Kornai János az Orbán-rendszer központosító törekvéseiről: Centralization and the Capitalist Market Economy




Immár angolul is olvasható Kornai János második nagy rendszerelemzése, amely mind a Népszabadság, mind Kornai János honlapjáról elérhető. (1)

Kornai János írásai a Népszabadságban
2011. január 6.: Számvetés
2012. január 29.: Központosítás és kapitalista piacgazdaság


Angol változatuk (English versions):

TAKING STOCK
CENTRALIZATION AND THE CAPITALIST MARKET ECONOMY (2)

Kornai János 2011-ben, Számvetés című írásában elemezte először azokat a radikális változásokat, amelyeket az Orbán-kormány és -országgyűlés rövid nyolchónapos működési ideje alatt végrehajtott. Nyolc területen vizsgálta meg a demokrácia visszavételének akkor még csak kirajzolódó, azóta stabil rendszerré összeállt törekvéseit: a demokrácia, a sajtószabadság, a jogállam, a kapitalizmus, a magántulajdon, a növekedés és a fejlődés, az elosztás, a bizalom szempontjából (az írás rövid összefoglalása a Galamusban itt olvasható). Elemzésének végén már akkor arra jutott, hogy Magyarország immár nem demokrácia, hanem autokrácia.

Idén január 29-én megjelent második nagy elemzése, a Központosítás és kapitalista piacgazdaság az autokratikus rend kiépítésének legfontosabb eszközét és mechanizmusát, az állami központosítást írja le.


Példák

Tanulmányát a könnyebb érthetőség kedvéért 33 példával kezdi, szerepelnek köztük nagy horderejű és kisebb jelentőségű államosítások. Az előbbire példa a nyugdíjrendszer közismert átalakítása, az öngondoskodás, a magánnyugdíjbiztosítási rendszer felszámolása, vagyonának elvétele, vagy a közoktatásban a tanár szabadságának szinte teljes korlátozása: „…haladunk az egységes központi tanterv felé. A tanár önállósága jóformán megszűnik; 90 százalékban köteles a központi tantervhez igazodni és legfeljebb 10 százalék erejéig választhat önállóan abban, hogy mit taníthat.”

A kisebb horderejű államosításokra jó példa az újabb, a biztosítási rendszer érintő fejlemény, amelyet Kornai így ír le: „A kereskedelmi bankok létrehoztak egy sajátos biztosítóintézetet, az Országos Betétvédelmi Alapot, amely a betétek visszafizetését garantálta a bankszektorban mutatkozó zavarok esetén. Az intézetet a bankok finanszírozzák. Kormányzati nyomásra az alap vagyonának kezelését most átvette egy állami szerv, az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK).” De ilyen példa két szolgáltatás államosítása is: a dohánykereskedelemé, amelynek részeként „az eladóhelyek számát 40 ezerről 5 ezerre csökkentik”, illetve a „főváros csatornázatlan területein a házak szennyvíztisztítása, amelyet szippantós autókkal eddig részben magánvállalkozások láttak el – ez a továbbiakban a főváros tulajdonában lévő cég feladata lesz. Erős anyagi ösztönzéssel kényszerítik ki a szippantás központosítását: ha a lakos mégis magáncéget bízna meg a szippantással, duplán fizet; egyszer a magáncégnek és még egyszer a főváros kft.-jének.” (3)

Kornai így magyarázza példáinak kiválasztását: „Azért említek nagy horderejű, milliók életére kiható megrázkódtatások mellett nevetséges, szinte bizarr apró változtatásokat is, hogy szemléltessem: a központosítás és összevonás valósággal mániává lett. Bárhol látszódik valami probléma, a megoldás kézenfekvő: központosítsunk és vonjunk össze szervezeteket. Érzékeltetni szeretném, hogy a társadalmi organizmus milyen sokféle szervének megszokott működését bolygatják fel az átalakítások felgyorsuló lökései.”


A közös minta

Kornai leírja azokat az ismérveket, amelyek alapján megállapítható, erősödik-e a centralizáció egy államgépezetben. (Például a centralizációval „könnyebbé válik a legfelsőbb politikai vezetés által kiválasztott emberek kinevezése minden fontos pozícióba”. És itt nemcsak a Médiahatóság vezetőjének vagy a legfőbb ügyésznek a kinevezésére kell gondolni, hanem –mint a korábban felsorolt példák egyikéből is kiderül – a tanárok kinevezésére is. Hiszen a fővárosi gimnáziumok irányításának központosításával az új csúcsszerv hozzájárulása is szükséges ahhoz, ha egy gimnázium új tanárt akar alkalmazni.) A korábban felsorolt példákban az ismérvek valamelyike, sőt egyszerre több is megtalálható. Kornai összegzése: „Az elmúlt húsz hónap magyar átalakulását az jellemzi, hogy egyszerre igen sok eleme mozdult el a túlzott központosításnak, az autonómiák lerombolásának az irányában; a nagyon sokirányú változás egymást erősítve tendenciává egyesült.”


Érvek és ellenérvek a centralizáció és a decentralizáció ügyében

Kornai nyolc szempontból vizsgálja a két működési mód jellegzetes tulajdonságait (Rövid távú hatékonyság; Verseny; Adaptáció és szelekció; Információ; Az önrendelkezés, az önmegvalósítás, az autonómia értéke; Paternalizmus és öngondoskodás; Sokszínűség; A politikai kritérium). Fejtegetésében lényegében arra hívja fel a figyelmet, hogy hamisak azok a mai érvek, amelyek hatékonysághiányra, pazarlásra, nehézkességre hivatkozva szüntetik meg a decentralizációt, azaz „a szerteágazó emberi tevékenységek” összehangolásának hosszú távon egyetlen értelmes, a személyes szabadságot, az emberi kezdeményezőkészséget tiszteletben tartó, a minél jobb teljesítményre, kreativitásra ösztönző, azaz egyedül hatékony módját. Azt a modellt, amelyben a szereplők nem egy felülről vezérelt piramis részei, nem központi utasításokat hajtanak végre, hanem egyenrangú felek, így kénytelenek tárgyalni és megegyezni egymással, és eközben kénytelenek az ellenérdekű fél szempontjait is végiggondolni, azaz mások érdekeit, motívumait, nézeteit méltányolni.

A politikai kritériumok című utolsó pontban érdekes módon ugyanarra hívja fel a figyelmet, amire a Kornai írásával csaknem egyidőben megjelent blogjában Francis Fukuyama, amerikai filozófus. Mindketten az intézmények garanciális szerepéről gondolkoznak, Fukuyama a hatalommegosztás rendszerében, Kornai egy centralizált rendszerben. Fukuyama szerint „a rossz szereplők tönkretehetik a legjobban kitalált intézményeket is”, Kornai szerint állhat ugyan „jó szándékú diktátor” a piramis csúcsán, de nincs rá garancia, hogy nem egy zsarnoki hajlamú ember kerül oda: s ez „talán a legfőbb baj a centralizált modellel. Minél hatékonyabban működik, annál nagyobb a veszélye annak, hogy egy zsarnoki uralom eszközévé válhat.”


Hatalom és központosítás

És ez érvényes Orbán rendszerére, írja Kornai. Végigveszi a centralizált berendezkedés legfőbb kritériumait, amelyekből világosan kiderül: Orbán „új rendszerének” lényege egy olyan hatalmi piramis kiépítése volt, amely egy központból uralható. Ehhez kellett a megbízható emberekből álló új nomenklatúrát kiépíteni, amelynek minden hierarchikus szintjén a legfőbb jellemzője a lojalitás, a fegyelem, a személyes függés, az utasítások gondolkodás és kritika nélküli végrehajtása. Csakhogy, mondja Kornai, „a vertikális koordináció, a hierarchikus parancsrendszer soha sehol sem működött kielégítően. Csikorgó gépezet. Ha zavarok támadnak, akkor a mechanizmus belső logikája szerint még tovább lépnek előre a központosítás útján.” Azaz a rendszer logikájánál fogva semmiféle garancia nincs rá, hogy a társadalom minden rendszerének eluralási törekvése megáll egy ponton. Nem teheti, mert az önkorrekciót sem tudja másként elképzelni, mint a központosítás, az alávetés újabb és újabb hullámai révén. Kornai példája az igazságszolgáltatás területe. „Valamikor ’szabotázsnak’ nevezték, ha a vállalat elmaradt a tervtől, amit a Szovjetunióban kivégzéssel vagy kegyetlen kényszermunkával toroltak meg. Most a ’hűtlen kezelés’ a kulcsszó, és azokban a ritka esetekben, amikor jogerős ítéletre került sor, a büntetés… a civilizált jogrend keretei között maradt. Ám nincsen garancia arra, hogy a represszív eszközök alkalmazása megáll ezen a ponton. A tanúként kihallgatott vagy gyanúsítottként őrizetbe vett állampolgárok jogainak újabb korlátozásai erősítik az aggodalmakat. Gyakoribbá vált a gyanúsítgatás, a hamis vádaskodás; tartani kell attól, hogy a közszolgálatok tisztségviselőit és a gazdasági élet szereplőit a megfélemlítés légköre veszi körül. Amiben reménykednünk kell, az a bírói kar tagjainak jogérzéke és szakmai tisztessége. Aki megszegte a törvényt, azt meg kell büntetni – de csak azt, aki valóban bűnt követett el. Nyomás nehezedik az igazságszolgáltatásra; nagy próba előtt áll minden bíró.” (4)


Bizalmat aláásó „együttélés”

„A Fidesz-rezsim korszakot tévesztett”, mondja Kornai, mert kimúlt mögüle a szocializmus. De „hogyan tud együttélni az állami parancsrendszer és a kapitalista piacgazdaság”, amely nem „zabolátlan”, sehol a világon, mint a „neoliberális” fogalmat szitokszóként használók állítják. Kornai szerint Orbán „új rendszere” rossz kevercs, amely a szocializmusnak is, a kapitalizmusnak is a rossz vonásait veszi át. Példákat hoz: az antikapitalista közhelyekkel teli beszédet (a bankárok, „spekulánsok” elleni kirohanások stb.), az újraállamosítási törekvéseket („közgazdasági szempontból érthetetlen indoklással” a kormány visszavásárolta a Mol-részvényeket, azaz tőzsdézni kezdett, amit a magánnyugdíjpénztáraknál elítélt), a privatizáció beígért felülvizsgálata ismét csak a megfélemlítést, az uralhatóságot, a hatalmi zsarolást szolgálja, az állam mint vevő politikai szempontok és személyes összeköttetések szerint szelektál a piac potenciális eladói közt, „bérkommandókkal” korlátozza a magántulajdonos rendelkezési jogát és gazdálkodási szabadságát, magánszerződéseket von kétségbe, visszamenőleges hatállyal von el járandóságokat, amivel a jogbiztonságot és a bizalmat ássa alá, válságadókkal, különadókkal lehetetleníti el a beruházásokat, azaz a gazdasági növekedést, amelyhez profitellenes ideológiát rendel hozzá. „A kormány megpróbálja maga alá gyűrni a magángazdaságot és annak érrendszerét, a pénzügyi szektort. A centralizált állampiramis mindenhatónak képzeli magát.”


Állami önkényeskedés – és a piac reakciója

A piac a maga módján védekezik. Az egyik ilyen jelzése a sokat emlegetett CDS-felár (azaz a kockázati felár, amely azt mutatja, mennyire bíznak a befektetők abban, hogy adott államtól visszakapják a pénzüket: az erre kötött biztosítási felár annál magasabb, minél nagyobb az esélye annak, hogy egy állam fizetésképtelenné válik). Ez „a Fidesz-kormány hatalomátvétele előtt, 2010 májusában 250 bázispont körül volt, októberben már többször 550 bázispont fölé emelkedett, 2012 januárjában pedig meghaladta a 700 bázispontot.” A másik sokat mondó mutatószám a tízéves futamidejű kötvényekre elvárt éves hozam. A 2010-es választások előtt ez 6–7 százalék volt. „Mostanában csak akkor hajlandóak megvenni az ilyen kötvényeket a befektetők, ha a magyar állam 9-10 százalék körüli éves hozamot fizet. Ez példátlanul magas teher!” Kornai Albert Hirschmannt idézi: „a piacban az a nagyszerű, hogy nincsen szüksége szavak kimondására. Nem kell fenyegetően tiltakozni vagy ordítozni – elegendő szép csöndben eltávozni. Amikor az államadósságot kezelő központ aukciót hirdet új állampapírok értékesítésére és nem jelentkeznek a vevők (ez immár többször előfordult), akkor ez azt mutatja: némán kivonultak azok a befektetők, akik korábban szívesen vettek magyar államkötvényt.” „Meghökkentő jelzés a néma kivonulásról” az is, hogy az országba beáramló működőtőke, amely „sok éven át a GDP 3–10 százaléka körül mozgott”, 2011 első háromnegyed évében negatívba váltott, azaz „több tőkét vontak ki az országból, mint amennyit behoztak”. (Figyelem: nem „profitot” vittek ki, amit a kormány és szóvivői nagy előszeretettel hoznak fel vádként, hanem a profitot termelő tőkét viszik el.) Kornai szerint

„világos az összefüggés ok és okozat, impulzus és reakció között. A magyar gazdaságpolitika szeszélyessége és kiszámíthatatlansága, a jogbizonytalanság, a kapitalista piacgazdaság játékszabályainak ismételt megszegése, köztük nem is egy esetben fundamentális elvek súlyos és durva megsértése – mindez aláássa az üzleti világ bizalmát. A bizalom lerombolódása következtében romlanak a magyar gazdaság normális működésének elemi pénzügyi feltételei, és ezzel együtt a hosszú távú, tartós növekedés kilátásai is.”


Végkövetkeztetés

„Az Orbán-rezsim elérte saját igazi célját: keményen megragadta a hatalmat, a központosítás erősítésével, az államhatalom kiterjesztésével további eszközök kerültek a kezébe szinte korlátlan uralmának érvényesítéséhez. Ám az autokratikus uralom, a féktelen központosítás, az állam tevékenységének túlburjánzása összeférhetetlen a modern kapitalista piacgazdaság egészséges működésével. Ezen az úton lehetetlen lesz kimozgatni a magyar gazdaságot a csapdahelyzetből, a veszteglésből, nem tud rálépni fenntartható növekedési pályára. Ennek pedig mi valamennyien – a jelen és a jövő nemzedékek – leszünk a kárvallottjai.”

____________________

(1) Lásd még kiemelt hírünket: A Die Welt Orbán veszélyes útjáról és Kornai János újabb elemzéséről

(2) A The American Interest című folyóirat ezen a héten címoldalon közölte az első írást, és jövő hétre ígéri a másodikat.

(3) És a hulladékgazdálkodás államosítása még csak most következik: az eddig napvilágot látott tervek szerint például a papír-, üveg- és műanyagpalackgyűjtő konténerek rendszere megszűnik, az újrahasznosítható hulladékok gyűjtését is az állam végzi majd, a szemétgyűjtéshez hasonlóan – és ahhoz hasonlóan fizetnünk is kell érte.

(4) Ezért hamis a hatalom képviselőinek és híveinek az az érvelése, hogy nem lehet nyilatkozni pusztán a jogszabályok módosítása, a hatalom ellenőrzését biztosító intézmények funkciójának, hatáskörének megváltoztatása (vagy az intézmények megszüntetése), a párthívek kulcspozíciókba való kinevezése, az új alkotmány konstruálása alapján Orbán új rendszeréről. „Várjuk meg, hogyan működik” – ez a szokásos érvelés. A hatalmi visszaélések lehetősége kódolva van a rendszerben. Ha némelyik még „alvó állapotban” van is, bármikor élesíthető, ha a központi hatalom érdeke úgy kívánja. És elég csak a kulcsfontosságú ügyekben élni a lehetőséggel. A Médiahatóság önkényes pályázati kiírása bizonyíték rá a Klubrádió esetében. És Kornai János példájánál maradva, fölösleges reménykedni abban, hogy a bírói igazgatás átalakítása és a bizalmi ember kinevezése a döntéshozó funkcióba nem használható fel bármikor arra, hogy a legkényesebb és legfontosabb ügyekben a hatalom elvárásainak megfelelő ítélet szülessen.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!