Egy érzés, amely mindent eltakar – harmadik rész
- Részletek
- Vendégek
- 2012. február 23. csütörtök, 05:23
- Göllner András
A Fidesz békemenete egy kanadai magyar szemszögéből
Ebben a részben megrajzolom azt az arcképcsarnokot, amely a békemenet budapesti vezetőit ábrázolja. Szeretném közelebbről bemutatni, hogy a békemenet vezetőinek hazaszeretet-érzése mit takar, mit kellene nekik kiverni a fejükből, hogy végre béke legyen Magyarországon, és megszűnjön annak a veszélye, hogy – akár egy kádárista, akár egy horthysta fordulatnak köszönhetően – megsemmisüljön mindaz, amiről a hazájukat szerető demokraták, a köztársaság szerelmesei, évszázadok óta álmodoznak.
A budapesti békemenet vezetőinek arcképcsarnoka
A békemenetnek azokról a vezetőiről szeretnék beszélni, akiket jól ismerek, akikkel volt már valami dolgom a múltban. Kezdeném Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével. Tudom, ő nem vett részt a menetben, de ő volt a szeretetáradat célszemélye, így hát vele kell kezdenem.
Az 1994-es választási kampány célegyenesében a Fidesz külügyi osztályának kérésére, valamint saját hazaszeretetemtől fűtve, egy montreali utat szerveztem Orbánnak és két politikai szövetségesének, Urbán Lászlónak és Szájer Józsefnek. Orbán, Szájer Józseffel együtt, nekem köszönhetően előadást tarthatott montreali egyetememen, majd egy több mint százfős montreali üzleti csoport előtt. Ezeken a rendezvényeken és a sajtó hasábjain keresztül támogattam és segítettem őt, hogy megpróbálja legyőzni Horn Gyulát és a szocialistákat. Később, amikor már Orbán hatalomra került, még egy 40 millió forintos üzleti támogatáshoz is jutattam egyik közvetlen családtagjának érdekeltségét. Sosem kértem vagy kaptam semmiféle anyagi kompenzációt a segítségemért. Akár nevetségesnek is tűnhet, de mindig szigorúan hazaszeretetből, jó akaratból segítettem az akkor még liberális érzelmek által fűtött pártvezért. Akkor szálltam el Orbán mellől, akkor vesztettem el a bizalmamat, jó érzésemet iránta, amikor Kövér László segítségével rájöttem arra, hogy Orbán fejében, Wermer András aktív közreműködésével, hová fajult a politikai játszma. A játszma lényegét Kövér László fogalmazta meg a legtisztábban: „Ha valaki azt gondolja, hogy a politikában az számít, kinek van igaza, tragikusan téved. A politikában az számít, kinek van több mandátuma, több szavazója (Interjú Kövér Lászlóval, Demokrata, 2006. március 9.) Érdemes odafigyelni a dátumra, hisz azt, amit Kövér nyilvánosan betáplál a Fidesz támogatóinak fejébe, Gyurcsány alig egy hónapra rá, Őszödön akarja kikergetni a saját politikai szövetségeseinek fejéből. Ezért a szembefordulásért buktatta meg őt a Fidesz. Ne legyen már ellentmondás az emberek fejében arról, miről szóljon a politika!
Egy szó mint száz: én abban reménykedtem, hogy a rendszerváltás utáni magyar politika már nem Machiavelli kottájából fog játszani. Elszámítottam magam, hittem, és sajnos tévedtem. „A szerelemnek múlnia kell, és ha múlik, akkor fájnia kell, hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él”. (Zorán) Nem azért szálltam el a Fidesz mellől, mert a párt feladta a liberalizmus eszméjét, és konzervatív irányba váltott, hanem azért, mert feladta az igazmondás elsőbbségét a politikában. Egy rafinált pszichológus, Wermer András segítségével a pozitív pszichológia, a „vonzás törvényére” és a neurolingvisztikai programozás tanára építve a Fidesz vezetői tudatosan, lépésről lépésre egy olyan érzelmi rendszert alakítottak ki rajongóik fejében, amely mindent eltakar. Leginkább azt, amit úgy hívnak, hogy igazság. Már régóta az illúziókeltés korszakában él a magyar társadalom. Az elvarázsolt nép mindig újabb és újabb nyulakat vár a varázslók fekete cilinderéből. Mindaddig, amíg a Fidesz vezetői nem hajlandóak kikergetni támogatóik fejéből azt az érzelmi rendszert, amely mindent eltakar, szembe kell fordulni dübörgő menetükkel, leginkább most – Vive la République! –, amikor a hátunk mögött „vashegyek futó célra hajlanak” (Cseh Tamás)
Spray River (Alberta, Kanada) – Wikipedia/ Guenter Wieschendahl
Az Arcképcsarnok bemutatását Bayer Zsolttal, a békemenet főszervezőjével, a Fidesz alapító tagjával, Orbán Viktor egyik leghűségesebb, legközelebbi barátjával, a Széles Gábor-féle Magyar Hírlap tudósítójával, a politikai kapcsolatait nagyszerűen működtető kisvállalkozóval szeretném folytatni. Bayer Zsoltot is személyesen ismerem. Egy időben járt hozzám, hogy vállalkozásaihoz anyagi forrásokat szerezzek neki külföldi kapcsolataimon keresztül. Amikor még nem szállt el teljesen az agya, segítettem is neki több millió forinthoz jutni egyik-másik televíziós projektjének megvalósításához. Tőle se kértem vagy kaptam semmiféle anyagi kompenzációt. Egy idő után megismertem, hogy az ő hazaszeretet-érzése mit takar.
Én kereszteltem el Bayert aszpirinnek, a „polgári fájdalomcsillapítónak”. (Lásd: „Aszpirin: a polgári fájdalomcsillapító” Magyar Hírlap. 2002. október 5). Akkor szálltam el tőle, amikor rájöttem, hogy Bayernek nem a józan ész, hanem az ütés, a fenyegetés, az erőszak, a gyűlöletkeltés a legkedveltebb gyógyszere. Ezt, saját bevallása szerint, gyerekkorából, apjától tanulva hozta magával. Hol lámpavasat, hol szálkás deszkát, hol buzogányt, hol egy véresre verést, vagy egy pofánvágást tekint ötletes megoldásnak a konszenzus keresése helyett. Őt bizony nem érdekli, ha ellenfelei „..olyan nagyon ‘európaiak’ és ‘konszenzusosak’.(Mert) én vagyok az új konszenzus. Az új fundamentum. Akié a jövő... ami gyönyörű és felemelő jövő lesz. És (tessék jól figyelni, hazátokat szerető honfitársaim, tengeren innen, tengeren túl a kiemelésre) romokon fog épülni” (lásd ugyanott).
Érdemes elolvasni Bayer írásait, gyereknevelési tanácsait. Én az összes könyvét elolvastam, majdnem mindent, amit papírra vetett vagy amit nyilvánosság elé tárt előadásai során. Előbb-utóbb mindenhol felbukkan sajátos csillapítószere. „Ha a gyerek egészen pofátlanul hazudik, akkor föl kell pofozni”, tanácsolja egy szombathelyi polgári körös gyűlésen (2002. szeptember 27.). Később Bayer, a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosa, a következő tanulságot vonja le az olaszliszkai szörnyűséges gyilkosság után, annak a lapnak a hasábjain, (Magyar Hírlap), amelynek tulajdonosa vitéz Széles Gábor, a budapesti békemenet főszervezője, a Fidesz egyik legnagyobb támogatója. „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigánygyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigánygyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba.”
Bayer Zsolt így adja elő saját gyerekkorából származó tételét, a konfliktusokban való helyes eljárások alfáját és ómegáját. Hatéves korában egy Balogh Imre nevezetű tanár elkapta a kisfiút, amikor az iskola folyosóján szaladgált. A tanár rákiabált, és neve miatt tisztességtelennek nevezte. A kis hatéves ettől természetesen nagyon rosszul érezte magát. Aznap este elpanaszolta édesapjának, mi történt vele a suliban. Másnap az édesapja bement az iskolába. A különleges ebben a visszaemlékezésben az, ahogy az esetet feleleveníti Bayer. Mintha kedvenc csemegéjét kóstolgatná. „Udvarias ember az én apám, sokat ad a formára, kopogott is illendően a tanári szoba ajtaján, majd benyitott, köszönt, és érdeklődött, hol találja Balogh Imre tanár urat. Fölemelkedett székéről a sertés, és indult érdeklődve apám felé. Éppen a kellő távolságba ért, amikor apám egy akkorát, de akkorát ütött egyenesen az arca közepébe, hogy eltűnt az Imi mindjárt, az asztalok alatt. – Jó napot kívánok ! Engem Bayer Ottmárnak hívnak” (meséli a Falig Érő Liberalizmus című könyvének 212. oldalán, Budapest, Kairosz, 2000). Fodor Gáborról, egykori fideszes, liberális párttársáról a következőket írja: „Ha általános iskolások vagyunk, és egy osztályba járunk, mindennap megvertük volna. A hengeres uzsitasiját is elvettük volna – és rá lett volna szorulva a tanító néni védelmére” (ugyanott, 134. oldal). Amikor Körmendy-Ékes Juditot, az akkori médiafelügyelet fideszes elnökét egy újságíró megsértette, Bayer így igyekszik megvédeni: „Ha én lennék Körmendy-Ékes Judit férje, akkor úgy megverném Veress Jenőt, hogy csak a fogorvosa tudná megmondani, mi is volt ez az izé itten a verés előtt” (Hol a pofátlanság határa, Budapest, Kairosz, 2001, 166. oldal). Bauer Tamás, a nagyobbik liberális párt, az SZDSZ képviselőjének apjával kapcsolatban kijelenti: „..érdekes, hogy soha senki nem vágta orrba egy jó szálkás deszkával” (Falig érő liberalizmus, Budapest, Kairosz, 160. oldal). A demokratikus módszerekkel megválasztott szocialista Medgyessy Péter miniszterelnökről így beszél Bayer a híveinek: „Medgyessy Péter egy rohadt görény... egy taknyos, gerinctelen, szétmállott és ócska, velejéig pitiáner, tökéletesen képességtelen szarjankó.” A szombathelyi polgárikörös gyűlésen Bayer elmondja, hogy neki mi jutott az eszébe, amikor kisült, hogy Medgyessy titkos ügynök volt a Kádár-rendszer alatt: az, hogy „tiszta erőből pofán vágom” (a szombathelyi polgári összefogás hosszú vastapssal és ovációval fogadta a Fidesz alapítójának, Orbán barátjának ezen szavait). A másnapi Magyar Nemzet hasábjain Bayer már folytatja is fenyegető beszédét. „Lesz ez még másképpen. S ha már úgyis négy évig hallgattuk azt a pofátlan hazugságot, hogy a ’Fidesz kormány példátlan tisztogatást rendez’, akkor majd ha végre másképpen lesz, talán meg is csináljuk” (Magyar Nemzet, 2002. szeptember 28). Nos, 2012 elejére meg is csinálták, kedves honfitársaim!
Lehetne Bayer módszereiről oldalakon át beszélni, de minek. Az ő fejében a szocialisták, a liberális pártok, effektíve mindenki, aki az ő pártjával szemben áll, mocskos szájú inasként él. „A mocskos szájú inasnak pofon jár és kész” (Falig érő liberalizmus, 144. oldal). Bayer Zsolt távolsága az európai, a kulturált polgári diskurzustól abban a mondatában foglalható össze, amelyben az egykori liberális párttársát, Fodor Gábort megszólítja: „Gábor... miért csináltál megint segget a szádból?” („Nyílt levél Fodor Gábornak”, Magyar Hírlap, 2009. március 28.) Ez a polgári jó modor? Nos, én a fentiek miatt nem menetelek egy ilyen ember mögött. Orbán Viktornak több mint tíz éve volt rá, hogy Bayerékat és hasonszőrű elvbarátaikat kiebrudalja a konzervatívok, a keresztények, a hazaszeretők táborából. Egyetlenegyszer sem tette meg. Nemzeti tragédiának tartom, hogy Orbán Viktor és bizonyos emigráns körök ilyen emberekkel táboroznak, ilyeneket hívnak be zászlajuk alá, hazánk szeretetének, nemzetközi jó hírnevének ápolása érdekében. Orbán Viktor az adófizetők pénzén gazdagítja, dédelgeti, a nyilvánosság előtt magához öleli ezt az erőszakos, gyűlöletkeltő alakot. A kisvállalkozó 2012. január 21-én tanúsított nagyméretű teljesítése láttán most már egész biztos bent marad a sátorban, ahol hűségesen fogja nyalogatni a gazdi kezét, a gazdi pedig az adófizetők pénzéből finom falatokkal fogja dédelgetni hűséges harapós kutyáját.
A békemenet élén, főszervezőként menetelt Bencsik András is, a miniszterelnök másik jó cimborája. Bencsik szintén hazaszerető fideszes párttag, a Fidesz egyik leglelkesebb médiatámogatója, a Demokrata hetilap főszerkesztője. Bencsik mögött, valamint lapjának, a Demokratának óriási molinója mögött több százezren menetelgettek békésen, 2012. január 21-én, az Andrássy úton. Nézzük hát, mit takar Bencsik haza- és kormányszeretete.
Bencsik András a Kádár-korszakban, Kádár pártjának tagjaként, a Népszabadság oldalairól uszított azok ellen, akik a Kádár-rendszert bírálták. Már akkor is az volt a fejében, hogy aki nem szereti a kormányfőt, az hazaáruló, az nem lehet magyar. Több antikommunista jó barátom Bencsiknek és később már a Demokrata hasábjain okoskodó munkatársainak köszönheti meghurcoltatásait a diktatúra évei alatt. Bencsik és stábja a rendszerváltás után azonnal új köntösbe öltözött. Hagyománytisztelő hazafi lett mindegyikük. Bencsik egyike a Magyar Gárda alapítóinak. A gárdisták egyenruhájának ruhatervezője Bencsik felesége volt. Bencsik nem a nácik, a nyilasok ellen küzdőket ünnepli évről évre hetilapjának hasábjain, hanem azokat, akik a nácikkal, nyilasokkal karöltve a vesztébe kergették népünket a második világháború idején. Ő az az ember, aki Kertész Imre Nobel-díját, az író zsidó származása miatt, egy tál szarhoz hasonlította. Ő az az ember, aki Magyarország EU-csatlakozását szintén a fekáliához hasonlította, és azokat élteti, akik a melegeket évente jól megverik a Meleg Méltóság Napján. Az iraki háborúban Bencsik az amerikai katonák elleni küzdőket ünnepelte. Ma nem Európa vezetőit, hanem az egykori KGB-vezért, Putyint isteníti, őt tartja hazánk példaképének. Idézem: „Oroszország végleg lezárta a kaotikus huszadik századot, és egy új… jól definiált össznépi érdekekre (építő)... korszakot nyitott meg a hagyomány, a hit és az erő jegyében… nagyon rövid időn belül az orosz kettős fogja meghatározni a történelem alakulását” (Bencsik András, Demokrata, 2008. május 14).
Figyeljünk oda egy pillanatra, milyen szavakkal szórakoztatta polgári asztaltársait Orbán fő médiatámogatója 2002-ben, miközben az ország többsége továbbra is saját Golgotáját járta. Lapjának 2002. december 19-i számában hazánk első irodalmi Nobel-díjasáról, valamint hazánk EU-csatlakozásáról a következőképpen elmélkedik ez a békemenetelő. „Megpróbálom ezt illedelmesen előadni”, kezdi beszédét mint egy jól nevelt polgári úriember. A svéd király által rendezett Nobel-díszvacsorával és Kertész Imre Nobel-díjával kezdi. „Libériás lakájok, gyertyatartók, arany evőeszközök, brillantin, klasszikus zene. Ülünk ott meghatottan, és akkor a főpincér intésére az asztalra helyezik elénk a tálat, majd egy intésre leemelik róla a fedőt... Egyék barátom! – mondja ekkor nekünk őfelsége, s ahogy a gyönyörűen megkomponált tálra nézünk, melyen a fantasztikus eleganciával körített köret közepén ott díszeleg a főfogás, egy párolgó, nagy barna, büdös... hopp, elmegy az étvágyunk... hányingerrel küszködünk. Ez volna a Nobel-díj” („Fény a sötétségben”, Demokrata, 2002. december 19., 5. oldal). Miután tompul a polgári kacaj, halkul a tapsvihar, Bencsik rátér európai uniós esélyeinkre, perspektíváinkra. „Erre is van egy hasonlatom”, mondja a polgári, nemzeti köntösben grasszáló békemenetelő. Jól figyeljünk Bencsik szavaira: „Az uniós csatlakozást valami nagyon finom ételnek képzelje el az olvasó. Mondjuk gondoljon arra, amit nagyon szeret, amit pontosan úgy készítettek el, ahogy mamája főzte annak idején. És szépen kiteszik a tányérjába. És már enne is, de akkor észreveszi, hogy a tányér szélét valakik bekenték ugyanazzal a barna, büdös... és azt előbb le kéne nyalogatni, hogy ne bűzölögne ottan, hogy élvezhető lenne az étel. De nem megy ez sem... eljött az év legsötétebb napja” (ugyanott).
Az én hazaszeretetem nem teszi lehetővé, hogy beálljak Bencsik mögé, sőt, mindent meg fogok tenni, hogy az egész világ előtt lerántsam róla a leplet, megmutassam honfitársaimnak és a világnak, hogy ennek a gazembernek a hazaszeretete, politikai hűsége mit takar, miért veszélyes hazánkra és minden demokrata számára, a világ bármely sarkán találtatik is.
Kerényi Imre, szintén főszervező, szerepet játszott a békemenetben, ezért neki is kijárt, hogy az első sorban menetelgessen 2012. január 21-én. Mint Bencsik a rendszerváltás előtt, ő is a fenntarthatatlan diktatúra fenntartásán munkálkodott, Kádár pártjában szorgoskodott. Ha nem jön Gorbacsov, Kerényi bizonyára még ma is ott sertepertélne, és rugdosná a tisztességes demokratákat. Kerényi a rendszerváltás utáni első években nehezen alkalmazkodott. Ingázott szépen. Az Antall-kormány ellen küzdött, a Magyar Demokratikus Charta alapító tagja lett, és lelkesen ünnepelte a pufajkás Horn Gyula választási győzelmét 1994-ben.
Mint tudjuk, Orbán az 1994-es választási vereségből azt a tanulságot vonta le, hogy liberalizmusával nem fogja megvalósítani gyerekkori álmát, így sose lesz belőle magyar miniszterelnök. Kiverte a liberalizmust a fejéből. Orbán azt is felmérte, hogyan kell bánnia a magyar nagytőkésekkel, hogy beálljanak mellé, hogy miniszterelnököt csináljanak belőle. Saját szavai szerint ez játszódott le a fejében, mikor vereséget szenvedett 1994-ben: „Úgy kellett volna megcsinálni, az én fejemben legalábbis, hogy meg kellett volna találni azt a 8-10 nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek… ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte… tudniillik elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb így nézzen ki az ország gazdasági térképe. …ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi 8-10 emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet, a maga logikája szerint, elrendezze a többit.” (Orbánt egykori tanácsadója, Debreczeni József idézi: Arcmás, Noran Libro Kiadó, Budapest. 2009. 107–108 oldal. Az idézetet a mai napig nem cáfolta Orbán.)
Hogy jön ide Kerényi? Szemfülesen. Ő is, mint sokan mások, levonta a következtetést Orbán 1994-es vereségéből, a liberálisok töketlenségéből. Ő is odafigyelt arra, ahogy Orbán feladja egyházellenes álláspontját, megkereszteli a gyerekeit, átsétál a másik oldalra, felveszi a népnemzetiek öltönyét, összepaktál a katolikus egyházzal és egy tucat magyar nagytőkéssel, és ennek a szövetségi politikának köszönhetően elkezd felfutni az ázsiója. Ennek láttán Kerényi is beállt a sorba, kiszáll a szocik mellől, kiszáll a Chartából, és Orbán mellé áll, hogy ő is elkezdhessen már végre aratni.
Az elmúlt évtized során Kerényi lett Orbán fő heccmestere, a Fidesz utcai tüntetéseinek nagy koreográfusa. Kádár egykori harapóskutyája Orbán mellett már vagy tíz éve az új gazdi politikai versenytársait marja. Ő a miniszterelnök egyik legbizalmasabb főtanácsadója, népszerűsítésének egyik legszorgalmasabb munkavállalója, az új alkotmány óriási propagandafestményekkel való ünneplésének impresszáriója. Ő volt a 2012. január 2-án megrendezett nagy Operatisztelgés főszervezője is.
Egy-két pillanatfelvétel elegendő ahhoz, hogy bemutassuk, mit takar a polgári körök nagy rendezvényszervezőjének hazaszeretete, gazdiszeretete, és hova távolodott Kerényi azoktól az elvektől, amelyekért százezrek küzdöttek 1956-ban. Mint minden esetben, most sem mások szájából, hanem magától Kerényitől kölcsönzöm a bizonyítékaimat – kérem, hogy nyugodtan javítson ki Kerényi, cáfoljon meg, ha netán rosszul idéztem.
Tudni kell, hogy 2002 októberében, tehát 12 évvel a kommunizmus bukása után, Orbán egyszer csak úgy döntött, hogy többé nem fog a többi párttal együtt tisztelegni 56 hősei előtt a parlamentben. Tizenegy évig semmi baja nem volt a közös parlamenti megemlékezésekkel – de hirtelen, amikor a kommunizmus már csak a múlthoz tartozott, és semmilyen veszély nem volt rá, hogy visszatérjen, Orbán rákattant az antikommunista retorika hasznosságára. Wermer András segítségével ráérzett arra, hogy a kommunisták által okozott fájdalom tovább él az emberek fejében, és azt onnan az isten sem veri ki.
(Az érzelmi rákattanást hívja a neurolingvisztikus programozás [NLP] „anchoring”-nak, rögzítésnek. Egy korábbi rossz érzelem újbóli átéléséhez egy jelen idejű asszociációra van szükség. A mágia struktúrájában ezt a szerepet kapta Gyurcsány. A kommunizmus rossz élményeinek sebeit rendszeresen vele kell feltépni. Ha ő kiszáll, akkor legyen a sebtépő Bajnai Gordon. Valakire mindig szükség lesz, akivel a kommunizmus rossz érzését felelevenítjük. De ha ő sem száll be, akkor keresünk egy libát. A primitív politikai tőkefelhalmozásnak ez a leghatékonyabb módszere. Most ennyit a NLP-ről. Térjünk vissza Kerényihez, akivel aztán tényleg jól fel lehetne kaparni a varratokat, de minek… ő már bent van a sátorban).
Kerényi így ugat be gazdija mellett: „Mécs Imre, Göncz Árpád és Darvas Iván urak október 23-án maradjanak otthon. Medgyessy miniszterelnök úr se mutatkozzon nyilvánosan. E napon a parlamenti vadászterem legyen az övé. A vadászterem jó meleg. A vadászterem jó biztonságos”. (Lásd: Kerényi Imre, Médiaegyensúly, Budapest, Kairosz, 2002. 199–200. oldal)
A 2002-es választási vereség elszenvedése után Kerényi a következőképpen nyilatkozik az Egyesült Államokról, Magyarország atlanti szövetségeséről, arról az országról, amely egy évvel korábban egy tragikus terrorakcióban négyezer ártatlan polgárát veszítette el: „Küszöbön a harmadik világháború. Ebben az Egyesült Államok veszíteni fog. …Az Egyesült Államok hightechjét fehér por rágja majd szét” (Kerényi Imre, Médiaegyensúly, Budapest, Kairosz Könyvkiadó, 2003, 263. oldal).
Kerényi a 2006-os kampányban is jócskán odamond az Egyesült Államoknak, az amerikai népnek, és úgy kampányol Orbán mellett, hogy közben a Fehér Ház megsemmisítéséről, porrátételéről álmodozik. Azzal nyugtatja meg politikai szövetségeseit, hogy nemsokára azon a helyen, ahol az amerikai elnök és családja él, egy kis domb lesz, ahol kecskék fognak békésen legelni.
A 2006-os választási kampány finisében, egy galgahévízi polgári-körös fórumon ott folytatja Amerika-ellenes retorikáját, ahol 2002-ben abbahagyta. Kijelenti, hogy az Egyesült Államok a legellenszenvesebb hatalom a világon, nála még az oroszokat is jobban lehet szeretni. Ezt követően azt is kifejti, hogy neki a mohamedán világ, elsősorban az Amerika-ellenes irakiak, az irániak a példaképei, őket és nem Amerikát kellene Magyarországnak követni. (Lásd: Bihari Tamás. „Kerényi követendő példája a mohamedán világ”, Népszava, 2006. február 28.) Amikor megkérdezik Orbánt, hogy mit szól tanácsadójának szélsőséges megjegyzéseihez, azt válaszolja – bárcsak több ilyen embere lenne.
De ne csak azt nézzük, mit jósol Kerényi az amerikaiaknak, az Egyesült Államokban élő magyaroknak. Nézzük, mit ígér az óhazában élőknek, és ebből mit teljesít a gazdija. A 2002-es országos és önkormányzati vereség után Kerényi nem rejti véka alá, mi vár a magyar médiára, a szólásszabadságra. „Rohadt az államgépben valami. Át kell alakítani a szerkezetet. Meg kell nevezni a hibás részeket. A Népszabadságot, A 168 Órát, A Nap TV-t, a Magyar ATV-t. Ezek… a legtehetségesebb csalók… Hazánkban tombol a médiaterror…Fúj!”, és kijelenti, hogy ha a Fidesz elveszíti a választást, akkor egyszerűen forradalmat kell csinálni. (Kerényi Imre, Médiaegyensúly, Budapest, Kairosz könyvkiadó, 2003, 263. oldal).
Kerényi már a 2006-os kampányban megígéri, hogy 2010-re, kétharmados többséggel, új alkotmányt fognak létrehozni, és ezzel kiiktatják a versenyből a gyűlölt szociálliberális ellenfeleket. Idézem: „2010-ig el kell érni a kétharmadot… és akkor új alkotmányt kell alkotni, amely megtiltja, hogy a nómenklatúra [valaha is] uralkodjon (Népszava, ugyanott). Bihari Tamás a helyszíni tudósításában szellemesen megjegyzi: „Ezzel a kívánságával Kerényi művész úr kivívta őszinte tiszteletünket és megbecsülésünket, hiszen ha ez az új alkotmány létrejönne, az egykori KISZ- és MSZMP-tag önmagát is kizárná a hatalomból a nemzet érdekében.” Egy szó mint száz, Kerényi ígérete ott szerepel Orbán kötcsei beszédében, 2010-re megszületett a kétharmados többség, a sajtószabadságnak befellegzett, az új alkotmány és sarkalatos törvényei pedig majdhogynem lehetetlenné teszik, hogy Orbánékat bárki is leváltsa a jövőben. Az új alkotmány létrejött, de egyáltalán nem zárta ki Kerényit a hatalomból. Sőt, jobban megerősítette harapós kutya szerepében.
Kerényi Imre hazaszeretetében nem kételkedem, és abban sem, hogy élvezi a miniszterelnök bizalmát, hisz a rendező karján érkezett az Operaházba a miniszterelnök felesége 2012. január 2-án. De a kártékony köpenyegforgató bohócként fog élni a magyar történelemkönyvekben 10-20 év múlva. Én többek közt Kerényi szerepvállalása miatt nem írtam alá a kanadai magyarok üdvözletét, nem álltam be abba a menetbe, amelynek élén ő virít. Kerényi Imre hazug, kártékony, köpönyegforgató mivoltát csak azok nem látják, akik elől a hazaszeretet érzése már mindent eltakar.
Vitéz Széles Gábor, nagyiparos, médiamágnás, szintén a békemenet élén masírozott január 21-én. Megtehette, hisz ő volt a rendezvény fő finanszírozója. Semmi kétségem, hogy szívből szereti hazáját. Orbán iránti szeretete, tisztelete is kétségbevonhatatlan, hisz saját lapjában közölte, hogy Orbán Viktort Kossuth Lajos reinkarnációjának tekinti. Pártlojalitását Széles Gábor nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezi. Ő a Fidesz egyik fő támogatója. Hogy pénzben ez mit ér, azt nem lehet tudni, mert minden összeget és vele együtt a magyar politikai korrupció melegágyát Magyarország kusza pártfinanszírozási törvénye alaposan eltakarja mindenki elől. Ezen a takarón aztán végképp semmit sem óhajt változtatni Magyarország miniszterelnöke. És minek is akarna, hisz ennek a takarónak köszönheti mindenét.
Mit takar vitéz Széles Gábor mérhetetlen hazaszeretet-érzése, Orbán iránti vonzódása? Először is azt, hogy Széles médiabirodalma köszönőviszonyban sincs az objektív, kiegyensúlyozott közéleti tájékoztatás fogalmával, etikájával. Széles egy olyan közvéleményformáló gépezetet működtet, amelyben tilos Orbán vagy a Fidesz hiányosságairól beszélni, tilos az ellenzéket vagy a liberálisokat dicsérni, mert Széles hazaszerető, és osztja Orbán véleményét arról, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Széles Gábornak az egyoldalú politikai tájékoztatás az etalon. Az ő birodalmában a magyar politikai életben egymással versengő nézetek erkölcsi megmérettetésének semmi jelét, nyomát nem lehet találni. Szélesnek Orwell 1984 című rémálma maga a gyönyör. Védőszárnyai alatt nyugodtan rugdoshatja Bayer Zsolt a liberális dögvész vírusának hordozóit, valamint a cigányokat, a zsidókat, a melegeket és a másként gondolkodókat, hisz Bayer a miniszterelnök haverja, és mint tudjuk, a miniszterelnök ezt a magatartást megengedi, sőt, jutalmazza is az adófizetők pénzével. Széles szabad utat enged Bayer gyűlöletkeltő retorikájának, olyan szövegeknek, mint ez itt: „1967-ben a pesti zsidó újságírók még Izraelt gyalázták. Ugyanezek a pesti zsidó újságírók ma az arabokat gyalázzák. Meg a Fideszt. Meg bennünket. Mert jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust...” Hát igen, Széles birodalmában nemcsak Trianonért, de még az antiszemitizmusért is a zsidó újságíró felel. Kóser.
Én a fenti „érzelmi takaró” miatt vagyok képtelen Szélest bárhová is követni, szövetséget vállalni vele, akár egy gyertyával, akár egy szálkás deszkával menetel az utcán. Hazaszeretete, politikai kötődése olyan magatartással párosul, amelyet a nyugati demokráciák berkeiből már réges-régen kiiktattak. Olyan társadalmi szerepet játszik, amely rossz viccet csinál a sajtószabadság fogalmából, a társadalmilag felelős tájékoztatás etikai normáiból. A kisujját se mozdítja meg a társadalmi megbékélés, a tisztességes politikai verseny tiszteletben tartásának érdekében. Ő az egyoldalú tájékoztatás nagyméretű apostola, a hazaszeretet által eltakart gyűlöletkeltés nagytőkése.
Lenne még néhány ember az Andrássy úti élvonalból, akinek érzelmi vakságáról el tudnék mondani egy-két dolgot, de ezzel már nagyon hosszúra nyúlna ez a rész, ezért csupán egy embert említenék még, Orbán és a Fidesz kedvenc házi színészét, akit úgy hívnak, hogy Eperjes Károly, és aki szintén ott volt a menet elején. Eperjessel csak távolról hozott össze a sors. Ő egyszer se kért meg, hogy bármiben is segítsek neki, mint tette azt Bayer, Orbán vagy Orbán egyik közeli családtagja. Annyi egész biztosan tudható Eperjesről, hogy hozzám hasonlóan nemcsak hazája, hanem a Balaton-felvidék szerelmese is. Gyakran láttam azokon a helyeken, ahol egykor én is csatangolni szerettem, fenn a Balaton-felvidék, a Káli-medence csodálatos tájain. Emelem kalapom Eperjes hazaszeretete, Balaton-felvidék-szeretete, színművészi képessége, istenszeretete előtt. De el kell mondanom, hogy miért nem tudok egy asztalhoz ülni vagy menetelni vele békésen, és mi az, amit az ő tiszteletre méltó hazaszeretete eltakar.
Eperjesi 1994 óta a Fidesz szekerét tolja, az 1994-es kampányban fideszes képviselőjelölt volt, ezt követően minden választási kampányban hősiesen síkra szállt szeretett vezére oldalán. Ezzel semmi gondom, egykor én is teljes meggyőződéssel segítettem Orbánnak. Nem rajtunk múlott, hogy a magyarok óriási többsége a pufajkásra – vagy az „antenna hungáriára”, ahogy akkor becézték – szavazott 1994-ben, alig 4 évvel a rendszerváltás után. Nem az a bajom Eperjessel, hogy mélyen vallásos, vagy hogy szereti a Fideszt. Miért is lenne ez baj? Eperjessel az a baj, azért nem tudok mögötte vagy mellette menetelni, mert istenszeretete, hazaszeretete, Orbán-szeretete teljesen elvakította azokkal a jelenségekkel szemben, amelyekről fentebb írtam. Eperjes szereti a hazáját, a Balatoni-felvidéket, Istent, de teljesen vak azokra az aberrációkra, gyalázatos magatartásokra, amelyekről fentebb, bizonyítékok birtokában beszéltem.
Eperjes, amikor nem színházat csinál, a morálról prédikál. A Heti Válasz tudósítója megkérdezi 2005. november 24-én, hogy miért adja az arcát a Fidesz kampányához. „Ha látok egy olyan politikai erőt, amely az isteni morált igyekszik követni, kötelességem odaállni mellé.” Rendben. De hol az isteni morál abban, ha olyanokkal ül egy asztalhoz, akiknek a politika, saját bevallásuk szerint, nem az igazmondásról szól, hanem kizárólag a hatalom megszerzéséről? Krisztus tanítása nem erről szól! Eperjes olyanok társaságában papol, akik a politikai morált a legalacsonyabb szintre züllesztették Magyarországon. Eperjes a politikai morál legzüllöttebb képviselőinek leheletét szívja magába és adja tovább egy az egyben, minden kritika nélkül, nap mint nap, idestova másfél évtizede. Tevékenysége a dohányzók által elkövetett, úgynevezett másodlagos légszennyezéshez hasonlít. Most kezd kialakulni ennek a tartós közéleti légszennyezésnek a rákos, beteges hatása.
A Heti Válasz riportere megkérdezi Eperjest: kizárt, hogy baloldali ember jó keresztényként imádkozzon, mondjuk Önért? A válaszból a mindenkori fundamentalizmus hangja köszön vissza, és élesedik a kép arról, hogy valóban mit takar Eperjes fundamentalizmusa: „Keresztény liberális? Szerintem ilyen nincs. Ahogy keresztény szocialista sincs. Ez önáltatás. Hogy lehetne valaki istentörvényű és öntörvényű?” De, kérdezem, milyen morál az, amely egy istenhívő politikust arra késztet, hogy politikai versenytársait kiközösítse az istenhívők soraiból? Hol fordulhat ez elő Európában, Amerikában, egy józan, politikailag kulturált közegben?
Eperjes egy az egyben adja vissza Kerényi és a többi éllovas gőgös, kirekesztő hozzáállását a szólásszabadságról, az ellentétes vélemények erkölcsi megmérettetéséről. „Most nem rendszerváltásra, hanem rendszeretetváltásra van szükség, és ez akkor lesz lehetséges, ha a morál beépül a politikába, ehhez pedig kétharmados jobboldali győzelem szükségeltetik… egy üdvös törvénnyel azonban jó mederbe lehetne terelni a média ügyét is” (Heti Válasz, ugyanott). Az Isten valóban nem bottal ver.
Mi a bűne Eperjesnek? Az, hogy ő is visszaélt a bizalmunkkal. Amit ő tesz, az hasonlít azokhoz a bizalmi, hatalmi visszaélésekhez, amelyek időnként kiszivárognak az egyházak, az oktatói szféra vagy akár egyes családok zárt falai mögül. Nem kell ezt részletezni. Mindegyik esetben arról van szó, hogy a visszaélő nyilvánosan az igét hirdeti, a szeretetet, a józanságot, az összefogást, de titokzatos szenvedélyeinek következtében zárt ajtók mögött durván sérti pontosan azoknak a lelkét, testét, akik ártatlanságuk, jóhiszeműségük miatt a legkönnyebben sebezhetők. A hatalommal visszaélők, varázslatos gesztusokkal álcázva, gyakran megismétlik kártékony tetteiket, mert ezeket a híveik és hiszékeny áldozataik ritkán kérik számon tőlük… Mert ugyebár, ami egyszer már bement a fejekbe, azt az isten se veri ki onnan. Sok esetben a családtagok, a felekezet hallgat, szemet huny, inkább az igére figyel, mint hogy szembesítse az igehirdetőt ellentmondásos magatartásával. A visszaélő leleplezése sokak fejében magát az igébe vetett hitet veszélyeztetné, magát a családot, az egyházat, olykor a hazát. Nem véletlen, hogy azokat, akik szót emelnek a Fidesz-vezetők hatalmi visszaélései ellen, rendre hazaárulónak, nemzetellenesnek, a hit, a család, a jövő ellenfeleinek minősítik. Az ilyen hatalmi visszaéléssel kapcsolatos némaságnak viszont nincs helye egy magát demokratikusnak valló országban. A társadalmi megbékélés szükséglete nem lehet ürügy arra, hogy a hatalmi visszaéléseket eltussoljuk. Ezzel végképp eljátszanánk az emberek törékeny bizalmát a demokrácia játékszabályai iránt. Lehetőséget biztosítanánk a bizalommal visszaélőknek, hogy zavartalanul, újra meg újra megismételjék kártékony tetteiket. Ezzel a lehető legrosszabb utcába terelnénk saját generációnk és a miénket követő generációk életét.
Eperjes bűne tehát az, hogy hazaszeretet-érzése, hite vakká tette a saját táborában hemzsegő immorális politikusokkal szemben. Emocionális szűrője egyszerűen átengedi az összes gazembert, hogy nap mint nap kiszívják az erkölcsi erőt, a testvéri szeretetet a magyarok lelkéből. Neki és a hozzá hasonló hithűeknek köszönhetjük, hogy testvérek, családok és egy egész nemzet szétszakadt, és képtelen beszélni vagy megbékélni egymással.
A következő fejezetben a kanadai békemenetelők éllovasainak arcképcsarnokát fogjuk áttekinteni.
.
_________________________
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!