tűnik, amikor azt olvassuk, hogy célja a „legitim közös minimális értékrenddel szembemenő bármiféle társadalmi szereplés közszférán belüli minimalizálása. A testi-lelki egészség-, a házasság- és a családellenes megnyilvánulások határozott korlátozása”. Ez nem egy tudományos társaság célkitűzése, hanem valamiféle életmód-csendőrség rémképét vetíti előre. A hölgyek és az urak, akik részt vállalnak mindebben, nemcsak a tudományt és a politikát zagyválják össze, de gátlástalanul még csendőrséget is csinálnának a tudományból.

Mindezt pedig azért, mert az, ami szerintük valaha jó volt, átalakul, megváltozik, és ők ezt egyáltalán nem szeretnék. Jól látszik ez abból a küldetésnyilatkozatukban olvasható kilenc pontból, amelyben megalakulásuk okait felsorolják. Az első és legfontosabb így hangzik: „Veszélyes tünetek tapasztalhatók a család körül.” Ez pedig – folytatják – „társadalmunk egyik legnagyobb tragédiája”. Az első mondatot elolvasva minden értelmes olvasó zavarba jön: vajon mi lehet a család körül, ami válságban van, és miért olyan veszélyes ez? A magukat tudósnak tekintő társasági hölgyek és urak tehát egy zavaros gondolatot zavarosan kifejező mondattal kezdik. „Tudományos” gyávaságukban még azt sem merik kimondani, hogy a család van válságban. A családdal semmi baj, üzeni ez a mondat, csak körülötte van zűrzavar. A család, mint valami transzcendens jóság, változatlanul és változtathatatlanul lebeg a valós emberek valós problémái felett, de ha mindaz, ami körülveszi, a „rossz” kezére jut, akkor nem lesz képes kifejteni „csodás” hatásait. De vajon mi borzasztó van a család körül? Az igazi meglepetés csak most következik, hiszen mindaz, ami a családot körülvéve válságban van, az maga a család, illetve annak egyik szakrális verziója, ami úgy tűnik, egyre kevesebb embernek tetszik és már alig-alig kell. Nem házasodnak az emberek, akik igen, azok meg elválnak – panaszolják a küldetéstudatos áltudósok. A gyerekek negyven százaléka házasságon kívül születik – szinte látom, ahogy elsápadnak, vagy alig tudják visszatartani fortyogó dühüket, amikor ezt papírra vetik. Hát még, amikor az abortuszok nagy számról írnak! Aztán erkölcsprédikátorból gyorsan átmennek funkcionalistába, és azon keseregnek, hogy mindez biztosan növeli a szegénységet. A család körül tehát az van, amit a családot alkotó, szétbontó nők és férfiak tesznek. Adódik a következtetés, hogy ha ez tényleg egy szörnyű katasztrófa, akkor ellenük kell megvédeni a családot, akár még kényszeríteni is kell őket, hogy „helyesen” cselekedjenek.


Family – flickr/febbra 

Érdemes egy kicsit elidőzni annál a résznél – no nem sokáig, mert az ártalmas lehet a szellemi egészségre –, amelyik a köröskörül válság eredetét taglalja. „Tudósainknak” ugyanis nincsen szükségük sem adatgyűjtésre, sem kutatásra, sem pedig gondolkodásra, ők már eleve, von Haus aus tudják (és vegyük ezt most szó szerint), hogy honnan tör ránk a gonosz: akik nem házasodnak, nem is köteleződnek el, ennek pedig az önzés és az elmagányosodás a következménye. A szexuális szabadosság– írják – szétrombolja „az emberi kultúra nemiségre, házasságra és családra vonatkozó” részét. Két dolog máris világosan látható: a család e társaság tagjai számára azonos a házassággal, és az okokkal együtt már a megoldást is tudják és meg is fogalmazzák. Utána álszent módon közlik, hogy prekoncepciójuk igazolására „szociológiai, filozófiai, etikai, antropológiai, pszichológiai, orvosi, jogi, történészi, gazdasági és komplex numerikus modellezésen alapuló kutatásokra és integrált elemzésekre van szükség”.  Valójában ez egy igen egyszerű, mondhatni primitív és a nyilvánvaló szándékokat tehetségtelenül rejtegető gondolkodásmód, amelynek főbb, a priori létező gondolatai a következők: aki házas, az elkötelezett, és ezért nem magányos, vagyis a kötelék, más néven, a béklyó ad csak tenéked társat – sugallják e „tudósok”. Állításaik azonban alaptalanok, elvakítja őket a házasság iránti feltétlen elkötelezettségük. A fogyasztás definiálatlan és valójában értelmezhetetlenül homályos ördögi veszedelme pusztítja az emberben a „legbensőbbet”, az emberi kapcsolatot vagy bármi mást. A legemberibb hát a nyomor, a munkanélküli a legelkötelezettebb, hisz mindkét szörnyet áhítattal hívják azok, akik a fogyasztás ellen csak úgy, általában prédikálnak. Van azonban egy másik értelmezési lehetőség is. A társaság tagjai azért szidják a fogyasztói társadalmat, mert ők nem tudják elég nagy mennyiségben eladni az árujukat a piacain, s ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, könyörögnek egy megfelelő erővel rendelkező hatalomért, hogy az végre kényszerítse rá a hitetleneket az ő használhatatlan, romlott termékük megvételére.

Azt láthatjuk e „tudós” társaság által összeeszkábált szövegből, hogy szerzőinek komoly problémáik vannak a szexualitással. Mint kiderül, főleg azzal, hogy nem csak „szent” módon gyakorolják, akkor tehát, mikor a nők már hivatalosan is alávettettek az ő uruknak (azaz a férjüknek) és az ő akaratának, no meg a véletlennek, hogy annak szeszélye szerint szüljenek gyermekeket, és szabad akaratuk nekik többé ne lehessen. A nők adják át testüket, lelküket a felettük uralkodó férfinak és a társadalmi intézményeknek, meg az egyházaknak. Mert „a család körüli válság megoldása egyértelműen az erkölcsi és kulturális megújulástól függ, amelynek előfeltétele és alapja a házasságkép, valamint a házasságon alapuló családkép helyreállítása.”

Mit kíván hát az MCST? „Úgy gondoljuk, a tudomány egyértelműen be tudja bizonyítani, hogy védeni kell a házasságot és a házasságon alapuló családot, ha az egyén testi-lelki egészségét fontosnak tartjuk. A gyermeknek joga van jó családba születni. Nem rekeszthetjük ebből ki őket.” Szívesen írnám, hogy ennél sunyibb és hazugabb érvelést ritkán lehet olvasni, de sajnos manapság úgy szaporodnak és terjednek az ilyen gondolatok és mondatok, mint pincelakásokban a penész. Hazug, mert a tudomány sohasem bizonyíthatja be, hogy védeni kell a házasságot, mert ez a bornírt hit csupán egy prekoncepció, amivel meg akarják kötni a kutatók kezét. Sunyi, mert az érzelem ugyan tárgya a tudománynak, de nem módszere. Amikor a gyermekek jó családhoz való jogáról beszél, akkor az érzelmeket tenné az érvelés módszerévé. Ráadásul súlyos logikai-módszertani hibát vét, hisz azt képzeli, hogy a gyermeknek nincsen hatása a család (ebben az esetben a gyermek születéséről közösen döntő szülők) viszonyaira. Úgy képzeli, van a „jó család”, amit a gyermek készen kap, és minden mozdulatlan, állandó és érzéketlen. Az a család ugyanis érzéketlen, amelyik nem válaszol a gyermek jelenlétére. A jó vagy a rossz kapcsolat nem már eleve van, hanem folyton csak lesz, megteremtésének mindenki részese, aki a kapcsolatban otthon vagy éppen otthontalanul van.

Az MCST küldetésnyilatkozata és az abból kikövetkeztethető jövendő tevékenysége a polgári társadalom két fontos értékét is súlyosan veszélyezteti: az egymással szexuális, szerelmi és párkapcsolatba lépő egyének szabadságát és a tudományt, vagyis a kérdező-kétkedő-kutató ész szuverenitását.

***

A cikket február 27-én, hétfőn írtam, és aznap le is töltöttem a „Tudomány a Családért Egyesület” honlapjáról a MCsT küldetésnyilatkozatának február 17-én kelt tervezetét. Másnapra minden hírt eltüntettek a honlapról, ami az MCST-ről szólt. Nem található meg a küldetésnyilatkozat-tervezet sem. Közben a Társaság még hétfőn tiltakozást juttatott el az MTI-hez, amelyben megpróbálja letagadni a küldetésnyilatkozat-tervezetben meglehetős egyértelműséggel megfogalmazott céljait. Nem világos, hogy kit akarnak becsapni azzal, hogy senkit sem akarnak kirekeszteni, hogy ők csak „tudományos” kutatásokat akarnak végezni. Különösen érdekes ebben az érvelésben az, hogy ők senkit sem akarnak emberi méltóságában megsérteni. Ez a helyzet ugyanis már elő is állt, ezért kell tiltakozniuk a melegek kritikája ellen. Hiába állítják azonban, akár ezerszer is, hogy ők elutasítják a kirekesztést, ha közben az egész küldetésnyilatkozatuk, mondatról mondatra, azt üzeni, hogy a házasság kizárólagos uralmát akarják megteremteni. Ez pedig, ahogy a Magyar LMBT Szövetség – azaz a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű egyesületeket összefogó ernyőszervezet – fogalmazott „nem tudomány, hanem a kirekesztés és a gyűlölködés intézményesítése.”

Még csak annyit, örülök, hogy a MCST legalább szégyelli a lelepleződését, gondolom, ezért távolították el a küldetésnyilatkozat-tervezetet a honlapról, ezért hívnak össze új közgyűlést és választanak máris új vezetőséget. Javaslom, válasszanak egy másik gondolkodásmódot is, és akkor valóban beléphetnek a tudomány kapuján. Az ugyanis semmit sem mond senkiről, ha akadémikus vagy egy kutatóintézet vezetője.



Krémer Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!