rss      tw      fb
Keres

A politika hite – a hit politikája




Még mindig sokakat foglalkoztatnak a január 21-i kormánypárti „békemenet” tanulságai. Nem mennék bele a széles körben taglalt „számháborúba”, az biztos, hogy nagyon-nagyon sokan voltak, és az is, hogy – függetlenül a vidékiek buszoztatásáról, fideszes mozgósításról érkező kósza hírektől – a menetelők biztos többségét az Orbán-kormány iránti őszinte lelkesedés és támogatás vette rá a részvételre. (Nem véletlen, hogy a pártkommunikáció messzemenőkig – talán túlzottan is – igyekszik kihasználni a kormány támogatottságában rejlő lehetőségeket.)

A tömeg nagysága volt az első, komolyan elgondolkoztató momentum. Hiszen a „kormánypárti tüntetés” manapság Magyarországon önmagában nehéz, meghatározhatatlan „műfajú” rendezvény, aligha hihető, hogy a kabinet legtöbb, életszínvonalat érintő intézkedése további hasonlók követelésére sarkallná a Fidesz még mindig kiemelkedően jelentős számú szimpatizánsát. Ismerve a fél fenékkel gyakran a szélsőjobb lovára ülő fideszes attitűdöt, az még hihető, hogy a párt támogatóit tömegrendezvényen való részvételre mozgósítja az új alaptörvény „szellemisége”, a média szabadságának megnyirbálása, a néha túlzásba vitt magyarkodás, az elsősorban baloldaliak megalázására és kriminalizálására szolgáló „elszámoltatás”, egyáltalán az orbáni erőpolitika jogszabályokba és kormányzati intézkedésekbe foglalása. (Illetve az az igény, hogy az ellenzéki években megszokott utcai demonstrációknak valamiféle folyamatosságot biztosítsanak.) Az azonban már aligha hihető, hogy a felvonuló tízezrek között senki nem volt, akit ne érintett volna érzékenyen a magánnyugdíj-megtakarításának lenyúlása, akinek ne lenne felsőoktatásba készülő és így alaposan átvert gyermeke vagy közeli rokona, akinek jó lenne az irreálisan magas benzinár vagy euró-árfolyam stb., és titkon ne tudná, hogy ezek már mind a jelenlegi kormány tevékenységének köszönhetőek. Nem hiszem, hogy szívesen skandálnák a parlament előtt azt, hogy „áfa-eme-lést, áfa-eme-lést!”, a közszolgálati leépítésekre utalva azt, hogy „még, még, még, ennyi nem elég!”, és sokáig lehetne folytatni a sort. Minden alkalommal érdemes hozzátenni, hogy a fideszes szimpatizánsok nemcsak ugyanúgy elszenvedik a kormány intézkedéseit, mint mások, hanem azt is jól tudják, hogy kedvenceik mindennek pont az ellenkezőjét képviselték ellenzékben, a vonatkozó orbáni populizmus pedig a 2010-ben győztes, kétharmados hatalomgyakorlás forrása lett.

Ehhez kapcsolódik a második dilemma, vagyis az, hogy akkor mi késztette felvonulásra ezt a valóban jelentős tömeget, amelyhez – a közvélemény-kutatások adatai alapján – hozzászámíthatjuk a Bayer Zsoltéknak otthonukból szurkoló további tízezreket. A válasz egy olyan tényezőben jelölhető meg, amellyel talán keveset számoltunk eddig, viszont később nagy jelentősége lehet: a hit, pontosabban a Fideszre, illetve konkrétan annak vezére, Orbán Viktor személyére irányuló vallásos (jellegű) meggyőződés. Az első sorban molinót szorongató Pataky Attila rockénekes közvetlenül a rendezvény után a menetelés „szakrális jelentőségéről” beszélt. A közelmúlt híre, hogy a csepeli önkormányzat fideszes vezetői Orbán Viktorért mondandó imádságra szólítottak fel, ellensúlyozandó az ellene indított „brutális” ellenzéki támadásokat. Mindez persze élcelődésre is alapot adhat (van is benne valami), de azt javaslom, a külföldnek hadat üzenő „békemenet” ilyetén tanulságait ne vegyük félvállról.

Az Orbánt hol csak szerető, tisztelő, hol pedig szirupos rajongással övező fideszes tábort a vezérükbe vetett hit egyben tartani és mozgósítani is képes. Aki pedig „hívővé” szegődött, azt nem érdeklik holmi összevetések ellenzéki időszakban és kormányon tett nyilatkozatok ordító ellentmondásai között (az elmúlt két évben tett nyilatkozatoké sem), nem ingatják meg lényegesen gazdasági, társadalompolitikai, alkotmányjogi stb. okfejtések, szimpátiája függetlenné válik még a személyes életének hétköznapi tapasztalataitól is. Márpedig jól látható, hogy Orbánék építenek erre az önmagában még talán nem elégséges, viszont a tábort egyben tartani, így a majdani választásokon is az eredményt érezhetően befolyásolni képes tényezőre. Jól tudhatják azt is, hogy a legfontosabb tényezőre, a szavazatra váltható hit alapvetően kétféle: vakhit vagy beletörődő hit – az egyetlen cél, a hatalommegtartás szempontjából pedig a kettő között nincs különbség. A beletörődő magatartás kifejeződhet azokban a megnyilatkozásokban, hogy „rájuk szavaztam 2010-ben, most sincs jobb”, „ezt legalább ismerjük”, „mások is hazudtak” (az idő távolából úgy tűnik, hogy nagyobbat stb.), s ezek az állampolgári hozzáállások a Fidesznek éppen elegendőek lesznek. Ily módon a következő parlamenti választás Magyarországon nemcsak politikai pártok eltérő programjainak, választási kampánystratégiáinak versengése lesz, hanem – könnyen lehet – a hit és az értelem sajátos erőpróbája is. Hiszen, ha valaki kényes a demokratikus berendezkedésre, az végiggondolhatja, hogy az Orbán-rendszer mit művelt a jogállam intézményrendszerével; ha másokat mindez nem érdekel, csak a megélhetésükre koncentrálnak, végigvehetik, mennyivel „élnek rosszabbul, mint két éve”, s ezek a logikus okfejtések könnyen kiábránduláshoz vezethetnek. Ki is ábrándultak már sokan, de mint a pártpreferenciák, illetve az eddigi és a majdani demonstrációk is mutatják, maradtak bőségesen olyanok, akik Orbán hívei, s akár újra hatalomra is segíthetik. (Persze az új választási rendszer katalizátor-szerepével.)


Madness is what you demonstrate – flickr/tonythemistfit 

A józan ész és a politikai hit konfrontációjának sajátos igazolása volt a „békemenet”. Hisz miközben a Hősök teréről a parlamentig hullámzó tömeg a „gyarmatosítás” ellen tiltakozott, a stratégiát váltott Orbán már javában azért kilincselt az EU-nál és az IMF-nél, hogy egy kicsit azért „gyarmatosítsanak” már bennünket, vagyis úton-útfélen (majdnem) teljes készségességét hangoztatja a külföld kritikáinak respektálására. De ez az ellentmondás nem zavarta és zavarja a felvonulókat, számukra Orbán mindig is a nemzeti nagyság, a „szabadságharc” megtestesítője lesz. Számukra elég egy, amúgy a 21. századi Magyarország esetében egyszerűen ostobán hangzó jelszó, a „gyarmatosítás” elleni lélekemelő tiltakozás. (A szervezőknek javaslom, nézzenek már utána a terminus valódi jelentésének és történelmi szerepének, hátha belátják, hogy az Európai Unió tagállama és mondjuk például a 19. századi Belga-Kongó között azért vannak bizonyos különbségek. Inkább a hatvanas évek marxista hozzáállására emlékeztet, amikor egyes történelemkönyvek a 18. századi Habsburg Birodalom magyarországi gazdaságpolitikájára használták a kifejezést. Nekem elsőre a Trainspotting cím film egyik beszólása ugrott be, amikor a skót fiatalember – az angolokra célozva – azon kesergett, hogy „még rendes gyarmatosítókat sem találtunk magunknak”.)

A fideszes hit terjedésének egyik következménye, hogy a pártelnök-miniszterelnök egyre inkább szakrális magasságokba emelkedik, kultusz alakul körülötte, küldetésének tudata nemcsak őt, hanem híveit is egyre inkább magával ragadja. Hasonlóra persze korábban is volt példa, 2002 májusában például már mondattak misét Orbánért és családjáért, mostanában pedig már olyan komoly – erdélyi egyházi személytől származó – fejtegetést is olvashatunk, miszerint az Orbánnal azonosított Magyarországot azért támadta meg „a sötétség hatalma” (!), mert megalkuvást nem tűrő elszántsággal harcol a keresztény vallásért és erkölcsökért, továbbá: „Orbán miniszterelnök úr az EU Parlamentjében jó lelkiismerettel és prófétai lelkülettel (!) beszélt a keresztény értékekről és népünk álláspontjáról. Ő a világosságot tartotta a sötétség szószólói, a pénz imádói és a bűn pártolói elé.” Ez persze egy elkötelezett hívő ember megfogalmazása, de a „maguk módján vallásos” Orbán-követőkben is napról napra erősödhet az a meggyőződés, hogy „mi” vagyunk a „jók”, következésképpen: akik támadnak, azok a „rosszak”, utóbbiakhoz pedig nem is lehet soha semmi közünk.

Orbán személyének a valóságtól való elszakadása mellett e folyamat következménye még az átértékelt nemzetfogalom megmerevedése lehet. Arról ugyanis már régóta meg lehetünk győződve, hogy a Fidesz számára a nemzet nem elsősorban az azonos nyelvet beszélők, azonos kulturális örökséget vallók közössége, hanem a nemzetfogalom lényege az azonos, vallásos (jellegű) meggyőződésben, az abból következő közös politikai akaratnyilvánításban ragadható meg. (Nem véletlen, hogy a nemzet „valódi” érdekeit ebben a megfogalmazásban csak a Fidesz képviselheti és valósíthatja meg.) Már 2002-ben is hallhattuk, hogy nagyszabású pártgyűlésen spontán zengett a „Ria-ria-Hungária!”, a szónok pedig arról győzködte híveit, hogy a „nemzet nem lehet ellenzékben” stb. Most, kormányzati eszközökkel, az önmagukra szövegezett Alaptörvényre támaszkodva e kirekesztő folyamat elmélyülése fenyeget.

A nagyhatalmú miniszterelnök maga is ad okot hatalmának vallásos, küldetéstudattól áthatott értelmezésére. Például amikor a „békemenethez” intézett videoüzenetében így fogalmazott: „mögöttem, velem együtt az országért dolgozik, érez és imádkozik sok százezer ember”. Az sem lett volna meglepő, ha így kezdi a felsorolást: „Értem…”



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!