Paul Lendvai: Az alapvető érzésem Magyarország iránt a gyász
- Részletek
- Szemle
- 2012. február 20. hétfő, 03:15
- Galamus-csoport
A Sonntagszeitung című svájci lap Olyankor kitör a temperamentumom és dühpolgárrá leszek címmel közölte Ursula Zenker terjedelmes interjúját Paul Lendvaival, aki egykori hazája, Magyarország jobbra csúszásáról, a tolerancia és a nyitottság mellett való fellépéséről és a hidegháború idején folyó kísérletekről is beszélt, hogy kémet csináljanak belőle.
Paul Lendvai a kelet-európai tudósítás nagy öregje. Dolgozott a brit Financial Timesnak, osztrák és svájci lapoknak, az általa alapított Europäische Rundschau főszerkesztője. Ismert mint az ORF osztrák közszolgálati rádió-tévé műsorvezetője és Kelet-Európa-szakértője. Ő alapította és vezette az ORF Kelet-Európa szerkesztőségét, és a mai napig az ORF Európa stúdiójának vezetője.
A látogatót Bécs IX. kerületének egyik lakóházában gondosan eligazítja a kaputelefonon: „A lift nagyon lassú, ne ijedjen meg”. Feleségével, Zsókával egy kényelmes tetőtéri lakásban lakik, amelyben mindenhol könyvek vannak. A polcon áll Ausztriáról, a Balkánról, Magyarországról szóló szakkönyveinek tekintélyes sora, a japán és sok más nyelvű fordítással együtt.
Sonntagszeitung: – Magyarországot ma tekintélyelvű módon kormányozza Orbán Viktor, aki szigorúan jobboldali, nacionalista kurzust visz, és kirekeszti a kisebbségeket. Milyen érzelmekkel tekint ma régi hazájára?
Paul Lendvai: – Nagyon, nagyon szomorú vagyok, mert kötődöm ehhez az országhoz gyermekkorom óta. Magyarországot 27 éves koromban hagytam el, 1957. január 13-án, az 1956-os felkelést követően, de az elmúlt 20 évben gyakran jártam ott, főleg személyes okokból. Angol feleségem elhunyt, tíz éve egy magyar kiadónővel élek, hét éve házasok vagyunk. Neki még van családja Magyarországon. Gyakran megyünk oda.
– És mit állapít ott meg?
– Levert vagyok, amikor azt látom, hogy egy dicsőséges történelmű ország, nagy tehetségekkel a közgazdaságtanban, az irodalomban és a zenében, ilyen hanyatlást él meg.
– A korai kilencvenes években, a fordulat után Magyarország volt az éltanuló, a keleti tömb összes többi országa előtt járt a reformokban. Az ember azt várta volna, hogy sikerült megtennie az ugrást a szocializmusból a demokráciába.
– Pontosan. Magyarország különleges eset volt már a kommunizmus idejében is, az 1956-os felkelés országaként. Aztán jött a Kádár-rendszer, amely szörnyű, de mégis elviselhető volt, és példaként arra, mit lehet reformokkal elérni, jött a békés átmenet. És most a hanyatlás. Magyarország nagyon büszke ország, néha túlságosan büszke. A magyarok számára szörnyű, amikor külföldre mennek, és gyakran sajnálkozva vagy gúnyolódva azt kérdezik tőlük, hogy mi történik az államukkal.
– Ön Az eltékozolt ország című könyvében nagyon problematikus figurként ábrázolja Orbán miniszterelnököt. Mi teszi őt ilyen veszélyessé?
– Találkoztam vele személyesen, amikor Bécsben járt, és el is olvastam róla mindent. Orbán ifjú lázadóként kezdte 1989-ben, nagy beszéd, nagyon éles támadások az egyház ellen, később a parlamentben a polgári kormány ellen. Aztán fiatal, kicsi pártja, a Fidesz elveszítette a választásokat. Felfedezte, hogy létezik egy klientúra a középtől jobbra, ahol lehet szavazatokat szerezni. Kijátszotta a nacionalista, az egyházi és a populista kártyát.
– Csak szavazatokat akar szerezni, vagy meggyőződéssel vallja a jobboldali szélső nézeteit?
- Nem hiszem, hogy nagy nacionalista vagy szélsőjobboldali lenne, szerintem ez számítás. Dörzsölt hatalompolitikus.
– Hogyan biztosítja Orbán a hatalmát?
– Megnyerte magának a gazdag emberek egy rétegét, felépített egy médiabirodalmat, és van egy közvélemény-kutató intézet, amelyet gyakran idéznek külföldön, és amely éppen most kapott a kormánytól egy évi kétmillió eurós megbízatást. Így nagyon ügyesen manipulálnak, és ez veszélyt jelent a demokráciára nézve.
– Ön a könyvében a baloldalt is felelőssé teszi Orbán felemelkedéséért.
– A baloldal rosszul kormányzott, nem volt gazdasági szakértelme, nagy teret hagyott a korrupciónak. De a baloldali liberális kormány nem nyúlt a demokrácia posztkommunista alkotmányba beépített biztosítékaihoz, noha 1994 és 1998 között közel háromnegyedes többsége volt a parlamentben. Orbán ezzel szemben arra használja a többségét, hogy olyan viszonyokat teremtsen, amelyek még legalább két törvényhozási periódust biztosítanak a számára.
– Amikor Ön tavaly Zürichben bemutatta Magyarország-könyvét, a Svájcban élő magyarok részéről tiltakozások és fenyegetések voltak. Ez mit vált ki Önből?
– Az alapvető érzésem Magyarország iránt a gyász. De amikor ilyesmi történik, kitör a temperamentumom, és dühpolgárrá leszek. Ezek szervezett csoportok. A külföldi magyarok egyesületei többnyire sajnos nagyon messze jobboldalt állnak, vagy mások így manipulálják őket. Aztán vannak azok az emberek, akik félreértelmezett nemzeti büszkeségből mindent támadnak, ami bírálat. Pedig mindig igyekeztem differenciált ábrázolást adni.
– Mi köti Önt Svájchoz?
– Amikor 1957-ben Bécsbe menekültem, eltökélten tanultam németül és angolul, és kezdettől fogva mindkét nyelven dolgoztam külföldi lapoknak: Svájcban a Die Tat, a Basler Nachrichten, később a Basler Zeitung című lapoknak. Sokszor jártam Svájcban, és jó barátokat találtam. De már sokkal korábban is volt kapcsolatom Svájccal.
– Milyen?
– A megsemmisítés által fenyegetett zsidó fiúként Budapesten a második világháború vége felé kaptam egy svájci védlevelet, amilyeneket az akkori svájci konzul, Carl Lutz állított ki az üldözötteknek, sokkal nagyobb számban, mint amennyit a svájci kormány előirányzott. Nem tudom ugyan, hogy ez a védlevél valódi volt-e, vagy hamisított, de 1944 októberétől februárig egy svájci védett házban voltam Budapesten. Amikor Svájcot támadták a holokauszt-pénzek miatt, írtam erről, és védelmeztem Svájcot, valószínűleg félreértelmezett szolidaritásból.
– Gyakran jár Svájcba? Dolgozószobája falán egy ticinói plakát függ.
– Nagyon szeretem Ticinót, és sokszor jártam ott. Elhunyt feleségemmel gyakran voltam Arosában. Ezen kívül sok előadást tartottam Svájcban, egyebek mellett a nagy bankoknál.
– Ön 82 éves és elmondhatatlanul aktív, előadásokat tart, könyveket és cikkeket ír, van saját folyóirata, az Europäische Rundschau. Mi az, ami hajtja?
– Csak azokat az éveket számolom, amióta Bécsben élek, mert akkor, 27 éves koromban kezdődött az életem. És vannak nálam idősebbek, akik példaképek számomra. Walter Laqueur politológus 92 éves, és amikor kértem tőle egy cikket az Europäische Rundschau számára az amerikai választásokról, azonnal megírta, mert még egy előirányzott műtét előtt el akarta intézni. Peter Scholl-Latour, aki öt évvel idősebb nálam, nemrég adott ki egy könyvet az arab forradalmakról. Nem akarom magamat Helmut Schmidthez hasonlítani, de ő 90 felett jár, és évente ad ki könyvet. Amíg a fejem működik, folytatom.
– Sosem érzi úgy, hogy túl sok?
– Persze, hogy túl sok. Ráadásul hét éve hetente írok egy cikket a bécsi Standardnak, ahol még soha az életben senki nem szólt bele a munkámba, tényleg példaértékű. Az ORF-nél van saját adásom, az Európa Stúdió, ahol évi 8-10 alkalommal újságírókkal vitatok meg nemzetközi kérdéseket.
– Mi az Ön újságírói küldetése?
- Író emberként mindig a toleranciáért és a nyitottságért, a butaság, a gonoszság, a barátságosság mögé rejtett álnokság, a sovinizmus és a nacionalizmus ellen akarok harcolni. Így nem csupán barátokra teszek szert.
– Bécset a hidegháborúban a titkosszolgálatok gyülekezőhelyének tekintették…
– Akkoriban úgy mondták, hogy ott több a spicli, mint az osztrák katona.
– Ön ebből mit érzett?
– Akkoriban a kommunisták megpróbáltak engem befeketíteni az osztrák politikusoknál. Azt akarták elérni, hogy ne írhassak többet. Pontosan ugyanazokkal az eszközökkel, mint ma a jobboldaliak, ha olyasmit írok, ami nem tetszik nekik.
– Fenyegetve érezte magát a keleti titkosszolgálatoktól?
– Természetesen féltem néha. De nem akartam, hogy bármi dolgom legyen ezekkel a szolgálatokkal. Egyszer az amerikaiak megpróbáltak beszervezni, aztán a skandinávok is.
– Nyugati kémként?
– Elég primitív dolog volt. Fel akartak keresni, de én nem akartam ezt. Akkor elkezdtek támadni, azzal az alaptalan állítással, hogy az amerikaiak által finanszírozott Szabad Európa rádiónak dolgozom.
– Magyarország-könyve tavalyi megjelenésekor egy magyar lap azt állította, hogy régebben a magyar állambiztonsági szolgálatnak dolgozott.
– Igen, egy tekintélyes magyar lapban közzétettek egy dokumentumot a beszervezési akcióról. Csak hiányzott belőle az utolsó négy sor, ahol a titkosszolgálati tiszt azt írta, hogy Lendvaival nincs mit tenni, le kell zárni a dossziéját. Ezek az utolsó sorok hiányoztak az Újságban! Hihetetlen, hogyan fordítottak egy dokumentumot az ellenkezőjére!
– Ön tudott a beszervezési kísérletről?
– Amikor folyamatban volt, akkor nem. Később megkaptam a 400 oldalnyi aktát, amelyet a magyar titkosszolgálat felfektetett rólam. Ezt leírtam a Michael Cole szerencséje és bukása című írásomban a Best of Paul Lendvai című könyvben.
– Ki volt Michael Cole?
- Ez volt a fedőnév, amelyet a magyar titkosszolgálat tudtom nélkül adott nekem. Bécsben rám volt állítva egy kormányhű magyar újságíró, és éveken át küldött jelentéseket a központnak, amelyek állítólag az osztrák politikáról tőlem származó információkon alapultak. Ő ezeket nyilvánosan hozzáférhető forrásokból szerezte. A csalást csak az utóda tárta fel.
– Mi történt ezután?
- Az utód megállapította, hogy Michael Cole alias Lendvai nem törhető fel. A beszervezési akciót leállították. Viszont felkerültem a nem kedvelt nyugati Kelet-Európa-tudósítók feketelistájára. Felszólították a testvéri szocialista országokat, hogy ne adjanak nekem beutazó vízumot, hogy ezzel lehetetlenné tegyék a munkámat.
– És ők tartották magukat ehhez?
– Nem mindegyik. De természetesen szigorú megfigyelés alatt álltam minden utazásomon a keleti tömbben. Egyszer őrizetbe is vettek, amikor Rudolf Kirchschläger osztrák külügyminisztert kísértem el Bulgáriában tett hivatalos látogatására.
– Mi történt ott?
– Reggel kilenckor, amikor még fel sem voltam teljesen öltözve, megjelent két biztonsági ember civilben a szállodaszobámban, és el akart vezetni. Ki akartak utasítani, de az utolsó pillanatban sikerült a szobámból telefonálni, és riasztani egy kollégát, aki szerencsére azonnal felfogta, miről van szó. Később a bolgárok az esetet „félreértésnek” nyilvánították. Mi pedig nem írtunk róla semmit, mert nem akartuk veszélyeztetni az osztrák-bolgár kapcsolatokat.
– Tévés emberként ismert volt, ez védelmet nyújtott?
– Biztos ez is benne volt. Az ORF-nek 1980-tól kezdve dolgoztam. És én voltam Kreisky életrajzírója, és nagyon jó ismeretségben voltam polgári politikusokkal is.
– A csúcspolitikusokhoz való ilyen fajta közelség nem veszélyes az újságírói távolságtartásra?
– Természetesen az. Ez a veszély mindig fennáll. Kötéltánc, ha az ember bizonyos dolgokat nem ír meg, mert nem akarja eljátszani a bizalmat. Első újságíróként tudtam meg, hogy Ausztria fel akarja venni a diplomáciai kapcsolatokat Kínával. De Kirchschläger azt mondta, ez még titok. Öt nappal később aztán valaki más megírta. És soha nem éltem vissza a bizalommal. De mindig kritikus voltam.
– Bruno Kreisky kormányfővel szemben is, akivel barátságban állt?
– Kreiskyvel nagy vitáim voltak. A zürichi Die Tat című lapban megírtam, hogy Kreisky első önálló szocialista kormányában négy volt náci foglal helyet. Vigyázni kell, és tisztán meg kell mutatni, hogy az ember politikailag független. Az ORF-nél mindig elutasítottam, hogy politikailag a vörösökhöz vagy a feketékhez soroljanak.
– De Ön szociáldemokrata beállítottságú volt?
– Fiatal emberként baloldali szocialista voltam, segítettem eltemetni a magyar szociáldemokráciát. De a legtöbbekkel ellentétben nem voltam titokban a kommunista párt tagja. Hittem a szocializmusban, de a fejlemények felvilágosítottak.
– Hol áll ma?
– Csak annyi maradt, hogy több érzékem van a szociális kérdések, a szociális partnerség és a tolerancia iránt. De nem szeretem a dogmákat. Váltóválasztó vagyok.
– Soha nem érzett kísértést, hogy aktívan beszálljon a politikába?
– Amikor 16-17 éves voltam, Magyarországon.
– És Ausztriában?
– Ausztriában nem. Oda túl későn érkeztem, 27 éves koromban, akkor az embernek akcentusa van.
– Schwarzenegger az akcentusa ellenére Kalifornia kormányzója lett.
– Ezt mindig szoktam mondani az előadásaimban, hogy az én németem nem rosszabb, mint az ő angolja. Talán meg lehetne valamit mozgatni a politikában. De nagyjában és egészében sokkal jobb megfigyelni, kommentálni.
– Úgy látja, az írásainak van hatása?
– Az eltékozolt ország 2011 végén jelent meg magyar nyelven, és hihetetlen siker volt, 16 ezer példányban nyomtatták ki, és 14 600 elkelt abban a kicsi országban. Annak, hogy a magyarok elcsábíthatók nacionalista jelszavakkal, az egyik fontos oka az, hogy nem ismerik a saját történelmüket.
– Az Ön könyvéből tanulhatnak Közép- és Dél-Európa más országai, ahol feljövőben vannak a nacionalista erők?
– Bizonyosan. Ha az ember belegondol, hogy mi minden történt a második világháború alatt a lakosságokkal, akkor világos, hogy ez nyomokat hagy, és hogy mennyire fontos a felvilágosítás. Ehhez akarok hozzájárulni. Nagyon örülök, hogy az első nagy Magyarország-könyvem megjelent szlovák nyelven, és hogy hamarosan követi a második.
– Ön optimista, ha Közép- és Dél-Európa, illetve Oroszország felé pillant?
– Nagy a kísértés, hogy írjak az illúziók elveszéséről mindezekben az országokban. Ha csak arra gondol, mennyi reménnyel látta az ember a dolgokat Borisz Jelcin idejében Oroszországban! Minden államban voltak, akik reményt adtak. De aztán jön a hatalom- és pénzéhség, a korrupció. És a Nyugat teljesen alábecsülte azt a hihetetlen válságot, amelyen ezek az országok Kelet-Európában átmentek. A Nyugatot túlzott mértékben csak a gazdaság érdekelte. A Nyugat aktuális válságának, a globális válságnak természetesen szintén vannak kihatásai. Tehát optimizmusra tényleg nem látok okot.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!