Die Welt – Fliegauf: „Talán ki kell vándorolnom”


A Die Welt című német lap közölte Peter Beddies interjúját Fliegauf Bencével – az Ezüst Medve-díj nyertese a filmcsinálásról Orbán-Magyarországon.

„Bármennyire nem sajnálja az ember a Taviani-fivérektől az Arany Medvét a Cézárnak meg kell halni című filmért, a kritikusok favoritja más volt. Fliegauf Bence csinálta meg a legaktuálisabb filmet. Dráma egy dél-magyarországi roma család utolsó napjáról. A család tagjai hallottak a gyilkosságokról – amelyek az elmúlt években valóban megtörténtek –, és mindenütt érzik a látens rasszizmust. A következő napot legtöbbjük nem fogja megélni. Fliegaufnak ítélték a filmért a zsűri nagydíját, és ezzel az Ezüst Medvét.”


A film plakátja

Die WeltÚgy tűnik, jelenleg nagyon  nagy az elégedetlenség Magyarország alkotóinak körében. Ez volt az Ön új filmjének a kiinduló pontja is?

Fliegauf Bence: A projekt számomra akkor kezdődött, amikor elolvastam Tábori Zoltán újságíró egyik cikksorozatát. A romák elleni magyarországi támadások után elment mindenhová, ahol valami történt, és ott kényelmetlen kérdéseket tett fel. Amikor a riportjait olvastam, egyszerre csak bekattant nálam valami. Mert tíz évvel korábban megálmodtam a film struktúráját.

– Hogyhogy?

– Olyan filmről álmodtam, amely egy családot követ egy napon át. Korán kelnek, és mennek a dolguk után. A kamera követi a család minden tagját, és végül mind visszatér a házhoz. Tetszett nekem ez a szerkezet. De nem volt hozzá tartalmam. Ezt Tábori adta meg a romák ellen elkövetett gyilkosságokról szóló riportjaival. A tulajdonképpeni kiváltó aztán megint egy álom volt – egy rémálom. Egy kunyhót láttam, és egy torkolattűz kísérteties árnyékát.

– Hol jelentek meg a riportok?

– Magyar újságokban – főleg 2009-ben és 2010-ben*. Akkoriban ez lehetséges volt.

– Ön személyesen ment el a romákhoz?

– Egy egész éven át utazgattam Magyarországon, hogy romákkal és szintikkel beszélgessek. Kezdetben természetesen alig akart valaki hallgatni rám vagy beszélni velem. De egy idő múltán rájöttem, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy szóba álljanak velem.

– Mi volt az?

– A jó öreg szellemesség. Kezdetben az ember nemigen tudja pontosan, hogy mit gondolnak ezek az emberek. Az idők során megtanulták, hogy elzárkózzanak. De ha az ember tréfálkozik, és ők ezt mulattatónak találják, akkor megtörik ez a fal. Ez a lyuk, amely elválaszt bennünket, hirtelen eltűnik. Ezen kívül néha nagyon szívesen és nagyon sokat beszélek. Ebben a kultúrkörben is hihetetlenül sokat beszélnek. De ezt normális körülmények között nem vesszük észre, mert az ő világuk és a mi világunk ritkán találkozik.


Lovasi Zoltán, a Csak a szél operatőrének fotói az origo.hu-n**

– Az Ön filmjében szereplő család méltatlan körülmények között él. Ütött-kopott kunyhó a semmi közepén. A folyó víz és az áram idegen szó. Az ember automatikusan azt gondolja: „Szóval így élnek”.

– A kutatás elején én is ezt éreztem. Ezek azok a klisék, amelyeket szívesen használunk. Pedig ők csak egyszerűbben élik az életüket. De amit mindenütt láttam és itt képre vittem, az a szegénység. Higgye el nekem: ezek az emberek nem szívesen élnek így. Van például a filmben egy jelenet, amelyben egy szörnyen részeg asszony nagyon sokáig keresi a földön a fogait. Ő nem roma volt. De mivel ott él ebben a piszokban, az ember kész azt hinni, hogy az. Ennek a szegénységnek semmi köze a romák kultúrájához és önértékeléséhez.

– Ön biztosan Cannes-ban is bemutathatta volna a filmjét.

– Biztos, de tökéletesen illik Berlinbe. Egyfelől Berlin politikai igényeket támasztó fesztivál. Aztán a németeknek és a magyaroknak közösek a kulturális gyökerei. Ez jól passzolt. Ezen kívül itt vetítették az első két filmemet, és mindkettőt díjazták.

– Hogyan változott a fogadtatása Magyarországon, amikor ismertté vált, hogy itt fogják vetíteni a filmet?

– Ez nagyon érdekes volt. Most Magyarországon mindenki szupernek találja a filmünket. Sok hivatalos személyiség arról beszél, hogy mennyire támogatta mindig is.

– Ez feltehetően hazugság.

– Igen, némelyeknél ezek közül az emberek közül kézenfekvő a gyanú. Néhány hónapja még az volt az óhaj állami részről, hogy nem kell a visszásságokat ilyen drasztikusan ábrázolni. Mivel azonban a film költségvetésének mindössze 10 százaléka származott az államtól, ezek az emberek nem tudták érvényesíteni az akaratukat.

– Más szóval létezik filmcenzúra Magyarországon.

– Ezzel óvatosan bánnék. Nem tudom, mi történt volna, ha a költségvetés 90 százalékát adta volna az állam. De senki nem próbálta leállítani a projektet. Én ezt érteném cenzúrán.

– Mondták Önnek, hogy változtasson valamit a filmen?

– Jelenleg olyan fejlődés zajlik Magyarországon, amelyet nem értek. Ezt a félelem vezérli. Nekünk azt mondták, mindig tartsuk szem előtt, milyen rossz képet kaphatna Magyarországról Európa. Erre azonban művészként tényleg nem gondolok. Jó filmet akarok csinálni.

– Ön aggódik amiatt, hogy a kritikus filmrendezőknek egyre inkább megnyirbálják a jogait?

– Még demokráciában látom magunkat, még mondhatom, hogy büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. De látom azt a trendet is, hogy a problémákkal már nem küzdenek meg, és legszívesebben másfelé néznek. A legnagyobb aggodalmam, hogy Európában mindenütt meghiúsultnak minősítjük a demokrácia kísérletét, és a kínai útra lépünk. Egy olyan társadalom, amely kívülről kapitalista, de belül ellentmondást nem tűrő diktatúra. Ez minden kultúra halála lenne.

– Mikor lesz a film premierje Magyarországon?

– Március végén. Már most érzek az országban bizonyos izgatottságot. Nem tudom, mi fog történni. Talán ünnepelni fognak minket a filmért. Az is lehet, hogy ki kell vándorolnom, ha ezek a szélsőjobboldali fickók érvényesítik a véleményüket, hogy bepiszkítom a magyar társadalmat.

__________________

* Tábori Zoltán riportjai a Mozgó Világban jelentek meg, és ma is megjelenhetnének – a szerk.

** Fliegauf Bencével az origo.hu is készített interjút: Cigánynak lenni ma Magyarországon maga a borzongás



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!