„Nyelvművelés” a hősök korában – huszadik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2012. február 26. vasárnap, 07:01
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Az előző fejezet után már talán nem hangzik majd olyan vadul: a magyar nyelvművelés története és mai sajátosságai azt mutatják, hogy más nyelvtervező tevékenységekhez hasonlóan sokkal szorosabban kötődik a politikai ideológiákhoz, mint a nyelvtudományhoz. Pontosabban leginkább csak a politikához kötődik. A nyelvművelés éppen érvényes vezéreszméit politikai tényezők alakítják: elvei mindig az adott kor népszerű politikai ideológiáját követik. Ezért aztán az egymást váltó uralkodó politikai eszméknek megfelelően változtak a „nyelvhelyesség” legfontosabb kritériumai, a legfenyegetőbbnek érzett „veszélyek” vagy a leggyakoribbnak gondolt „hibák” – s így a sürgetőnek vélt feladatok kijelölése is.
Igen helyes, ha a kedves Olvasó egyelőre kételkedik ez előbbi mondatokban, elvégre a hiszékenység csak akkor ünneplendő tulajdonság, ha az ember nyájat akar gyűjteni. Nyilvánvalóan alá kell támasztanom, hogyan jutottam a fönti következtetésre – ehhez kezdünk hozzá ma, s folytatjuk a továbbiakban.
A nyelvvel kapcsolatos tudatos alakító tevékenység eleinte leginkább az írásbeliséghez kötődött, pontosabban jobbára csak erről tudunk: jelenthette ez az ábécék betűformáinak egységesítését, különféle, eredetileg hiányzó betűk beiktatását, a fölösleges betűk elhagyását, a helyesírás különféle hagyományainak a kidolgozását – jól rekonstruálható ez a latinbetűs magyar írás történetében, de akár a mostanában méltánytalanul rossz hírbe kevert székely írás ábécéjének történetében is. A nyelv megváltoztatására tett törekvésekről kevesebb hírünk van. A középkori szerzetesekről úgy tudjuk, hogy olykor tudatosan alkottak új szavakat (nem olyan tömegben persze, mint a nyelvújítás korában), a 16–17. századtól kezdve pedig megélénkült a szótár- és nyelvtanírás, azonban Geleji Katona István (1589–1649) Magyar grammatikatska (1645) című művén kívül más nemigen tartalmaz kifejezetten előíró jellegű megjegyzéseket.
A „valódi” nyelvművelés kezdete a szakirodalomban, illetve a tankönyvekben eléggé elterjedt vélemények szerint 1772 (ezt egyben a magyar felvilágosodás szimbolikus kezdetének szokás tekinteni). Ekkor jelent meg a testőríró Bessenyei György (1747–1811) Ágis tragédiája című munkája. Bessenyei aztán igen sokat kardoskodott a magyar nyelv használata, kiterjesztése mellett, tőle származik a híres mondat is: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” A szélesebb közvélemény pedig többnyire a nyelvújítást, ezen belül is Kazinczy Ferenc (1759–1831) tevékenységét szokta a nyelvművelés kezdeteivel azonosítani. Minthogy folyton gondot okoz, nem árt újra tisztázni: a nyelvművelés nem nyelvészeti ismeretterjesztést, nem a hangképzés zavarainak elhárítását, a szövegszerkesztés tanítását vagy a nyelvi tudatosság növelését jelenti, hanem azt, ahogyan a Nyelvművelő kézikönyv is definiálja: olyan tevékenységet, amely „a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését”, azaz próbál beavatkozni mind a nyelv, mind a nyelvet használó emberek életébe – reményei szerint a nyelv, illetve a nyelvet használó emberek érdekében.
Ez a fajta tevékenység elszigetelten fölbukkant ugyan már a 19. század előtt is, szélesebb körben azonban kétségtelenül csak a 19. században terjedt el. Első nagyhatású alakja, mindannyian jól tudjuk, Kazinczy Ferenc volt. Olyannyira jól tudjuk, hogy föl sem szokott tűnni az az ellentmondás, amely Kazinczy nyelvművelő elvei és a között a kép között feszül, amelyet a nyelvművelés később Kazinczyról mint történetének egyik legfontosabb alakjáról megalkotott. A nyelvművelés történetének Kazinczyjáról keveset emlegetik, hogy noha a mai nyelvművelés az új-ortológia korától (a 19. század utolsó harmada) kezdve a legveszélyesebb „idegenszerűségek”-nek szokta tartani a tükörfordításokat, Kazinczy nemhogy nem volt ellenük, de kifejezetten szorgalmazta megalkotásukat, hiszen célja az volt, hogy a magyar nyelv minél „európaibbá” váljon, azaz kifejezőeszközeiben minél inkább hasonlítson a németre, franciára. Ennek érdekében még a „nőstényítéssel” sem volt baja, azaz nem emelt kifogást az ellen, hogy orvosolják a magyarnak azt az akkoriban sokak által csökevényesnek tartott tulajdonságát, hogy nincsenek benne nyelvtani nemek.
A tükörfordítások elfogadásában Kazinczy elődeit követte, hiszen a nyelvújítás persze nem Kazinczyval kezdődött. A már említett Geleji Katona István református püspök, a gyulafehérvári kollégium igazgatója, aki számos tehetséges ifjú tanulmányait segítette, kifejezetten javasolta, hogy a magyar nyelvet tükörfordításokkal tegyék alkalmassá a tudományok és az anyanyelvi oktatás művelésére – ez egyszerű és gyors mód a szókincs bővítésére, hiszen az újonnan alkotott szó pontosan tükrözi az eredeti szóösszetételt vagy szóképzést. A tükörfordításokat kedvelték a német és németalföldi egyetemeken is, ahol a magyar protestáns fiatalok tanultak, többek között Geleji egyik legkiemelkedőbb fölfedezettje, Apáczai Csere János (1625–1659), a Magyar Enyclopaedia szerzője és a református pedagógia egyik óriása is – őt a matematikai szaknyelv első nagy reformátoraként szokás emlegetni, de az enciklopédia mindenféle területeket érintett. A nyelvújítás korában keletkezett legismertebb tükörfordítások többnyire latin vagy német mintára készültek, mint a befolyás (influxus, Einfluss), a rokonszenv (sympathia), az anyag töve ugyanúgy az anya, mint a latin materia töve a mater, német mintát követ a pincér (Kellner), a hangulat (Stimmung) stb.
A szókincsbővítésnek természetesen más módjait is kedvelték a nyelvújítás lelkes aktivistái – őket követve mondhatnánk úgy is, buzgalmárai –, régi vagy csak szűkebb területen használt szavakat emeltek be a mindennapi nyelvhasználatba (pl. év, szobor, alkalom, agy, hölgy, illetve barangol, csalit, meder, hullám), és egyszerűen imádták a szóképzést (adomány, társadalom, elnök), időnként valójában nem is létező képzőkkel (cukrászda, óvoda). Szótöveket „vontak el” olyan szavakból, amelyek valójában nem képzett szavak voltak a magyarban, így állították elő például a gyár főnevet az egyébként török eredetű gyárt igéből. Szerették a szóösszevonást, így született a csőből és az orrból a csőr, a rovátkolt baromból a rovar. Hosszasan lehetne sorolni, hiszen több ezer új szót hoztak létre néhány évtized alatt. Ezek jelentős részét ma is használjuk, más részén kárörvendően vihorászunk – a sokat idézett kedvencek közül való a tevepárduc (’zsiráf’), a popont (’kettőspont’) és a makktyű (’fityma’). De ismerjük el, sok, legalább ennyire meghökkentően létrehozott szó ma nem számít furcsának, pusztán mert megszoktuk – elvégre a zengő tamburából összerántott zongora, a híg anyagból zanzásított higany vagy a könnyű elméjűből fabrikált könnyelmű sem jobb, mint a ’császári korona’ jelentésű császna, vagy a ’művelt ember’ jelentésű emember.
„Tevepárduc” – flickr/ Max East
A kortársak közül soknak viszont idétlenül hangzottak a mára megszokott szavak is, és volt mű, amelyhez szótárt kellett mellékelni, hogy a nagyközönség megértse. Nem mindenki örült tehát a tomboló szógyártmányolásnak, voltak, akik mértékletességet követeltek: az iskolában úgy tanultuk, ők voltak az értetlen, maradi ortológusok, akik prüszköltek az ártatlanabb mesterséges szócsinálmányoktól is, szemben a nyelv megújításán fáradozó neológusokkal. Jó, engedjük meg, az utóbbiak között is volt ugyan egy-kettő, aki nem volt szívbajos az új szavak megalkotásának legelvetemültebb módjait illetően sem, de mégis, ők voltak az élcsapat.
Csak ez a fekete-fehér, jó-gonosz szembeállítás egyszerűen nem igazságos, és nem is igaz. Részben mert az „ortológusok” túlnyomó része egyáltalán nem volt a nyelvújító szándék ellen, csak éppen ahhoz ragaszkodott, hogy a magyar nyelv „természetét” (szóképzési sajátosságait, a szóösszetétel megszokott módjait) ne veszítsék teljesen szem elől. Másrészt meg a túlzott nyelvújító hevületet gúnyoló, sokat emlegetett Mondolat ((1813) című munka eredeti változatát Kazinczy barátja, Szentgyörgyi József írta, ezt egészítette ki Somogyi Gedeon már Kazinczy ellen is irányuló kritikával, s ajánlott aztán a Kazinczy nevéből összebűvészkedett Zaphyr Czencinek. A gúnyiratra Kölcsey és Szemere Pál válaszolt két év múlva, nem éppen szelíd hangnemben, de a szóalkotási szabályok teljes negligálását ők is elítélték, később pedig egészen eltávolodtak egykori bálványuk nyelvszemléletétől.
Kazinczy mellszobrát a nemzeti pantheonban „a bölcs konszenzusteremtő” babérkoszorúja díszíti – köszönhetően Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című írásának, melyben valóban jóval engedékenyebb, mint korábban kortársai megszokhatták tőle. Mikorra azonban Kazinczy eljutott idáig, jóformán nem volt már olyan egykori barát, követő, tanítvány, akivel ne veszett volna össze. A korszak szellemi irányzatainak és művelődéstörténetének kiváló tudósa, Csetri Lajos Kazinczyt „a grammatikusokkal szemben írónak, az írókkal szemben […] szűkkeblű grammatikusnak” látja, aki programja ellentmondásosságával (az írói szabadság és egyben a normateremtő törekvések képviselője is volt) „a magyar neológia különböző táborai, irányzatai közt hintette el a szembenállás, a viszálykodás szellemét”. A kiegyezés, konszenzusteremtés példájaként elkönyvelt Ortológus és neológus valójában nem a neológia és az ortológia közötti béke megteremtését, sokkal inkább a neológián belüli irányzatok közötti harcok megszüntetését segítette elő (ne feledjük: ezek előidézője jelentős részben maga Kazinczy volt).
A viszálykodásokból nekünk most elsősorban ez a belső ellentmondás a fontos: mert hát hogyan békíthető össze ugyanannak az embernek a fejében az írói szabadság tisztelete, a stílusújítás követelése és a normateremtő hajlam? Óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy leginkább úgy, ha valaki a saját magának fenntartott szabadságban alkotott újításokat és elveket próbálja mások számára is kötelező normává emelni. Kazinczy az irodalmi ízlés alakítását ilyen módon képzelte el (gondoljunk csak vérmes bírálataira kortársai alkotásairól), így nem csodálkozhatunk azon sem, ha az „egységes nemzeti nyelv” alapja csakis saját nyelvváltozata lehetett (és lett: a mai magyar sztenderd az észak-keleti nyelvjáráson alapul).
Láttuk, a „nemzeti nyelv” kialakulása más nyelveknél is hasonlóan zajlott: egy hatalmon lévő csoport saját nyelvváltozatát nevezte ki „közös, minden nyelvváltozat fölött álló” nyelvnek. Van azonban egy nagy különbség a magyar és például a francia, illetve angol sztenderd kialakulása között: Franciaországban és Angliában ez az önkényesen kiemelt változat a politikai hatalmon lévő csoport nyelvváltozata volt – nálunk viszont a történelmi körülmények miatt nem pusztán a politikai, hanem a kulturális hatalom volt a meghatározó tényező. Szintén fontos, hogy a politikai hatalom ebben az esetben természetesen nem a fennálló, intézményes politikai hatalmat jelenti, hanem azt, ami az intézményes hatalommal szembenálló függetlenedési törekvések szellemi irányítóinak kezében összpontosult. Mindkét különbség nagyon fontos. A kulturális tényező azért, mert elrejti a kiemelés önkényességét: úgy tűnik, mintha a kultúra irányítói által választott változat nyilván a műveltség szempontjából legmagasabbrendű változat is lenne egyben. A politikai hatalom másfajta jellege pedig azért, mert a „nemzeti nyelv” létrehozására tett törekvések, a közös nyelv védelme így a kezdetektől olyan értékekkel kapcsolódott össze, amiket nem szoktunk megkérdőjelezni: a nemzeti függetlenséggel, az anyanyelvhasználat jogával.
Ne felejtsük el: a 18. század második felében széles körben elterjedt az a gondolat, hogy a nemzeti lét megteremtésének alapvető föltétele a nemzeti nyelv – így aztán a magyar nemzeti törekvések támogatói számára különösen sokkoló volt II. József nyelvrendelete (1784), amellyel a németet tette meg az oktatás, a felsőoktatás és a hivatalok nyelvévé. 1790-ben, halálos ágyán ezt a rendeletet is visszavonta, s ugyanebben az évben megkezdődött a magyar nyelv lassú térnyerése a sztenderd funkciókban (a latint, illetve németet váltva): először az országgyűlés jegyzőkönyveiben váltottak magyarra, és bevezették a magyart az iskolai oktatásba, ekkor kapott egyetemi tanszéket is; 1805-től a törvényeket magyarul tették közzé, 1830-tól az állami hivatalnokoknak magyarul is kellett tudniuk – végül pedig 1844-ben a magyar lett az államnyelv. Nem csoda, ha a nyelv ilyen történeti helyzetben óriási figyelmet kapott, s az is érthető, hogy minden tisztességes hazafi a nyelvújító mozgalom körül sertepertélt.
A „nemzeti nyelv ügye” és a kiemelt változat ügye – nem akkor, hanem későbbi időszakból visszavetítve – így szinte szükségszerűen fonódott egymásba, s rejtve marad, hogy a „nemzeti nyelv”-nek nem föltétlenül, valamiféle belső nyelvi tökéletesség folytán kellett azon a nyelvváltozaton alapulnia, amelyen alapul. Mivel ezekhez a megkérdőjelezhetetlen értékekhez (nemzet, függetlenség, szabadság, magyarságtudat) Kazinczynál és a 19. század utolsó harmadától újra az „egységesség” eszménye is társult, az egységesség egyértelműen pozitív értékjelentést kapott, következésképpen a „rossz” címke rákerült mindarra, ami az egységességgel szemben áll – ilyen például az a gondolat, hogy a nyelvváltozatok egyenértékűek.
Kazinczyra visszatérve: tudjuk, hogy Kazinczyt a magyar nyelvművelés saját alapító atyjaként tiszteli – láttuk, a helyzet ennél jóval bonyolultabb, Kazinczy nem mindent vallott úgy, ahogyan a mai nyelvművelés hirdeti –, kétségtelen viszont, hogy a mai nyelvművelő alapelvek közül nála is találunk néhányat: ő is „egységes nyelvet” óhajtott, a „nyelvjárásiasságot” (mármint a saját nyelvjárásától eltérő nyelvjárásokat) provinciálisnak bélyegezte, és ítéleteinek megalkotásában gyakran támaszkodott esztétikai megfontolásokra (hogy neki tetszett vagy nem tetszett egy-egy új szó, fordulat). A három szempont szoros összefüggésben van egymással, és logikusan következik abból a karteziánus szemléletű nyelvfilozófiai álláspontból, amelyet Kazinczy vallott. Ennek lényege, hogy a nyelv az ember gondolkodásától, hangulatától független, valamiféle rajta kívül álló eszköz, gép, kalapálható, hajlítható, javítható és elrontható tárgy. Mindhárom elv megfelel annak a gyakorlatnak is, amit Kazinczy követett. Tevékenysége nagymértékben az irodalom nyelvére irányult (innen a nyelvi eszmény és az esztétikum elve), de az irodalom nyelvét egyben kiterjeszthetőnek vélte a teljes magyar „nemzetre” (ezért bélyegezte meg az „egységes” nyelvtől eltérő formákat).
A nem különösebben engedékeny kultúrkeresztapa egy idő után mégis kénytelen volt dogmái egy részét föladni. Kazinczy csak úgy tarthatta meg trónusát, ha engedett a következő generáció lelkes ifjainak, s gyakorlatilag nem tett mást, mint utat nyitott a bontakozó romantikus nyelv- és irodalomfelfogásnak – annak a szemléletnek, amely a 19. század második harmadában a magyar szellemi élet meghatározója volt, s amely szöges ellentéte a karteziánus nyelvfelfogásnak.
A romantikus itt természetesen nem a hollywoodi értelemben szerepel, hanem a korszak megnevezéseként. A nyelvszemlélettel, amit jelöl, többször találkoztunk már korábban is (hiszen ez a nyelvfilozófia a társasnyelvészet alapja), általában a másik nevén, humboldtiánusnak neveztük. Tárgyunk miatt fontos mégis megismételni: e szemlélet szerint a nyelv a nyelvet beszélő közösség „lelkialkatával”, gondolkodásával is szoros összefüggésben van, így képviselői számára természetes volt, hogy a „magyar kifejezésmód” és a „magyaros szemlélet” megőrzésének és lehetőségei bővítésének igénye további szókincsbővítéshez (nyelvújításhoz) vezetett. Ez a szemlélet értelmetlenségnek, sőt kimondottan károsnak tartotta a nyelv megrendszabályozására irányuló törekvéseket, azaz a nyelvi preskriptivizmust.
A magyar romantikus nyelvfilozófia megalapozója a Bartzafalvi (Barczafalvi) Szabó Dávid (1752 k.–1828) volt. Kazinczy kíméletlen kritikáját követve szokás azzal vádolni, hogy összevissza szavakat tákolt, minden rendszer nélkül, de ez egyszerűen rágalom: maga foglalta pontokba azokat a szabályokat, amelyek alapján új szavait alkotta – ezek közül hatvan-hetven ma is használatos, például az esernyő, a társadalom, a szerkezet, a véglet, a helyettes, az ifjonc –, sőt magát a nyelvújító mozgalmat is próbálta módszeresen kiszélesíteni, az új szavakat rendszeres közlésekkel ismertté tenni, illetve a „közzel” elbíráltatni, hogyan fogadják az újításokat. Bartzafalvit azonban erősen támadták kortársai, és a rázúduló össztűz miatt az 1780-as évek második felében Sárospatakra húzódott vissza – nem volt rossz menedék, a Kollégium a leghaladóbb magyar szellemi műhely volt akkoriban –, és egy időre Göttingenbe is elutazott, oda, ahol a később a humboldtiánusnak nevezett nyelvszemlélet fölvirágzott, s ahol egész Európa vezető tudományos iskolái tömörültek.
Két évtizeddel később volt ugyanennek a göttingeni egyetemnek a hallgatója az ifjú Teleki József gróf (1790–1855). Vele azonos nevű nagyapja alapította a híres Teleki Tékát, s az unoka sem volt méltatlan a névre, hű maradt a kultúra és tudomány művelése iránt elkötelezett családi hagyományhoz. 1840-ben őt is (mint korábban a nagypapát) országgyűlési koronaőrré választották, 1842-ben pedig Erdély kormányzója lett – a politikai szerepvállalástól a szabadságharc bukása után vonult vissza. Tudományos munkáját azonban folytatta: Teleki több történeti művet írt, köztük egy tizenkét kötetes, impozáns munkát a Hunyadiak koráról. Más nagy szolgálatot is tett kora tudományosságának: testvéreivel együtt meglehetősen nagy összeggel támogatta az Akadémia megalapítását (összesen több mint százezer koronával), az ő ritkaságokkal teli, Corvinákat is tartalmazó könyvtáruk képezte az akadémia könyvtárának alapját, könyvtárosi állásokat is létesített, és a Hunyadiakról szóló művének jövedelmét történelmi kutatások támogatására ajánlotta föl.
Már csak ezek miatt is érthető lenne, hogy Teleki negyedszázadon át, 1830-tól haláláig elnöke volt az Akadémiának és elődjének, a Magyar Tudós Társaságnak – de ne gondoljuk, hogy pénzen vette ezt a tisztességet. 1816-ban és 1818-ban is elnyerte a magyar nyelv megújítása témájában kiírt Marczibányi pályadíjat, 1821-ben megjelent munkái pedig lényegében lezárták a nyelvújítás elvi csatározásait – pontosabban túlléptek rajtuk, és egészen új fejezetet nyitottak a magyar nyelvtudomány történetében is. Teleki a nyelvet nem gépnek, eszköznek látta, hanem egy-egy nép gondolkodásával, „lelkületével” szorosan összefonódó létezőnek, az emberi társadalomtól, kultúrától, pszichétől nem független, hanem vele folytonos kölcsönhatásban élő organizmusnak.
Teleki nyelvszemlélete másfél évszázaddal modernebb volt, mint az őt követőké, hiszen a humboldtiánus szemlélet a 20. század utolsó harmadában empirikus bizonyítékok tömegével igazolta: a természetes emberi nyelv sokkal inkább olyasféle, amilyennek ők föltételezték, s nem olyan, amilyennek a humboldtiánust váltó, ismét csak karteziánus nyelvszemlélet vélte (véli). És bizony, bár azt tanították nekünk azt az iskolában, hogy a Magyar Tudós Társaság célja a nyelv művelése volt, nézzük csak, mit írt Teleki az előíró szemléletről:
„Valamint képtelenség a’ tökéletesebb alkotású idegen nyelvnek honi nyelvünk helyett való elfogadását óhajtani, éppen olly megfoghatatlan balgaság volna eszünkben egy tökéletes nyelvbéli ideált felállítani és nyelvünknek ahhoz való alkalmazását erőltetni.”
De azt sem lehet mondani, hogy az Akadémia első elnöke olyan szervezetet álmodott volna meg, amely a nyelvrendszabályozást tekinti hivatásának. A hírhedten nyelvcsősz Francia Akadémiáról írta:
„[…] az illy veszedelmes egygyezetek […] mellyek diktátoros hatalmok által a’ nyelvművelés arany szabadságát merészen elfojtván egész nemzeteket és több századokat tsúfos békóba tudtak vetni, az én szemeim előtt is a’ legnagyobb szörnyetegek, a’ sötét századoknak legiszonyúbb szüleményei.”
Jóllehet a nyelvművelés szó maga szerepel a második idézetben, a szövegkörnyezetből az is nyilvánvaló a mai olvasónak is, hogy Teleki nem abban az értelemben használta, ahogyan ma szokás. „A nyelvművelés arany szabadsága”, különösen ha figyelembe vesszük azt a nyelvszemléleti hátteret, amelyre Teleki gondolatai épülnek, leginkább azt jelenti, amit ma „szabad, alkotó nyelvhasználatnak” mondanánk, beleértve az új szavak alkotását. Teleki az idézett sorokat még fiatalon írta, de ez a szellem vezette haláláig, így nehéz elképzelni, hogy az Akadémia kezdettől fogva a mai értelemben vett nyelvművelés bástyája volt. És már többször elhangzott ez, de mert a bebetonozott iskolai tévhitet nehéz föltörni, álljon itt még egyszer: a lényeg ebben az időszakban nem az volt, hogy a „helyes” magyar nyelvváltozatot terjesszék, hanem hogy a magyar nyelvet terjesszék ki lehetőleg az élet minden területére. Ezt a célt szolgálta a nyelvújítás.
Ez a hozzáállás természetes velejárója volt a Göttingent naggyá tevő liberális tudományfilozófiai hozzáállásnak, melynek alapeleme volt az urbanitás elve: az alkotás, a gondolkodás, a vélemény szabadsága, s annak föltételezése, hogy akinek nézetei, megállapításai eltérnek az enyémtől, az nem gazember, nemzetrontó, istentelen pernahajder, hanem egyszerűen mást gondol – a vita közelebb hozhatja egymáshoz álláspontunkat, de ha nem, az sem tragédia, ki-ki megmarad a sajátjánál. Tévedni pedig valóban emberi dolog, és nem erkölcsi fiaskó. Ennek megfelelően a nyelv különféle változatai sem jobbak és rosszabbak, tökéletesebbek vagy csökevényesebbek más változatoknál, hanem mások.
A Teleki József és kortársai, valamint az őket követő nemzedékek – Vörösmarty, Bajza, Jósika, Cuczor Gergely, Fogarasi János, Révai Miklós – által képviselt, az egész korszakra jellemző humboldtiánus nyelvszemléletet szorította ki a tudományos életből a 19. század utolsó harmadában újra fölvirágzó karteziánus eszmerendszer, a logikai pozitivizmus. És ez aztán ellentmondást nem tűrő rendteremtésbe kezdett.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
