Gyurcsány Ferenc évértékelő beszéde





A Demokratikus Koalíció (DK) elnöke nyolcadik évértékelő beszédét tartotta február 21-én, kedden, Budapesten. A nyolcvanperces beszéd némileg rövidített változata (a teljes szöveg a DK honlapján olvasható, a videofelvétel az ATV honlapján nézhető meg)


„Azokhoz a polgárokhoz szeretnék szólni, akik, ha akár csak egy órára is, de képesek és hajlandók időnként talán jogosnak is tűnő, vagy jogos indulataik mögé nézni, és végiggondolni mindazt, hogy hol tart Magyarország 2012 kora tavaszán, telének végén, és merre indulhatunk el együtt. Nem az indulatokat kívánom korbácsolni, éppen ellenkezőleg, azt szeretném, ha inkább az értő figyelem venne bennünket körül.

Magyarország bajban van. Nagyobb bajban, mint bármikor az elmúlt húsz esztendőben. Tudom, sokan azt mondják: Orbán a hibás. Azt javaslom, hogy ne elégedjenek meg ennyivel, ne elégedjünk meg ennyivel.”


Amiben egyetértettünk a rendszerváltáskor

„Húsz évvel ezelőtt, huszonkét évvel ezelőtt, a rendszerváltozás időszakában a magyar politikai közösség újra fogalmazta meg önmagát. Azt mondta, hogy mi, köztársaságpárti demokraták egy nyugatos, szabad, polgári Magyarországot szeretnénk, parlamentarizmussal, jogállammal, piacgazdasággal, egymásra figyelő, egymásért felelősséget viselő emberekkel.

Egészen kevés kivételtől eltekintve, ebben a fajta demokratikus republikanizmusban osztozott a teljes magyar politikai közösség. Tudta, hogy ki ő, tudta, hogy hova akar eljutni, világosak voltak példái, eszményei, világos volt a köztársaság programja.

Húsz évvel ezelőtt, majdnem húsz évvel ezelőtt, 1992-ben megrepedt az addig egységesnek, egésznek és erősnek hitt, köztársaságpárti politikai közösség. Megjelent valami új, egy régi-új gondolat, egy régi-új eszme, valami olyasmi, amivel azt hittük, hogy már leszámoltunk, hogy túl vagyunk rajta. Egy tehetségben és talán nehezen elfogadható szenvedélyben is megőszült író, Csurka István egy dolgozatában először mutatta meg, hogy a republikanizmussal szemben létezik egy másik hagyomány. Egy olyan hagyomány, amely nemzetinek hívta magát, de amiről a többség – mi is ehhez a többséghez tartoztunk –, úgy gondoltuk, hogy a nemzetre történő hivatkozás semmi más és semmi több, mint eltakarása azon vad, számunkra elfogadhatatlan, őrült eszméknek, amely mozgatta Csurkát és elvbarátait.

A köztársaság első miniszterelnöke, Antall József, a modern magyar konzervativizmus megalapítója értette, hogy mi a dolga. Tudta, hogy nem lehet kiegyezni Csurkával. Ő és a nemzeti liberálisok akkor felvették a kesztyűt, és úgy tűnt sokunk számára, hogy mindez legfeljebb egy átmeneti küzdelem lesz, és semmi nem fenyegeti az 1990-es köztársaságot.

Ma már tudjuk, hogy nem így van. A köztársaság veszélyben van, sokak számára, sokak szemében a harmadik Magyar Köztársaság elbukott. Azok győztek, akik küzdelmüket húsz évvel ezelőtt kezdték, s akik mára nemcsak a politikában, hanem a magyar társadalomban is jelentős befolyásra, hovatovább többségre tettek szert.

A köztársaságpártiak ma politikai-társadalmi kisebbségben vannak. Azok, akik hozzánk közel állnak, mi magunkat köztársaságpárti hazafiaknak, köztársaságpárti magyaroknak tartjuk. Mi ezért küzdünk.”


A III. köztársaság tartópillérei

„Úgy gondoltuk 20–22 évvel ezelőtt, hogy szabadnak lenni jó. Hogy Magyarországot a szabadság gondolata, eszméje köré kell rendezni – szabaddá kell tenni a korábban alávetett polgári világot, szabaddá kell tenni a gazdaságot, szabaddá kell tenni a kultúrát, a hit megvallását, az identitás választását, hogy a szabadság az, ami alfája és ómegája az új köztársaságnak. És igen, azt gondoltuk, hogy a szabadság önmagában nem fog hozni élhető Magyarországot. Be akartuk rendezni szociális figyelemmel és gondoskodással, értettük, hogy a szabadság és a vele együtt járó felelősség, az nem teremt egyenlő lehetőséget mindenki számára, ezért konzervatívok, baloldali liberálisok sokasága és szociáldemokraták egyaránt a magyar alkotmányosság részének tekintették a szociális gondolatot. Ez összekötött bennünket.

Tudtuk, hogy összeköt bennünket az emberi méltóság védelme, hogy egyenlők kell hogy legyünk alapvető, legemberibb jogainkban. Hogy nincsen jó és rossz magyar. Hogy nincs magyar, amelyre jobban szükség van, mint a másikra. Tudtuk, hogy magyarként, hazafiként kell tekinteni a legelhagyatottabbra, és ha valakinek szüksége van segítségre és figyelemre, azok éppen azok, akiknek kevesebb jutott. Hogy olyan világot szeretnénk, amelyben a vagyon kötelez, amelyben több felelősség van fent, és több lehetőség van lent. Nemcsak mi, szocialisták, szociáldemokraták gondoltuk ezt, így gondolták a magyar konzervatívok, így gondolták a magyar szabadelvűek is.”

„Soha egyetlen engedményt nem tett sem Antall, sem az Antallt követő jó néhány politikusnemzedék a nacionalizmusnak, a magyar kulturális vagy politikai felsőbbrendűségnek. Azért, mert azt gondoltuk, hogy a magyar demokráciának maga mögött kell hagynia a kirekesztés, a megvetés, az előítélet, a magyar felsőbbrendűség eszméjét. Ezek voltak a tartópillérei az 1990-es köztársaságnak.”


Kiépült az ellen-Magyarország, a rend és alázat világa

„Ezek a tartópillérek dőltek össze, ezek a tartópillérek mostanra nem együtt tartják Magyarország valamennyi polgárát, hanem – mint kiderült – felépült egy ellen-Magyarország. Ellen-Magyarország a köztársaságpárti Magyarországhoz képest. Az a Magyarország, amely mára jelentős, erős politikai képviselettel rendelkezik, amely Magyarországot Orbán Viktor kormánya képvisel.

Ez a Magyarország nem hisz Európa eszméjében. Ez a Magyarország keleti szelekre vágyik. Ez a Magyarország nem Párizsra, nem Berlinre veti a szemét, ennek a Magyarországnak Brüsszel nem az együttműködés helye, Brüsszel számára fenyegetés, szívesebben tekint az autokratikus, despotikus, oligarchikus, keleties rendszerekre.

Ez az ellen-Magyarország nem a szabadság, hanem a hatalomnak alávetett, kikényszerített rend és alázat világa. Ez az ellen Magyarország fél a szabad polgártól, fél a versenytől, fél a piactól, fél a külföldtől. Ez a Magyarország a 20. század történelmének, történetének bezárkózó eszmeiségét képviseli, amely Magyarország számára aki kívül van, az veszélyforrás.

Ez a Magyarország a szegénységre nem átokként, nem leküzdendő, közös feladatként, hanem bűnként, bűntettként és szégyenként tekint. Ez az ellen-Magyarország nem felemelni, hanem büntetni és megvetni kívánja a szegényt. Nem beemelni kívánja a politikai közösségbe, nem kinyitni kívánja neki a lehetőséget, hanem épp ellenkezőleg, azt üzeni neki, hogy nincs rád szükség.

S ez a Magyarország azt gondolja, hogy bár közösek vagyunk történelmünkben, kultúránkban, nyelvünkben, és létezik, a határon túl is átnyúlik a magyar nemzeti közösség, de nem éri be ennyivel, ki kívánja terjeszteni politikai fennhatóságát, azt kívánja, hogy folytatódjon a nemzetek közötti, oly sok tragédiát hozó küzdelem, és nacionalista mozgalmak sok-sok tragédiát hozó örököseként összekeveri az állam dolgát a nemzet lehetőségével és felelősségével.”


A kérdés nem az, lehet-e politikai vereséget mérni Orbánra

„Könnyű lenne a dolgunk, ha csak azon kéne törni a fejünket, hogy előbb-utóbb politikai vereséget kellene mérni Orbán kormányára. A feladat nem ez. Orbán kormányát előbb-utóbb le lehet győzni. De a kérdés nem ez. A kérdés az, hogy mi a viszonya a köztársaságpárti demokratáknak ahhoz az ellen-Magyarországhoz, amely az elmúlt húsz évben felépült, amely mögött százezrek, vagy akár milliók állnak, hogyan fog egymás mellett élni a szétszakított politikai közösség, a köztársaságpártiak és azok, akik nemzetinek mondják magukat. Van-e, lehet-e még egyszer béke Magyarországon? Egymásra találhatnak-e azok, akik úgy gondolják, hogy a köztársaság ügyében oldható majd fel és teljesíthető majd ki a nemzet nagy ügye? És hogyan fognak minderre reagálni azok, akik úgy gondolják, hogy vagy nemzet, vagy köztársaság? És ha a nemzet ügye azt kívánja, hogy sutba vessük a köztársaság ügyét, a demokráciát, akkor sutba kell-e vetni, mert a nemzet nagy, lelki, spirituális ügye szinte bármit megér. Ez Magyarország igazi kérdése.”

„A feladat nem egyszerűen Orbán legyőzése, a feladat a magyar polgári sokaság meggyőzése, azoknak a meggyőzése is, akik nagyon mást gondolnak Magyarországról, mint amit mi gondolunk. Mert Orbán menni fog – ezt többé-kevésbé megígérhetjük neki –, de az önmagára nemzetiként tekintő Magyarország, az úgynevezett nemzeti Magyarország maradni fog. És az ország nem élhet háborúban.”


Nincs helye revánspolitikának

„Nincs helye reváns politikának, bár tudom, hogy sokan szívesen revánsot vennének. Nincs helye kiutasító, elüldöző szenvedélynek, bár tudom, hogy a mi elüldöztetésünk szándékára van, aki ösztönösen ugyanezt mondaná. Nincs helye kiátkozásnak, mert az átok – előbb-utóbb – valamennyiünk fejére fog visszahullani.

Viszont helye lenne megérteni mindazt, hogy miért történik ez velünk, hogy a magyar politikai közösség elmúlt húszéves története miért tette meg ezt a hatalmas fordulatot, és hogyan lehet újraegyesíteni nem a magyar politikai elitet – erre nincs is szükség, mert politikai alternatívákra van szükség –, de újraegyesíteni Magyarország lakosságát, polgárait egy közös, nagy ügyben, a haza ügyében, a köztársaság ügyében, a nemzet ügyében. Ez az igazi kérdés.”


Orbán rendszert akart váltani, és ez meg is történt

„Orbán nem kormányozni akart, hanem rendszert váltani akart. És lényegében – ha jól értem és jól látom – a rendszerváltás mára megtörtént. Megtörtént, mert mindaz, amit gondolt Magyarországról, aminek elhivatott hívének tekinti önmagát, és amely mögött ott van sokak támogatása, ez a politika erővel és befolyással rendelkezik, még akkor is, ha sikerrel nem nagyon. De nagyon világos, hogy nem egyszerűen politikai alternatívák állnak egymással szemben, nem személyi alternatívák állnak itt egymással szemben, hanem a hazáról, Magyarországról vallott két, alapvetően különböző és sajnos – mostanában úgy tűnik – egymást kizáró világ.


Nem szakpolitikai vitáink vannak: magyar áll szemben magyarral és a világgal

Az egyik világnak a vezetőjéül szegődött a magyar miniszterelnök, és muszáj értenie mindazoknak, akik ezzel szemben állnak, hogy nem egyszerűen gazdaságpolitikai, szociális, adópolitikai vitánk van, hanem az ország önmagáról alkotott, legalapvetőbb képét, szándékát, céljait, akaratát, kultúráját szövi át mindaz a vita, ami ma megoszt bennünket, és ami nagyon nehezen teszi élhetővé Magyarországot. Mert magyar néz magyarral szembe.

A köztársaság helyzetéről beszélünk ma, az elmúlt időszakról, és majd persze, egy kicsivel később a jövőről is. Magyarország nincsen egyedül, és soha nem volt egyedül. Ugyanakkor soha Magyarország nem volt annyira magányos, mint amennyire mostanában. Soha Magyarországnak nem volt olyan kevés barátja a világban, mint amilyen kevés barátja van mostanában. Soha Magyarország nem nézett olyan ellenségesen a világra, mint ahogyan néz most.”


A modern politika nem szólhat a szuverenitásról, csak együttműködésről és a nemzeti mozgástér növeléséről

Orbán Viktor politikájának, külpolitikájának középpontjába a szuverenitás kérdését állítja. Azt gondolom, hogy ez a kérdésfeltevés hamis. A modern politika nem a szuverenitásról szól. Közép-Európában a szuverenitás ügye fontos ügy volt. A szuverenitás teremtette meg a függetlenségi törekvések, függetlenségi mozgalmak és politikák eszmei talapzatát. Az, hogy Közép-Európában független nemzetállamok lettek, ahhoz kellett a szuverenitás XIX. századbeli gondolata. Ebben az értelemben én ezt az örökséget pozitív örökségnek gondolom.

De a modern politika nem arról szól önmagában, hogy bármi áron szuverén vagyok. Profán a példa, nem is a magam találmánya, bár a múlt héten, egy éjszakai parlamenti vitában már használtam. Melyik ország szuverénebb? Észak-Korea vagy Dél? Észak. És melyik ország gazdagabb? Melyik boldogabb? Melyik sikeresebb? Melyik ország polgárai akarnak átszökni a kerítésen a másik országba? Talán a déliek törekednek északra, vagy fordítva?

A modern világ arról szól, hogy együttműködök nemzeti érdekeimnek megfelelően, annak figyelembevételével nagyon sok más országgal. […] A világ legsikeresebb országai nyitott országok. […] A világ erről szól.

A modern politika központi fogalma nem a szuverenitás, hanem a nemzeti mozgástér növelése. A magyar miniszterelnök pedig csökkentette Magyarország mozgásterét az elmúlt kettő évben. Lehet, hogy azt hiszi, hogy szuverénebbek lettünk, de a legvidámabb barakk helyén létrehozott egy rosszkedvű barakkot. A barakkon belül lehet, hogy ő azt gondolja, hogy mi szuverének vagyunk, mi meg úgy látjuk, hogy magunkra maradtak, magunkra hagyottak és nemegyszer – sajnos – nem az ország polgárainak teljesítménye, tehetsége és kultúrája miatt, hanem éppen megveszekedett kormánya miatt – lenézettek vagyunk.

Azt gondolom, hogy egy hibás nemzeti stratégiából egy hibás külpolitikai stratégia következett, amely hibás külpolitikai stratégia mára természetesen megbukott. Megbukott, mert miközben lényegében befagytak Magyarország kapcsolatai Európával, befagytak a tengerentúli legbefolyásosabb országokkal, eközben Magyarország nem volt képes új barátot szerezni magának Keletről. Magyarország két szék között a pad alá zuhant, Orbán Viktor külpolitikájának eredményeként.”


Orbán rendszere illegitim, a leváltandó, mert hamis esküt tevő vezetőkkel együtt

„Nem kétséges: azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy még demokratikus választásokon sem lehet felhatalmazást szerezni a demokratikus alkotmányosság, jogállamiság lebontására. És ebben az értelemben Orbán rendszere illegitim. Illegitim, mert demokratikus felhatalmazással nem hatalmaztuk őt fel arra, hogy alapvetően ezt a demokratikus örökséget át- és felülíró egypárti alkotmányt adjon Magyarországnak.

Muszáj azt mondani, hogy nem lehet más célja a republikánus közösségnek, mint helyreállítani a ’89-es alkotmányosság szellemiségére épülő viszonyokat, a súlyok-ellensúlyok rendszerét, a jogállamot. És világossá tenni, hogy mindazokat a vezetőket, akiket az egypárti alkotmány alapján neveztek ki, vagy az egypárti alkotmányból következő sarkalatos törvények bázisán neveztek ki, ezeket az új, köztársaságpárti társadalmi és politikai többségnek illegitimnek kell tekintenie, és meg kell teremteni leváltásuk lehetőségét, azért, mert a köztársaságra tett esküjük hamis. Elfogadták, hogy nem a köztársaságot, hanem Orbán Viktor párthatalmi törekvését fogják szolgálni. Márpedig mi ezt nem fogjuk elfogadni.”


A magány a politikában öl

„A politikát emberek is csinálják. Én meg azt látom, hogy a magyar miniszterelnök összekeveri országa és személyes pozíciójának szuverenitását a magányossággal. Ha ő tudatosan magányos akar lenni, akkor rossz úton jár. A magány a politikában öl. A politikában partnerekre van szükség. […] a tény, az tény: a magyar ipar jelentős része külföldi vállalatok kezében, kontrollja alatt működik, és a legnagyobb feladatunk éppen az, hogy ezekkel együttműködésben a hazai kis- és közepes vállalkozásokat alkalmassá tegyük arra, hogy partnerek lehessenek. Az az ország, amely csak ellenfelet lát a külföldben, az az ország egyébként, amelyik a régió legnyitottabb országa, amelynek a külkereskedelme 80 százalékát teszi ki az egyéves nemzeti jövedelmünknek, ennek az országnak muszáj megtanulnia együttműködni a nagy gazdasági szereplőkkel. Nem mondom én azt, hogy szótlanul kell nézni, hogyha egy nagy nemzetközi áruházlánc visszaél hatalmával. Egy frászt! Azért van az állam, hogy ne nézze ezt szótlanul.

Nem mondom én azt, hogy csak húzogassa meg a vállát a kormányfő vagy a kormány, ha egy nagy nemzetközi vállalat tisztességtelenül bánik a beszállítóval, vagy a munkással. Arra való a kormány ereje, hogy akkor odacsapjon. De tudni kell, hogy miért csapok oda: önmagában a létezéséért, vagy azért, hogy létezésében szabályokat, normákat, kultúrát sért-e.

Magyarországnak az az érdeke, hogy ide akarjanak jönni, befektetni. Magyarországnak az az érdeke, hogy úgy lássanak bennünket, hogy érdemes idejönni. Hogy itt olyan kormány van, és olyan emberek vannak, akik örülnek, ha ide külföldiek érkeznek. Nem hiszem, hogy segíti Magyarországot, hogyha csak azt hallani róla, hogy a magyar kormány ellenfelet, ellenséget lát mindenkiben, aki külföldről hozzánk látogat.”


Soha ilyen fájdalmas nem volt Magyarországon a szegénység szorítása

„Jó néhány évvel ezelőtt pontosan tudtuk még, hogy dolga van az országnak, és dolga van kormányának a szegénység fájdalmának csökkentésében, a szegénységből kivezető utak megtalálásában. […] Nem lehet nem látni, hogy soha ilyen fájdalmas nem volt Magyarországon a szegénység szorítása, mint ezekben az években.

Mindig volt szegénység. Volt szegénység a mi kormányaink alatt is. […] Attól tartok, hogy nagyon sokáig lesz még szegénység. Nagyon sokáig fognak még úgy élni emberek, hogy úgy gondolják, iszonyatos teher megélni a holnapot meg a holnaputánt, és hogy minden erőfeszítésre szükségük van, és nagyon sokaknak elfogy az ereje. […] Én azt látom, hogy miközben abban nincsen vitánk, hogy az ország gazdagságának nyilvánvalóan elsősorban a tehetségen, a szorgalmon és a munkán kell alapulnia, ezért azt az egyéni gazdagodást is elsősorban, az egyéni gyarapodást is erre a képességre és teljesítményre kell elsősorban alapozni. De mintha nem látná ez a kormány, hogy százezrek vannak, akik szeretnének dolgozni, de nem tudnak. Hogy nem arról szól a dolog, hogy mindenki csaló, aki nem dolgozik.

Nem arról szól a dolog, hogy mindenki a könnyebb végét keresi a munkának, és segélyből akar élni. Biztosan van erre is példa. Biztosan. De mi olyan emberek sokaságával találkozunk, akik szenvednek attól, hogy van bennük még erő meg tehetség meg elszántság, de nem dolgozhatnak, és még azt sem kapták meg a kormánytól, hogy legalább valami empátia, nyitottság, egy emberi hang érkezne. Ehelyett cinizmus van. A 47 ezer forint cinizmusa.

Azt kell mondani, hogy a fájdalom önmagában is súlyos. Nem kell azt tetézni egy kormánynak azzal, hogy a képébe vágja mindazoknak, akiknek egyébként is nehéz a sorsa, hogy „megérdemlitek a sorsotokat”. Nem lehet csak büntetéssel politikát csinálni. Van bátorítás és ösztönzés, és én azt gondolom, hogy egy tisztességes kormány és egy tisztességes ország elsősorban bátorít. Segít keresni az utat.”


A cigányságról: a világ egy részét mi öljük meg, saját két kezünkkel

„És ebben a körben muszáj szólni három-négy mondatot a magyarországi cigányságról, a magyarországi romákról. Okkal olyan érzékeny, politikusok által szívesen került téma, mert egy rossz mondat, egy rossz jelző iszonyatos bajokat tud okozni. Nem lehet máshonnan indulni, mint hogy ők Magyarország polgárai. Nem lehet máshonnan indulni, mint hogy nekünk az ő sorsuk is fontos kell hogy legyen. Ha egy ország a legelesettebbjeit, a legvédtelenebbjeit, a legszegényebbjeit kínálja fel bűnbaknak, akkor ez az ország – ha akarja, ha nem –, azt hiszem, az erkölcsi romlás útjára fog lépni.

Tudjuk, hogy aki egy picit is olvasott, az bizonyára emlékszik rá, hogy a cigányság társadalmi kultúrája nagyon sok tekintetben különbözik a miénktől. Másképp működik a család, hagyományosan más az asszony szerepe a roma családban, mint nálunk. Más a viszonyuk a hagyományos ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági munkához. Talán nem abban a jók, mint amiben mi vagyunk a jók, egy csomó másban viszont igen. És sokszor, ahogy élnek, az nagyon más, mint ahogyan mi gondolkodunk az életről. Ezt tudjuk.

Azt is tudjuk, hogy az átkozott szegénység és nyomorúság, ami nagyon sokuknak osztályrésze, hát, időnként nehéz, vitatható útra viszi őket, és hogy nagyon sokszor bénító mennyiségű konfliktus alakul ki, különösen kistelepüléseken, szegény és csak kevésbé szegény, közöttük romák és nem romák között. És azt is tudom, hogy lényegesen könnyebb erről beszélni egy budapesti szálloda szépen berendezett termében, öltönyben, nyakkendőben, középosztálybeli férfiak és nők társaságában, és nagyon más megélni ezeket a konfliktusokat egy messzi kis faluban, ahol mindennapiak az összetűzések, és amikor az összetűzések nagyon gyorsan etnikai karaktert is nyernek – hol jogosan, hol meg nem jogosan.

Én pusztán azt szeretném mondani, hogy van 6–800 ezer honfitársunk, aki nyomorult, akinek többsége, azt hiszem, hogy nagyon nyomorúságosan érzi magát, mert úgy gondolja, hogy az ország nagyobbik fele egész egyszerűen csak problémát és bűnt lát benne. Ha akár egyetlenegy, akár egyetlenegy roma család – márpedig nem egy van, hanem sok tíz-, és vagy remélem, százezer – töri össze önmagát egy jobb, tisztességesebb, rendesebb élet reményében, és gürcölnek, hogy ha másnak nem, legalább a gyereknek jobb legyen, akkor nem lehet a cigányt a bűn jelzőjévé tenni. Ha egyetlenegy embert is csak azért ér sérelem, mert az apja vagy az anyja roma, akkor a világ egy részét mi öljük meg, saját két kezünkkel. Ebben nincsen pardon. Nem lehet engedni a radikálisnak becézett fasisztáknak, hogy Magyarországon cigányozzanak. Nem lehet megengedni.

És én ezzel természetesen semmit és senkit nem akarok menteni, én azt gondolom, azonosak a jogok, azonosak a kötelességek, azonos a felelősség, de sajnos végtelenül egyenlőtlenek az életesélyek. Végtelenül. És azok, akik a könnyebbik részével találkoznak az életnek, azoknak muszáj kezet nyújtani azoknak, akiknek nem ez a sorsa.

Ezért aztán – bár pártpolitikáról keveset fogok beszélni – ezen a ponton hadd mondjam: képtelen vagyok megérteni, és képtelen vagyok elfogadni, hogy egy önmagát demokratikusnak mondó párt hogy a csudába parolázhat a Jobbikkal, ezzel a fasiszta párttal. Képtelen vagyok megérteni.”


Pusztító, ahogyan a kormányzat a gyerekekhez, az oktatáshoz viszonyul

„Vannak dolgok, amelyeket nagyon nehéz lesz megváltoztatni. Én e kormányzati ciklus egyik legpusztítóbb, legellentmondásosabb – nem akarok ennél brutálisabb jelzőt használni – intézkedéssorozatát abban látom, ahogyan viszonyul a gyerekhez, az iskolához, az oktatáshoz, a köz-, a szak- és a felsőoktatáshoz.”

A nemzetek megértették, hogy az, hogy milyen teljesítményük, erejük lesz, nagyobb részt azon múlik, különösen a modern korban, hogy polgáraiknak milyen kultúrája, tudása van, hány nyelvet beszélnek, hogy a tehetség megtalálja az útját a felemelkedéshez.

Magyarország teljesen más körülmények között, nem a nyugati világ részeként, lényegében ugyanezt, a kultúra, a tudás demokratizálását megtette. A rendszerváltozás után abban volt közöttünk egyetértés, hogy a sok változás közepette ennek nem szabad változnia. Hogy a jó iskolához való hozzáférés, az egyetemre történő bejutás lehetősége nyitott kell, hogy maradjon mindenki számára.” Ebből a mi kormányaink, liberálisok és szocialisták kormányai nagyon sok, szerintem időt álló és ma is vállalható dolgot tettek. Közelebb próbálták meg hozni a nagyon különböző családi hátterű gyermekeket. És folytatták azt a nyitott felsőoktatási politikát, amelyet egy bizonyos értelemben örököltünk Pokorni világától, hiszen ő nyitotta ki egyébként a korábban meglehetősen szűkre nyitott felsőoktatási kapukat. És most valami nagyon más történik.”


Nem lehet betanított munkásként nézni a pedagógusra

„A magyar iskolának 20–30 éves hagyománya, hogy az iskola és benne a pedagógus önálló, és bízom benne, elhiszem, hogy a pedagógus megtalálja a módját a pedagógiai probléma megoldásának. Hogy adok neki szabadságot. Hogy nem betanított munkásként nézek a pedagógusra, akinek megmondják Budapestről, a Szalay utcából, hogy hogyan kell tanítania.

És jött egy új rezsim, amely utálja a pedagógus szabadságát, amely utálja az iskola szabadságát, és amely utálja a gyerekek sokszínűségét és szabadságát. Jött egy új rendszer, amely ellenfelet, riválist lát a szabad tanárban, a szabad iskolában, a szabad gyermekben. Kérem szépen, az, aki az iskolát egy politikai rezsim szolgálólányává kívánja tenni, az tönkreteszi a saját nemzetét. Miközben a nemzetre hivatkozik Orbán rendszere, azt gondolom, hogy mindaz, amit az iskolával tesz, az a legnemzetietlenebb magatartás.”


Fliegauf Benedek és a művészet szabadsága

„Nagyon vonz Fliegauf Benedek példája – hogy mondjak pár mondatot mindarról, ami a kultúrában történik, a művészet szabadságával történik –, de féltem őt, mert ennél kevesebb is elegendő, hogy ez a végtelenül önző és erőszakos jobboldali hatalom már pusztán azért is ellenségnek kiáltsa őt ki, mert egy ellenzéki politikus mindazt, amit tesz, megbecsülésre méltónak találta. Ezért nevét még egyszer nem mondom ki. Csak a diktatúrák próbáltak meg közvetlen megrendelést adni, saját hatalmuk legitimálását szolgálandó, a művészetnek, a kultúra világának. Csak a diktatúrák.”

„A Teremtőnek sem mondta meg senki, hogy milyen legyen az ember. Nem lehet megmondani a teremtő embernek, hogy milyen legyen az ő teremtménye. Nem lehet megmondani, hogyan kell eljátszani III. Richárdot – bár a miniszterelnök megnézhetné már ezt a darabot. Bár lehet, hogy olvasta az első színt, és éppen azért olyan, amilyen.

Természetesen egy olyan országban, mint Magyarország, az államnak dolga van a művészet, a kultúra területén. Magyarország magángazdasága nem olyan erős, hogy játszi könnyedséggel finanszírozna színházat, filmet, kulturális folyóiratot, kedvező feltételeket teremtene a képzőművészetnek vagy másnak. Ezért azt gondolom, hogy miközben magunk is egy sor dolgot osztunk a gazdasági-társadalmi szabadelvűségben, azt azért továbbra is úgy gondoljuk, hogy ezen a területen az államnak tartósan feladata lesz.

De az állam ebben az ügyben nem finnyáskodó, újgazdag vagy éppen erőszakos, makkos cipőben járó vevő, aki megmondja, hogy mi a jó művészet és mi a rossz. Aki a saját pénzét költi, az eldöntheti, hogy ezt megnézem, ezt megveszem, ezt támogatom. Ez az ő ügye. De az állam pénze a mi pénzünk. A mi pénzünk pedig a demokratikus, sokfajta ízlésű sokaságnak a pénze. Az állami mecenatúrában ki kell hogy fejeződjön a mögötte álló társadalmi sokszínűség. Az a fajta szabadság, ami a művész, avagy művészet elidegeníthetetlen része.

Orbán ebből semmit nem ért. Orbánnak a fejében minthogyha egy kapcsoló lenne, amiben csak két állás van: 0 és 1. […] De a művész maga azzal játszik, hogy a színek végeláthatatlan világából, a formák, a textúrák megszámolhatatlan sokaságából létrehoz valami újat, és őszintén szólva, hogy ez tetszik-e Orbán Viktornak, vagy nem, mi teszünk rá.”


Az egyházakról: bántóan csendben vannak – Ami Iványi Gáborral történik, alávaló dolog

„Azt kell Önöknek mondjam, hogy időnként fájdalmas, máskor pedig egészen kiábrándító, hogy – és akkor most ezen a ponton a példázataim a Magyarországon meghatározó szerepben lévő keresztény egyházakhoz fognak szólni – a keresztényi felelősség, szeretet, a gyengékért viselt alázat ügyében lényegesen kevesebbet látunk a magyar történelmi, keresztény egyházaktól, mint amennyi a munka, a feladat lenne. Bántóan csendben vannak ezek az egyházak. Bántóan nem szólnak egy szót sem, hogy mindez miért történhet meg Magyarországon. És ehelyett úgy látom, hogy az a kép alakul ki – joggal vagy jogtalanul –, hogy fontosabb saját egyházuk ilyen-olyanfajta befolyásának megőrzése és kiterjesztése, mint a gyengékért, az elesettekért viselt felelősség, a krisztusi tanítás beteljesítése.

Miközben azt látjuk, hogy lenne itt tennivaló, olyan egyházak, amelyek e területen egyébként sokat tesznek és élen járnak, azok csak azért nem működhetnek egyházként Orbán Magyarországán, mert az egyház vezetői vagy vezetője kritikus Orbán rendszerével. Iványi Gáborról beszélek, aki megkeresztelte Orbán Viktor első két gyermekét. Iványi Gáborról beszélek, akit, ha valakit, éppen egyházfői működésében rendesen megtaposott az előző rendszer. Éppen emberjogi, polgárjogi küzdelmeiért, éppen az elesettekért viselt önfeláldozásáért nyerte el azt a tiszteletet, amelyet egykor a mai miniszterelnök is érzett, azért vitte el hozzá gyermekeit megkeresztelni. Iványi Gábor keresztény egyháza sok száz embernek nyújt menedéket, meleg ételt mindennap, de úgy tűnik, hogy ez nem elég, és hogy ha pár száz ember életéről van szó, akkor az nem számít, fontosabb kettő kritikus mondat Orbán kormányával szemben, mint sok száz ember élete.

Csendesen és visszafogottan mondom, hogy én ezt egy alávaló dolognak gondolom. És tudják, ha lehetne kívánni valamit, akkor én Magyarországnak sokkal több Iványi Gábort és sokkal kevesebb Orbán Viktort kívánnék.”


A DK-ról: a szociális középosztály önzéspolitikája nem folytatható

„Ennek a pártnak az ambíciója nagyon világos. Ez a párt a megszervezendő demokratikus közép meghatározó, a magyar baloldal legnagyobb pártja kíván lenni.

Azt tekintjük feladatunknak, hogy összekössük a szabadság és a szociális remény ügyét. Azt értettük meg az elmúlt húsz évből, hogy a szabadság és a demokrácia ügye sérülékeny és könnyen elvész, ha mindez nem találkozik a magyarok millióinak szociális biztonságérzetével, gyarapodásának lehetőségével, ha Magyarországot nem egy élhető helynek látja nemcsak a felső tízezer, hanem a falvak sáros utcájának végén lakó, magára hagyatott sokaság is.

Olyan pártot szeretnénk, amely érti, hogy a demokráciának éltető eleme a szociális egymásra figyelés, a szociális biztonság. Hogy a nemzet nem egyszerűen a kulturális, nyelvi, történelmi közös örökség, hanem a nemzet, az szociális közösség is. A szociális közösség azt jelenti a mi fogalmaink szerint, hogy azt kell folyamatosan keresni – és minél többje van valakinek, neki annál nagyobb erőfeszítéssel és annál több felelősséggel –, hogyan lehet nemcsak egyenlő jogú, de egyenlő lehetőségekkel, életlehetőségekkel is rendelkező polgára a hazának.

Ebben az értelemben szerintem Magyarországon csak baloldali politikát lehet folytatni. Azt a politikát, amelyet ma ez a kormány folytat, a szociális középosztály önzéspolitikáját, egy letűnt idő konzervatív politikáját, ezt nem lehet folytatni. Ha ezt a politikát folytatja Orbán Viktor, akkor egyébként, ha akarja, ha nem, tönkre fogja tenni a magyar demokratikus berendezkedés teljes egészét. Persze, vannak, akik azt gondolják: lehet, hogy tudatosan teszi. Tudniillik, egy idő után a magára hagyódott sokaság demokrácia helyett bármi áron rendet, bármi áron autoritást fog követelni.

Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy demokrácia, szabadság és szociális ügyek kéz a kézben kell hogy járjanak, és muszáj megakadályozni a tömegek szélsőséges lecsúszását, amelynek ott vagyunk a küszöbén, mert ez önmagában, Orbán szándékától függetlenül is, meg fogja ölni a demokratikus Magyarországot. Ez a Demokratikus Koalíció programjának, létezésének, lényegének a legmélyebb eleme.”


Elsősorban társadalmi és kulturális küzdelem van

„Tudják, hogyha nem úgy kezdtem volna, ahogyan kezdtem, hogy tudniillik, csak másodsorban van politikai küzdelem, elsősorban társadalmi és kulturális küzdelem van, akkor nagyon könnyű dolgom lenne most. Azt mondanám, hogy egyszerű a dolog: eggyel több szavazatot kell szerezni a mi oldalunknak, mint riválisainknak. És ezzel a dolog el van intézve. [….] De Magyarországon ez a fajta szétszakítottság nem fog attól megszűnni, ha e két világ valamelyikének képviselője eggyel több szavazatot fog kapni. Ezért aztán az igazi kérdés, azt hiszem, nem kizárólag az, hogy mi történik a pártok világával, nem kizárólag az, hogy kiből mi lesz majd a győztesek világában. Az igazi kérdés az, hogy mi kell ahhoz, hogy a kettészakadt ország, a köztársaságpárti Magyarország és az úgynevezett nemzeti világ újra egymásra találjon. Politikust le lehet váltani, de egy országot nem. És egy fél országot sem.

Nem érti a magyar miniszterelnök, hogy mivel játszik, amikor a fél Magyarország számára ad alkotmányt, és amikor megüzeni ellenfeleinek, hogy ha hozzá mernek ehhez nyúlni, akkor szembe fogják majd találni magukat az ő ellenfelei az ő bázisával, talán éppen azokkal, akik pár hete, sokan, százezren, többen, itt tüntettek az Andrássy úton. Nem érti. Nem érti, mert ő még, úgy látom, mindig azt hiszi, hogy a politikai hatalom birtokában fel lehet morzsolni a köztársaságpárti Magyarországot,  le lehet számolni a 89-es, 90-es demokratikus gondolattal. Nincs igaza.”


Nem lehet a köztársaságpárti Magyarországot Magyarországból kirekeszteni, megölni, semmivé tenni

„Lehet időlegesen kisebbségbe szorítani, lehet ezt a világot képviselő politikai pártokra vereséget mérni. Lehet akár olyan súlyosat is, mint legutoljára. Gyanítom, abban több volt a mi hibánk, mint az ő erénye. Lehet. Egy valamit nem lehet: nem lehet a köztársaságpárti Magyarországot Magyarországból kirekeszteni, megölni, semmivé tenni. Nem lehet.

De ez igaz fordítva is. Nem politikai kompromisszum kell. Az talán a végén lehet. Az a könnyebb. Aki látja, olvassa, hallja a beszédét és érti a nyelvét a mai magyar jobboldalnak, azzal a dühvel, azzal az arroganciával, hallja az erőszak mondatait, az pontosan tudja, hogy nem lesz addig Magyarországon nyugalom és béke, amíg vissza nem találunk az emberi méltóság, méltányosság, a demokratikus köztársaság nagy ügyéhez, amelyben persze, hogy ott van a nemzet ügye.”


A háborúskodás alternatívája

„Megérti-e Magyarország nagy része, a bizonytalan apátiában lévő sokmillió, az Orbán mögött álló másfél-kétmilliós tömeg, hogy muszáj megpróbálni újra egymásra találni, és azon az úton egymásra találás nincs, rossz esetben háborúskodás van. Nem tudom. Nem tudom, hogy ők hogyan gondolják, és hogyan látják, milyen a hangulatuk. Volt, amikor könnyebbnek láttam ezt a dolgot, mostanában időnként azt hiszem, hogy pokolian nehéz lesz ez.”

„A legrosszabb forgatókönyv – amit nem kívánunk, és nem akarunk, és ezzel szemben akarok érvelni –, hogy egy közös, nagy, drámai kiábrándulás fog majd bennünket észhez téríteni.

Most még csak pár ember indult el Borsod-Abaújból, éhségmenetet alkotva. […] Muszáj megelőzni a szociális elégedetlenség bázisán esetleg előretörő destabilizációt, a széthullást. És nem azért, mert ez a politikailag korrekt szöveg, hanem azért, mert ez a politikailag korrekt, hazafias magatartás. Nekünk az áll érdekünkben, hogy a miniszterelnök megértse: ha nem változtat szociális politikáján, és csak a cinikus beszédet ismerő miniszterei vágják az emberek képébe, hogy éljenek meg párszor tízezer forintból, akkor ennek, ne adja az Isten, de súlyos vége lehet. Nem ilyen áron kell kijózanodni. Ennél önmagával békében élő, érett politikai közösség azt hiszem, kevesebbel is be kell, hogy érje: a belátással. A nemzeti felelősséggel, mert nemzetről nem beszélni kell, hanem a nemzet legelesettebbjeiért való cselekvés az, ami a nemzeti gondolat őszinteségét és tisztaságát bizonyítja. Erre hívjuk fel innen Orbán Viktort.”

„Azt szeretném Önöktől kérni, hogy akarjanak, merjenek szembenézni az ország problémáinak mélységével. És fogadjanak el legalább annyit tőlem, hogy legyőzni nem elsősorban Orbán Viktort kell – őt majd le fogjuk –, hanem meggyőzni kell Magyarország sok-sok polgárát, hogy ez egy jobb hely, élhetőbb hely, mindőnket befogadó hely legyen, hogy Magyarország találjon végre önmagára. Mert ha nem, elveszíti önmagát. Tegyünk hát Magyarországért, a köztársaságért! Köszönöm szépen!”

_____________________

Az Index videoösszeállítása
A hvg.hu videóösszeállítás
A hír24 összeállítása



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!