Szellemirtók – tizenkilencedik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2012. február 12. vasárnap, 06:42
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Legutóbb ott fejeztük be, hogy a szárazpataki gyerekek egyértelműen tanáruk tudomására hozták: semmilyen nyelvtankönyv magasságos tekintélye nem elég nekik ahhoz, hogy saját magyar nyelvüket megtagadják. Ez a fajta nyílt kiállás, éppen a közoktatás és a média befolyása miatt, igen ritka, arra azonban számos más példát láttunk, hogy saját nyelvváltozatukat a közösségek nagyra értékelik, ha nem tudnak is erről – különben nem léteznének a sztenderden kívül más nyelvváltozatok. Ez a tekintély többnyire rejtett, mint Belfastban, Norwichban, Martha’s Vineyardon, a saját nyelvváltozat mégis fölényben van a sztenderd hivatalos tekintélyével szemben: érzelmileg kötődünk hozzá.
De ha egyszer az alapnyelvünket könnyebben beszéljük, mert erre jár az eszünk – szó szerint, hiszen ennek formái rögzültek elsőként az agyunkban –, és jobban is szeretjük, akkor hogyan tett szert a sztenderd olyan tekintélyre, hogy a magyarok zöme elhiszi azt a blablát, hogy az nem „igazi” magyar, amit ők, a magyar nyelvhasználók beszélnek, mert a „valódi, helyes” anyanyelvismeret valami misztikus, nagy erőfeszítéssel elsajátítható tudás, amelyhez csak a beavatottak férnek hozzá: a guruk és mesterek – öt-tíz-húsz nyelvművelő – és figyelmes tanítványaik? A magyar anyanyelvűek nagy része képes annyira szégyenkezni saját beszéde és a „nyelvhelyességi hibáktól” való rettegés miatt, hogy inkább meg se szólal, ha igen, akkor döcögve, nyögve, habozva, mondatot folyton újrakezdve beszél, és készségesen, szemlesütve ismeri el vétkeit, ha rápirítanak, hogy na ugye, nem tud rendesen magyarul.
A választ a fönti kérdésre – hogyan tett szert a sztenderd ilyen elsöprő tekintélyre –általánosságban jól ismerjük, mert hiszen minden európai sztenderd változat ugyanattól a körülménytől vált „helyessé”: az európai sztenderdek a társadalmi elit nyelvhasználatából alakultak ki, pozíciójukat pedig különösen megerősítette a nemzetállam eszméje, akkor vált a nemzet szimbólumává a nyelv. A francia sztenderd például a Párizs környéki dialektusra alapul, és a forradalom emelte „nemzeti nyelvvé”; az angol sztenderd alapja a közép-angol keleti változata, London, Oxford és Cambridge egykori nyelve; ennek a területnek a politikai, kulturális és gazdasági befolyása is igen jelentős volt. Valamivel később a sztenderd tekintélyét mindenhol jócskán megerősítette a közoktatás általánossá válása. A nyelvekre, nyelvhasználatra, a „nyelvhelyességre” vonatkozó hiedelmek, mítoszok pedig azért hasonlítanak egymásra annyira többek között Németországban, Nagy-Britanniában, Lengyelországban, Franciaországban – és nálunk szintén –, mert az európai kultúra közös gyökereire vagy e kultúrák hasonló történetére vezethetők vissza, illetve e kultúrák egymásrahatásából származnak – ilyen például az írott nyelv átható tisztelete. Sőt, talán még messzebbre követhetjük a szálakat, egészen a megbélyegzés általános jelenségének evolúciós pszichológiai mozgatóerőiig. A tekintély másik, örökösen megújuló forrása a jól ismert gondolkodásblokkoló trükk: hatékony, erőteljes, kellően csábos metaforákat kell választani, és máris természetesnek, magától értetődőnek tűnik az, ami mesterséges és természetellenes. Mindezekről szó lesz később.
Érdemes viszont azzal kezdeni, ami a fölsoroltakhoz képest nálunk extra tekintélynövekedést idézett elő – mert hát „történelmileg így alakult”: a burjánzóan kiépült intézményi háttér, az erős médiatámogatás és a szoros politikai elkötelezettség. Szerencsétlenségünkre az utóbbi százötven év történelmében többnyire nem egyszerűen jelen voltak, hanem hatalmon voltak azok a központosító, az állampolgárok személyes szabadságát meggyőződéssel csonkító, az eliten kívüli közösségek kultúráját leértékelő vagy egyenesen kártékonynak tekintő politikai ideológiák, amelyektől minden valamirevaló reformkori hazafi irtózott. Pedig hát állítólag az ő eszméiken alapul az, amit nyelvművelésként ismerünk.
A nyelvművelő intézményhálózatot az oktatási rendszer szövi sűrűre. A nyelvművelés az iskolát az 1930-as évektől kezdve legfőbb szövetségesének, kiemelten fontos működési területének tekintette, s ma is bizonyosan bízhat benne. A magyar nyelvtanoktatás nagyon erősen nyelvhelyesség-központú, a nyelvtani ismereteket általában nyelvhelyességi megjegyzések is kiegészítik, mind az általános, mind a középiskolában, sőt, még 1993-ban is volt olyan javaslat, amely szerint az egész tananyagot a nyelvhelyesség köré kellene építeni. A matematika, történelem, biológia stb. tárgyakból rendezett tanulmányi versenyektől eltérően a magyar nyelvi versenyek nem kizárólag a nyelvtani ismeretekre épülnek (s különösképpen nem a nyelvészeti ismeretekre), hanem a nyelvhelyességre, sőt vannak kifejezetten nyelvművelő versenyek is. A magyar szakos tanárképzésben nemcsak külön tárgyként kap helyet a nyelvművelés, hanem sok esetben a leíró nyelvészeti tárgyakat is az előíró szemlélet határozza meg, sőt a tanárképző főiskolákon mindenkinek – a földrajz-ének szakosnak is – kellett nyelvművelést tanulnia. A tankönyvek között van olyan, amely kifejezetten arra biztatja a gyerekeket, hogy nevessék ki „nyelvhelyességi hibát ejtő” társaikat. Jól tudjuk, ma is általános az a szemlélet, hogy a tanárnak kötelessége javítani a tanulók nyelvhelyességi hibáit, ennek a kívánalomnak a tanárok többnyire eleget is tesznek, kétes következményekkel, de erről később.
Nem ennyire széles hatókörű tevékenység, de már önmagában az is meglepő, hogy egyáltalán létezik akadémiai zászlók alatt folytatott nyelvművelés – károsnak is elég káros, mert hiszen tudománynak álcáz áltudományt. Mindenesetre a különböző nyelvtervezési teendők közé – szótárak szerkesztése, a helyesírás esetleges módosítása, a szaknyelvek adjusztálása – időnként becsúszik egy-egy előíró szemléletet közvetítő konferencia. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének is van Nyelvművelő és nyelvi tanácsadó csoportja (2008-ig önálló osztálya is volt), mostanság leginkább azzal az indoklással, hogy „igény, az van rá”.
A „hivatalos” tudományosságot megtestesítő Akadémia hol kisebb, hol nagyobb szerepet vállal a nyelvvédelemben, a civil nyelvművelő szervezetek lendülete viszont töretlen. Legismertebb közülük az Anyanyelvápolók Szövetsége: 1989-ben alakult a Hazafias Népfront „Olvasó népért” mozgalmának beszéd- és magatartáskultúrát gondozó albizottságából. Valamivel több mint kétezer tagja van, zömmel diákok és tanárok. A szövetség célja a magyar nyelv ápolása és védelme, ezen kívül „vizsgálja és véleményezi a beszéd- és magatartáskultúra helyzetét, kezdeményezi és szorgalmazza olyan hatósági intézkedések létrehozását, amelyek megfelelően tudják segíteni a helyes nyelvhasználat terjedését, illetve csökkenteni a még meglévő helytelen nyelvhasználatot”. Tagszervezeteit arra biztatja, hogy rendezzenek kiállításokat, hirdessenek „nyelvvédő-nyelvművelő” napokat, hívják föl a figyelmet a trágárságtól mentes beszédmódra, személyes meggyőzéssel, szórólapokkal, esetleg plakátokkal; figyeljék az országos és helyi médiát, amelyek „bőséggel ontják a hibákat”, s azt javasolják, hogy cikk vagy levél formájában hívják föl a figyelmet a „vétségekre”. Szerveznek táborokat, oroszlánrészt vállalnak A magyar nyelv hete című rendezvénysorozat évenkénti megszervezésében, szorgoskodnak A magyar nyelv múzeumában rendezett események körül – csupa ártalmatlannak, sőt nemesnek látszó tevékenység, ha valakinek nem bántja a gusztusát, hogy az ifjakat hibák kipécézésére, szégyenlisták gyártására ösztökélik.
Mégsem ilyen egyszerű ez azért. Senkinek nem lehet kifogása az ellen, ha valakik szeretnek összejárni, elcsevegni arról, mi bántja a fülüket, trágárságellenes plakátot rajzolnak, „Ne beszélj csúnyán” tartalmú szórólapokat osztogatnak – a személyes meggyőzés már kockázatos lehet; például egy iskolai szünetben kirobbanó veszekedés, reggeli forgalomban autós koccanást követő szóváltás stb. közben nincs garantálva az anyanyelvápoló személyes biztonsága, ha közbeavatkozik a trágárságmentesség érdekében. De jó, ez egy ilyen hobbi, az öntisztogatásnak más módjai is ismeretesek, elvégre van, aki léböjtkúrától remél megújulást, van, aki auralátóknak fizet sokat, megint mások vagyonokat költenek vízér-bemérésre meg arra, hogy a gonosz lelkeket a tévés gyógyember leválassza róluk – ki-ki kedve szerint űzhet szellemeket mindaddig, amíg elveiket csak magukon akarják érvényesíteni. Ám ha ezen túllépnek, a szelleműzésből könnyen válhat boszorkányüldözés, szomorú következményekkel. Márpedig a szövetség próbál saját tagjai körén túl is befolyást szerezni a nyelvvédelem ügyének: láttuk, céljai között ott szerepel a „hatósági intézkedések” szorgalmazása – és ez némely időszakokban különösen jól sikerül. Nem nagyon látszik kétségesnek például, hogy a néhai Magyar Köztársaság Országgyűlése által tavaly nyáron megszavazott rendeletnek megfelelően javában buzgólkodnak már azon, hogy a kormánnyal, az egyházakkal és „a tudományos élet szereplőivel” vizsgálják „nemzeti nyelvünk használatának helyzetét”, hogy aztán „intézkedési tervet” készítsenek „nyelvünk értékeinek védelme, korszerű továbbfejlesztése és népszerűsítése céljából”.
Ghostbuster – flick/czra
A „centrális erőtér” eszméje szoros rokonságban áll a „majd én megmondom, hogyan helyes beszélned” gondolatával, ennek megfelelően a nyelvművelés hivatalos, politikai támogatása a centrális korszakokban növekedni szokott – a mai Magyarországon élőknek ezt nem kell bizonygatni. Aki korábban nem hitte, most saját szemével láthatja, hiszen mindjárt az első számú közjogi méltóság markáns nyelvvédő hevülete adta vissza a magyar nyelv sorsáért aggódók hitét: ő maga rá a bizonyíték, hogy van értelme küzdelmüknek. A piac viszont piac, így a nyelvművelés médiajelenléte az utóbbi másfél évtizedben jelentősen csökkent. Fő sajtóorgánumuk – mint az Anyanyelvápolók szövetsége nevezi, a szervezet legfontosabb „szócsöve” –, az Édes Anyanyelvünk című lap továbbra is megjelenik évente ötször, sőt a hálón is olvashatjuk. A Duna TV folytatja 1995-ben indult, Nyelvőrző című műsorát (kéthetente húsz percben – legutóbbi adásuk feladványa az, hogy a nézők gyűjtsenek minél több vezetéknevet, amelyek állatnevek voltak); a Katolikus Rádió szintén kéthetente sugározza az egykori Beszélni nehéz! (a Kossuth Rádióban ment) folytatását Szóról szóval címmel, és van egy másik műsora is a rádiónak, a Nyelvédesanyánk, egy olyan heti magazin, amely igyekszik „feltérképezni nyelvünknek” – a készítők szerint – „a romlás veszélyének kitett állapotát”. A Kossuth Rádióban is kapott napi öt percet esténként a nyelvművelés, és van egy inkább nyelvi ismeretterjesztőnek szánt, de „nyelvápolással” is foglalatoskodó heti késő esti adás is.
Több mint a semmi, mégis soványka apanázs a korábbi időszak médiadőzsöléséhez képest. Generációk szerették és hallgatták a valóban engedékeny és szelíd Lőrincze Lajos műsorát, az Édes anyanyelvünket, de voltak a Kossuthon más nyelvművelő műsorok is. Népszerűek voltak az akkor még egyetlen tévécsatorna egymást követő nyelvművelő műsorai, jóval kisebb nézettséggel, de sokáig ment a Dunán a monitoron pötyögtetős (sokan csak így ismerik, a „bekkszpészelős”) műsor, a Hej, hej, helyesírás (gonosz, gonosz, gonosz, háromszor is gonosz – bár korrekt filológus – emberek szerint a műsor vezetője jelentős hatással van az ország elnökének nyelvvédő programjára); ennek volt mutációja is, a Hej, hej, helyes beszéd. A nyomtatott lapokban is szaporán és meglepő helyeken jelentek meg nyelvművelő írások, a szép emlékű Rádió- és televízióújságban, a Szabad Földben, a Népszavában, az Élet és Tudományban – de még a Gyógyszerészetben is... Jóllehet az 1990-es évek derekán a nyelvművelő konferenciák és beszámolók visszatérő témája volt, hogy a nyelvművelés korábbi anyagi támogatása jelentősen megcsappant, s a nyelvművelő fórumok száma is jócskán csökkent, az összevetésekből azért kitűnt, hogy más országokhoz viszonyítva Magyarország még a rendszerváltást követő években is valóságos nyelvművelő-paradicsom volt, hát még előtte.
A nyelvművelés társadalmi tekintélyét egészen az elnöki program bejelentéséig nemigen fenyegette semmiféle veszély. A nyelvészek mondták a magukét, a nyelvvédő gépezet meg dübörgött tovább, hiszen a gépezetet mozgató szemlélet mélyen beágyazódott a magyar és európai kultúrába, folytonos megerősítést kap a belénk épült megbélyegzési mintáktól, s egyébként is, a gépezet a hazaszeretet nyilvánvaló megjelenítésének van álcázva, érvényesül tanári rutinban, nem iskolai hétköznapi gyakorlatban egyaránt. A magyar nyelv hetét 1967 óta rendezi a TIT áprilisban – lényegében az ekkortájt országszerte szervezett, iskolákban, könyvtárakban, művelődési házakban tartott nyelvművelő előadásokat fogják közös név alá. Az eseménysorozat nyitóbeszédei arról tanúskodnak, hogy az állami vezetők pártállástól függetlenül kötelességüknek érzik, hogy hitet tegyenek a magyar nyelv pallérozásának és mederben tartásának fontossága mellett: a megnyitó előadást, de legalábbis a köszöntőt hagyományosan politikusok tartják. Csak néhány példa: 1984-ben Fejti György, 1987-ben Berecz János, 1989-ben Pozsgay Imre, 1993-ban Katona Tamás, 1997-ben Magyar Bálint, 1999-ben Hámori József, 2000-ben Orbán Viktor. A nyelvművelés egyéb politikai támogatást is élvez: a kultúráért és/vagy oktatásért felelős aktuális minisztérium és a Nemzeti Kulturális Alapprogram 1992-től segíti a szövetség lapját, az Édes Anyanyelvünket (jelenleg éppen az állami bank, az MFB is), plusz az illetékes minisztérium időnként különféle anyanyelvi pályázatokat hirdet.
Szenvedélyes nyelvműveléspárti hitvallások gyakran olvashatók írók és más (nem nyelvészként működő) tudományágak képviselőitől is. Glatz Ferenc például az MTA elnökeként a következőképpen szállt síkra az ügy mellett 1997-ben, az Írószövetségben rendezett, „nyelvstratégiainak” meghirdetett konferencián: „Nyugaton elképzelhetetlen, hogy megválasszanak közfunkcióra olyan akadémikusokat vagy olyan egyetemi tisztviselőket, akik -nák, -nék-kel, netán -suk, -sük-kel beszélnek, és akik egyszerűen képtelenek magukat pontosan vagy megközelítően pontosan megfogalmazott magyar mondatokban kifejezni. Hadd jegyezzem meg ezt is: öregedő tanárként az a véleményem, hogy aki nem tud pontosan fogalmazni, annak nincs rend a fejében.” (Az egykori elnök úr nyilván nem azt akarta mondani, hogy a nyugati egyetemeken mindenkinek perfekt magyarnak kell lennie, az viszont rejtély marad, hogy ha a -nék-kel is baj van, akkor mégis mit mondjunk helyette.)
Sok ember szemében teszi megkérdőjelezhetetlenné a nyelvművelés létjogosultságát az is, hogy a nyelv művelését, a „nyelvi igényességre” törekvést nagyon szorosan összekapcsolják a nemzettudattal. Az összefonódás természetes, hiszen a 19. század eleji függetlenségi törekvések legfőbb megtestesüléseinek egyike a nyelv elismertetése volt, s a nyelv pallérozása az adott időszakban éppen ennek az elismertetésnek a szolgálatában állt – Kazinczynak egyik vezérelve volt, hogy a magyar nyelvet „föl kell zárkóztatni” az európai nyelvekhez. Adjuk is mindjárt hozzá a nemzethez és a nyelvhez az irodalmat, hiszen a szókincsbővítő munkálkodások sikerre vitelében a szépirodalomnak jelentős szerepe volt: az új szavak nagy részét az emberek a szépirodalmi művekből ismerhették meg. Erre a hagyományra hivatkozva várták el sokáig a nyelvi mintaadást és a népvezérszerep vállalását a magyar íróktól és költőktől. A nyelvőrködőktől ma sem idegen a gondolat, hogy az íróknak és a költőknek kizárólag a jellemábrázolás kedvéért, de akkor is csak önmérséklettel szabad alkalmazniuk „helytelen” nyelvi formákat. A „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós” és más hasonló idézetek az osztálytermek falán díszelgő szentenciává váltak; Aranyt és Kosztolányit nem „csak” költőként, hanem „nyelvművészként”, nyelvi etalonként s nyelvművelőként is tanítják – Arany Grammatika versben és Aisthesis című verse nemigen kerül szóba (ha mégis, akkor mindössze szelíd böködésnek veszik, azzal tompítva az élét, hogy „a költő csak a túlzások ellen volt”), és azt sem részletezik, hogy Kosztolányi nemcsak nyelvvédő volt, a nyelvművelés ellenzésére legalább annyi idézetet lehet tőle összeszedegetni, mint pártolására. Aki a magyar kultúrában nő föl, a történelem- és irodalomórákon további megerősítést kap tehát ahhoz, hogy az előíró szemléletet természetesnek tartsa.
Csakhogy a reformkori „beszéljünk magyarul, a nemzeti nyelven” jelszó tartalma a 19. század utolsó évtizedeiben jelentősen megváltozott: a század közepe tájától másként fújt a dunai szél, az akadémiai nyelvészetben megjelent az új irányzat, nevezetesen az, hogy anyanyelvünket is ugyanúgy kell tanulnunk, mint az idegen nyelveket. Az új követelmény, a „helyesen beszéljünk magyarul” kiszorította az eredeti, a magyar nyelv bármely változatát szimpátiával kezelő attitűdöt. Az a gondolat, hogy „az anyanyelv nemzeti létünk föltétele és biztosítéka” már régen nem a magyar nyelv, hanem pusztán az egyetlen helyesnek elfogadott nyelvváltozat, a sztenderd magyar tekintélyét biztosító érvvé vált, azonosítva a magyar nyelvet, sőt minden magyar anyanyelvét ezzel az egyetlen magyar nyelvváltozattal.
Tanulságos lesz végigkövetni, hogyan jutottunk ide, mert a reformkori magyar nemzettudatra más vonatkozásban is divat úgy hivatkozni, mintha az a mai magyarkodás szerves előzménye lett volna.
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
