rss      tw      fb
Keres

Tatárszentgyörgy és Zwickau – emlékezet és politika




Az a végtelenségig ostoba és cinikus kormányreakció, amely Fliegauf Bence díjnyertes filmjét kísérte fájdalmas pontossággal illusztrálta a kormánynak, de ezen túlmenően az egész magyar társadalomnak a cigánygyilkosságokkal kapcsolatos zavarodottságát. Erre a zavarodottságra, elfojtásra, emlékezni-nem-akarásra bizonyára lehet magyarázatokat találni. Még azt is meg lehet talán érteni, hogy az érintettek felejteni akarnak. Azt már kevésbé, hogy a tatárszentgyörgyi polgármester „sajnálatos esetről” beszél, a falu lakói szerint pedig a három évvel ezelőtti drámai esemény, egy ötéves kisfiú és édesapja meggyilkolása „már nincsen jelen a hétköznapokban”. De azt kell mondanom, hogy a borzalmas cigánygyilkosságok a magyar társadalom emlékezetében sincsenek jelen, hatásával, következményeivel senki nem akar szembesülni – úgy teszünk, mintha a tettesek nem ebben a társadalomban nőttek volna fel, mintha nem ebben az országban jártak volna iskolába, dolgoztak volna, keresték volna a boldogulásukat. Becsukjuk a szemünket, és úgy teszünk, mintha a gyilkosok nem ennek a társadalomnak a tagjai lennének. S éppen ezért nem is viselünk felelősséget őrült tetteikért. Majd a bíróság elítéli őket, nekünk, a mindennapi életüket élő embereknek ehhez semmi közünk – a rendőrség, a nyomozás, a titkosszolgálat felelősségéről, hibáiról, előítéletekben gyökerező tévedéseiről pedig ma már csak akkor esik szó, ha ily módon is az előző kormányt lehet bírálni. Sőt, az utóbbi hetek egyik legvisszataszítóbb írása még a gyilkosságokat is másként láttatja, aljas módon más kontextusba helyezi – anélkül, hogy ezt bárki szóvá tette volna.

De tegyünk ezen a ponton egy kitérőt. A hazai híradások is beszámoltak arról, hogy múlt év novemberében napvilágra került, Németországban 2000 és 2007 között neonácik tíz embert gyilkoltak meg. Az áldozatok, egy kivétellel, bevándorlók, illetve az ő utódaik voltak. Törökök és görögök, akik már Németországban születtek, ott nőttek fel, ott teremtettek maguknak megélhetést. A német társadalom mély megdöbbenéssel fogadta a hírt, Angela Merkel Németország szégyenének nevezte a történteket. Nem volt olyan párt, amely ne ítélte volna el a gyilkosságsorozatot a legkeményebben, a lapok és híradások pedig kíméletlenül lerántották a leplet a rendőrség, illetve a titkosszolgálatok ügyetlenkedéseiről, esetenként dilettantizmusáról.


Romagyilkosságok – a 2012. február 23-ai megemlékezés - MTI-fotó: Szigetváry Zsolt

S ugyanazon a napon, amikor Budapesten a Mátyás-téren néhány százan emlékeztek a tatárszentgyörgyi gyilkosság áldozataira, a német kormány Berlin központjában emlékünnepséget tartott az ottani áldozatok emlékére. Több mint 1200 meghívott vendég előtt szót kaptak az áldozatok családtagjai, és a kancellár is. Délben 12 órakor az egész országban egy percre megállt az élet a meggyilkoltak emlékére. Angela Merkel beszédében bocsánatot kért a hozzátartozóktól, a hátramaradottaktól, s arra figyelmeztetett, nemcsak a szélsőséges tettek, nemcsak a terror jelent veszélyt a társadalomra, a demokráciára, hanem a közönyösség, a szélsőjobboldallal szembeni elnézés, a „szellem eldurvulása” is. Hangsúlyozta, mennyire fontos az éberség és az érzékenység a szélsőjobboldali ideológia, az újfasiszta szellemiség felismerésében és elítélésében. Megbocsáthatatlannak nevezte, hogy a fiatalok közül sokan azért fordulnak szélsőjobboldali szervezetek felé, mert egyébként senki sem törődik velük. Németország pontosan azzal nézett szembe, amit a magyar társadalom, a kormánnyal és a kormánypárttal az élen, a szőnyeg alá söpör. Az újfasiszták itt élnek közöttünk, ők ugyanannak a társadalomnak a szülöttei, mint mi. Ezért a felelősség mindannyiunké.


A német emlékünnepség - süddeutsche.de 

Csak éppen Magyarországon még az erkölcsi felelősséget is pártszempontok szerint osztogatná a jobboldal. A cigánygyilkosságok az előző kormány idején történtek – mondják. S ezért azt gondolják, nekik nincs ezzel dolguk. Nem kell elítélniük a cigányellenességet, nem kell részvéttel fordulniuk a hátramaradottakhoz, nem kell azt mondaniuk, a cigánygyilkosságok borzalmait csak mi, együtt tudjuk feldolgozni, akkor, ha szembenézünk közös társadalmi felelősségünkkel. Képtelenek kimondani, hogy a cigányellenességgel, a rasszizmussal, az antiszemitizmussal, a szélsőjobboldali, újfasiszta ideológiával való közös szembefordulás az igazi nemzeti ügy – annak kellene lennie.

A hazai jobboldal már csak azért sem mondja és teszi ezt, mert különböző szálakon hosszú évek óta összefonódik a szélsőjobbal. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kormánypárti képviselők újfasiszták lennének, de hogy vannak köztük olyanok, akiktől nem áll messze a szélsőjobboldali szellemiség, azt jól tudjuk. És azt is jól tudjuk, a kormánypárt nem ritkán tudatosan penget olyan húrokat, amelyeket a szélsőjobboldal is szívesen hallgat. De még ennél is nagyobb veszély az, amit Angela Merkel közönyösségnek nevezett, s amit én hadd nevezzek a szélsőjobboldal relativizálásának. Arról a szemléletről és politikáról van szó, amely nem akarja kimondani, a Jobbik újfasiszta eszméket követő párt; amelyik azt gondolja, a Jobbikra adott szavazatok száma legitimálja a párt ideológiáját; amelyik arról elmélkedik, hogy a Jobbik fontos, a társadalmat érdeklő kérdéseket vet fel, csak legfeljebb rossz válaszokat ad; amelyik azt hiszi, a demokrácia keretein belül lehet mérsékelni a szélsőjobboldali politikát; amelyik azt hiszi, a political correctness minden baj oka. Ez a felfogás nemcsak alapvetően téves, hanem még inkább erősíti az újfasiszta ideológia, a szélsőjobboldal terjedését. Ugyanakkor nem tud és nem is akar szembenézni azzal a ténnyel, hogy a szélsőjobboldali ideológia számos eleme a magyar társadalom széles rétegeiben elfogadott, s egyáltalán nem korlátozódik a társadalom alsó rétegeire. Sőt, azt kell mondani, minden jel arra mutat, a Jobbik társadalom pereméről érkezett támogatói nem annyira a rasszizmust és a cigányellenességet támogatják, sokkal inkább a párt által képviselt szociális populizmust, az elitellenességet, a tágan értelmezett politikai osztállyal való radikális szembefordulást. Az újfasiszta ideológia magját alkotó rasszizmus, antiszemitizmus, és mindennek a hozadéka pedig a Jobbik értelmiségi, középosztálybeli bázisát erősíti. Francis Fukuyama nemrég hangsúlyozta egyik írásában, hogy a középosztály, illetve annak egy része nem feltétlenül a demokrácia híve; saját pozícióinak megvédése érdekében hajlandó autoriter kormányzatokat is támogatni. És, ha szükséges, elfogadja a szélsőjobboldali ideológiát is – teszem én hozzá. Éppen ezért kellene a „nemzeti ügyek kormányának”, de a demokratikus politikai közösség egészének is felismernie, hogy az újfasiszta ideológia terjedése elválaszthatatlan a szélsőjobboldali ideológia relativizálásától, lebecsülésétől. Ezért nem lehet – többek között – együttműködni semmilyen formában sem a szélsőjobboldallal, a Jobbikkal; ezért kell következetesen kizárni mindent és mindenkit a politikai arénából, aki az újfasiszta ideológiával rokonszenvezik. Azt kell megérteni, hogy mára –Európában és Magyarországon egyaránt – a szélsőjobboldal vált a demokrácia legfőbb ellenségévé. A magát és pártját „nem demokrataként” meghatározó, elkerülhetetlen fegyveres harcot vizionáló korlátolt Jobbik-vezér ezt a veszélyt példázza, még ha nevetséges módon is. A magyarországi cigánygyilkosságok, az oslói merénylet, a zwickaui újfasiszták azt bizonyítják, hogy az ostoba, primitív újfasiszta beszéd nem ártatlan hőbörgés. Mindig vannak, lehetnek emberek, csoportok, akik ennek a beszédnek a hatására radikalizálódnak, szélsőséges tettekre ragadtatják magukat. Ha ezt nem tudatosítjuk, ha ezzel a ténnyel nem nézünk szembe, ha nem mondjuk ki, hogy a Jobbik ideológiája és politikája eredendően magába rejti az erőszakot, a rasszista indíttatású gyilkosságok lehetőségét, mintegy megágyaz nekik, akkor saját magunkat csapjuk be. Mint ahogy akkor is, ha nem látjuk, a szélsőjobbal való együttműködés minden formája, az újfasiszta ideológia jelentőségének lebecsülése, nem a demokráciát erősíti, hanem éppen a demokrácia ellenfeleinek a malmára hajtja a vizet.

Persze nincsenek illúzióim, a hazai jobboldal nem fog felhagyni eddigi politikájával – továbbra is arra és úgy fogja használni a szélsőjobboldalt, a szélsőjobb ideológiáját, ahogyan azt pillanatnyi politikai érdekei kívánják. Az a különbség, ahogyan Németországban és Magyarországon megemlékeztek az újfasiszta terror áldozatairól pontosan mutatja, mennyire távol áll ez az ország mindattól, amit európai értékeknek nevezünk. És ez mindannyiunk szégyene.


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!