Requiem
- Részletek
- Sándor Klára
- 2012. február 06. hétfő, 03:29
Minden úttal egyre nyűgösebbé váltam a kemény, hideg, unalmas sajtos/szalámis szendvicseiktől. Az igazság az, hogy még szégyelltem is a nem magyar utastársak előtt: ez van, évek óta mindig, minden járaton ugyanaz, ennyit tudunk adni, szegények vagyunk, voltszocialisták vagyunk, testben-lélekben, húsz év ide vagy oda. Olyannak éreztem ezt a dolgot a nyámmogós szendvicsekkel, mintha egy egész turistabusznyi magyar májkrémkonzervet kenegetett volna császárzsemlére kisbicskával a Mariahilferből nyíló valamelyik zugban. Bosszantott az is, kit nem, hogy a párhuzamos járat a másik légitársaságnál rendre olcsóbb volt.
Lehetne (kell majd) okos elemzéseket írni arról, hogy gazdaságilag miért volt fenntarthatatlan, már ha az volt, arról is kell majd írni, hogy az volt-e.
Alaposan utána lehetne (kell majd) járni, hogy kinek mennyi a felelőssége abban, hogy ha a narancsba borult ég alatt már egyszer olyan jól ment, hogy csak na, akkor miért nem ment mégsem olyan jól.
MTI-fotó
Meg lehetne (kell majd) beszélni, hogy ki mit tett elmúltnyócév előtt, elmúltnyócévben, elmúltnyócév után, hogy ne így legyen, és ki mit tett, ugyanezekben a világkorszakokban, amitől mégis így lett.
Oda kell majd figyelni, hogy az a bizonyos új „nemzeti légitársaság” hogyan és kikkel alakul, és kinek hoz milyen hasznot, marad-e kék, vagy narancssárgába borul az is, mint a napkeleti ég, ha már egyszer a szél is onnan fú.
De most itt, a gyász első napjaiban, engem nem ez érdekel elsősorban – jön majd az is, hogy a sok fönti kérdésre adott válaszok mind nagyon fognak érdekelni, amikor jön a tehetetlen düh, hogy megint elvesztettünk valamit, kóklerség, nemtörődömség, cinizmus, gondatlanság, hozzánemértés, sunyiság, mutyiskodás, sógorkomaizmus miatt. Egyelőre más foglal le.
Vagy majdnem más. Mert arra azért most is nagyon kíváncsi vagyok, ki a felelős azért, hogy ez ilyen megalázóan, ilyen embertelenül következett be.
Az utasok helyében sem szívesen lettem volna. Aki átélte már a bizonytalanságot, hogy később indul, nem onnan indul, nem ott száll le a gépe, hogy törölték a járatot, az el tudja képzelni, milyen tehetetlenség, tanácstalanság és kiszolgáltatottság, amikor egy egész légitársaságot törölnek. Nyilván bulvárlapok sokaságát lehetne megtömni hangzatos címekkel, idős, beteg szülő látogatása az utolsó napokon, esküvő, keresztelő, temetés, állásinterjú, hogy megvalósulhasson a gyerekkori álom, fontos tárgyalás, amely megmentheti a céget az összeomlástól és sok száz ember munkahelyét, évek óta várt szabadság – ahogy a vérszagra gyűlő médiát ismerem, lesznek majd bulvárhíradók és álbeszélgetős álemberi álműsorok arról, hogy ki miről maradt le a csőd miatt. De hát minderről egy sima járattörlés miatt is le lehet maradni, igaz, itt nincs másik járat meg jegycsere.
A szépen, zártan, kereken, a válságkommunikációs tankönyvek elvárásainak megfelelően kidolgozott, félkövérített leades (szóval jellemzően nem rohammunkában készült na, ezt akarnám mondani) levél ide vagy oda, több valódi, nem pusztán elmesélt fájdalmat vártam. Nem tudom, csak én nem láttam-e megrendültnek a bejelentéskor a cégvezetést – nem, ne omoljanak össze, tartsák magukat, legalább annyira, mint azok a pilóták, akik a szokásos napi útjuk helyett a bérelt gépeket vitték vissza Írországba, és nem dühönghettek, nem nyavalyoghattak, nem érzelgősködhettek, nem töprenghettek azon, mi lesz velük, mert a repülés akkor is repülés, ha nincsenek utasok, attól még észnél kell lenni, attól még tömve van a légtér. Attól a hivatás még hivatás, hogy olyan lehetett átfestetni vinni ezeket a gépeket, mint valami beteg állatot vinni elaltatni. Menthetetlen, de attól még szerettük. Nem vártam volna túl sokat, zokogást, szemtörölgetést, orrfújást és elcsukló hangot a menedzsmenttől, nem való az sajtótájékoztatóra, de sötét szemkarikákat, sápadt arcot, megtört tekintetet, szomorúságot, fájdalmat, zaklatottságot, mittudomén, valamit azért igen, amiből az látszott volna, hogy nekik ez most rossz.
Budapest, 2012. február 3. A Malév Helsinkiből indult, a légitársaság leállása után utolsóként érkező repülőgépe száll le a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. (MTI Fotó: Lakatos Péter)
Hogy ha másért nem, hát azért rettenetesen, borzalmasan, iszonyúan érzik magukat, hogy kollégáik – nem a menedzsmentben, hanem akik tényleg értették a dolgukat, pilóták, utaskísérők, repülésirányítók – úgy menekülnek, ahogyan háborús övezetekből szoktak, viszik a gondosan vasalt egyenruhát vállfán, meg a többi motyót céges reklámszatyrokba tömködve. Porig alázva menekítik szakértelmüket, múltjukat, barátságaikat. A jövőjüket szerencsére nem a főnökeik menedzselték, tudásuk remélhetőleg gyorsan el fog kelni, de hát aki nem pusztán piaci érdekeltségekben gondolkodik, az tudja, nem különösebben humánus azzal vigasztalni valakit, akinek meghalt a gyereke, hogy nem baj, majd szülsz másikat.
Szóval egyelőre a szívszorítás ideje van.
Például máris hiányzik. Mert hiába ettem sokkal több fullasztó sajtos szendvicset a járatokon, mint ahányszor a legendás „kiváló ellátásban” részem volt, mégis arra fogok emlékezni, mert életem első repülésén még azt kaptam.
Sok más társasággal is repültem, de a felhők fölötti szikrázás, a vakító, végtelen kék szabadság akkor is Presser zenéjével azonos, nekem is. Szerettem a Boing kék üléseit, a kényelmesebb utasteret. Szerettem látni a repülőterek üvegkalitkáiból a gépek tömény kék festését a háromszínű jelzéssel, hogy ez a miénk.
Szerettem a biztonságérzetet, amit kaptam – mert valahogy a Malév-gépeken mindig nagyobb biztonságban éreztem magam. Hogy ebben mennyi volt a beleképzelés, mennyi a pilóták képzettsége, azt nem tudom, de a repülés valahogy simább, a landolás szelídebb volt, mint más járatokon, akkor is, ha ott is sima volt a repülés és szelíd a földetérés. Az mindenesetre tény, hogy kisebb döccenők és az a híres bravúros átstartolás ide vagy oda, Malév-gépnek szerencsére igen régen nem volt balesete.
Egy ismerősöm megkérdezte, most ezt komolyan gondolom-e, a nagyobb biztonságérzetet, és ugyan már miért, és csak akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen egyetlen racionális magyarázat van erre – és az teljességgel nem-racionális.
Budapest, 2012. február 3. A Malév Írországba tartó 737-800-as típusú repülőgépe felszáll a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről az írországi Shannonba. Ez a gép volt a Malév utolsó járata, amely Helsinkiből indult, és reggel szállt le Budapesten. (MTI Fotó: Lakatos Péter)
Utazni jó, ott lenni jó, hazajönni még jobb. Az ember vár a reptéren, unatkozik, nézi az órát, bambul, mászkál, nézegeti a boltokat, ellenőrzi a saját óráját, a telefonjáét és a reptérit, aztán megadja magát, leül a kapunál, megint unatkozik, olvasni próbál, de leteszi, órát néz, újraéli a jó pillanatokat, dobozolja el a fejében az emlékeket, nézegeti a képeket a telefonon vagy a fényképezőgépen, negyvenedszer is megnézi az ülése számát, századszor ellenőrzi, jó kapunál ül-e, jönne már haza nagyon, elmesélni, megosztani, megmutatni, saját ágyában aludni. Lesi az órát megint, és végre, boldogan áll sorban fél órát az üres semmire, mert a kapu zárva, de legalább megjelent a személyzet, és hátha mindjárt beenged.
És akkor egyszer csak megnyílik a fémhernyó vagy az üvegalagút, vagy jön a szörnyű buszozás, de már az is mindegy, mert várja az embert egy darabka otthon, hazai újságokkal, a rettenetes, de megszokott szendvicseivel, és bármennyire rózsaszín sziruposra alacsonyították ezt a dolgot, akkor is, akárhány nyelven beszél jól az ember, a légikísérők magyarul köszönnek, és a kapitány is magyarul köszönt. Aki nem irtózik a pátosztól és a szóviccektől, az még olyat is írhatna, hogy a Malév-gép volt az igazi haza a magasban.
Ebben az egészben nem a nemzeti pátosz a lényeg. A Malév igazi biztonsága ez az otthonosság volt: hogy órákkal előbbre hozta a hazaérkezést.
flickr/zsoolt
_____________________________________
Goodbye Malev Hungarian Airlines 1946-2012 – búcsúvideók a Youtube-on
Last day of Malév – Hardy Mihály fotói
Demeter Csaba pilóta bejegyzése a Facebookon
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
