Német nyelvű lapok: Lendvai a kormány arculatvédéséről, a Die Presse az LMP arculatvesztéséről, és a megértő FAZ
- Részletek
- Szemle
- 2012. február 01. szerda, 04:07
- Galamus-csoport
Der Standard – Lendvai a kormány arculatvédő kampányáról
A Der Standard című osztrák lap Magyarország a médiában címmel közölte Paul Lendvai cikkét: a Magyarország arculatát védelmezni hivatott kampány teljes gőzzel folyik.
Magyarország a Fidesz győzelme (2010. áprilisa) óta jó úton jár. A Magyarország-ellenes támadásoknak egyáltalán nincs tényszerű alapjuk. Sokkal erőteljesebb választ kell adnunk a becsmérlésekre és rágalmakra. Ha szükséges, le kell fizetnünk újságírókat, és el kell helyeznünk cikkeket, ahogyan ellenfeleink teszik. Szót kell emelniük a külföldön élő neves magyaroknak is, és az üzeneteknek sokkal harciasabban kell fellépni kiigazítások és olvasói levelek formájában is. Mindez Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes mondta nemrég egy rádióinterjúban. (Magyar Hírlap, 2012. január 16.)
A Magyarország arculatának megvédelmezését célzó kampány, különösen a pénzügyi helyzet drámai megromlása óta gőzerővel folyik. Karácsony előtt a kormányszóvivő bejelentette, hogy a titkosrendőrség fel fogja kutatni, kik a felelősök a híresztelésekért, amelyeknek hatására menekülnek a magyar betétesek. A Magyarország számára fontos fővárosokban akkreditált nagykövetek két hét alatt több felháborodott olvasói levelet írnak, mint elődeik húsz év alatt.
Martonyi külügyminiszter január 9-én elég barátságosan megfogalmazott levelet írt uniós kollégáinak. A publicisztikai kísérőzene azonban igen kemény cikkekből is áll, amelyek elsősorban a magyar származású bírálók ellen irányulnak olyan világhírű művészektől, mint Schiff András és Fischer Ádám, egészen a legelismertebb írókig és tudósokig, mint Konrád György, Heller Ágnes és Charles Gati. A külföldi publicistákat és tudósítókat Semjén úr receptjének megfelelően meg kell vesztegetni, vagy hozzá nem értőként diszkreditálni kell, vagy – zsidó származás esetén – „idegenszívű”, „kétes múltú” hazaárulókként kell megbélyegezni és megfélemlíteni.
Mint Richter Sándor, a Bécsi Nemzetközi Gazdasági Összehasonlítások Intézete (WIIW) Magyarország-szakértője megfogalmazta: „Mindig mások tehetnek mindenről, az IMF, az ellenzék, a nyugati konszernek. Hiányzik az önreflexió.”
Ezért a Kelet-Európa-Tudományok Német Társasága (DGO) Osteuropa című folyóiratának a napokban kiadott Quo Vadis, Hungaria? című különszámát kötelező olvasmánynak kell tekintenie az összes európai külügyminiszternek és főszerkesztőnek, illetve munkatársaiknak, Berlintől Bécsig és Brüsszelig. A kötetben 29 német és magyar tudós és szakértő írja le a Magyarország-válságot, amelyért felelősséget visel minden párt.
A kiadók – Manfred Sapper és Volker Weichsel – az elemzések több mint 400 oldalából vonják le a következtetést: „A Fidesz alig másfél év alatt olyan rendet épített ki, amely egy pártrezsimre emlékeztet. Az elv a korlátlan hatalmi koncentráció. Az egyesült Európa politikai lényege forog kockán: a szabadság és a jogállamiság.
A DGO elnökasszonya Rita Süssmuth, a CDU rendkívüli tekintélynek örvendő politikusa, a Bundestag volt elnöke. A különszámot az ő oltalma alatt fenntartás nélkül lehet ajánlani. Legfőbb ideje, hogy a magyarok és az európaiak búcsút mondjanak az összeesküvés-elméleteknek és a pártpolitikailag meghatározott barát-ellenség-gondolkodásmódnak.
(2012. január 30.)
***
Die Presse: A zöldek megszűntek tényező lenni a magyar politikában
A Die Presse című osztrák lap Magyarország – A zöldek varázsának felszámolása címmel közölt cikket: Hogyan veszítette el az LMP az orientációját és a vezetését. A 2010-es választásokon sok politikába belefáradt magyar számára az ezüst csík volt a horizonton.
Nem is olyan régen a Lehet Más a Politikai (LMP) elnevezésű, könnyedén fellépő párt friss szelet hozott. A 2010-ben tartott választásokon az ökopártban sok politikába belefáradt magyar az ezüst csíkot látta a horizonton, és így a szervezet egyből 7 százalékot szerzett. Azóta azonban maga számolta fel a varázsát, és felőrlődött a belső viszályokban.
Az LMP azért veszíti el az orientációját, mert nem tud egységre jutni az irány központi kérdésében: hogy együttműködjön-e a két baloldali ellenzéki párttal, a szocialistákkal (MSZP) és Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök Demokratikus Koalíciójával (DK) az Orbán Viktor kormányának „antidemokratikus politikája” ellen vívott „demokratikus ellenállási harcban”. Vagy inkább egyenlő távolságot tartson minden parlamenti párttal?
A baloldal az utóbbi időben fokozta a nyomást: baloldali szövetséget kell alapítani az olaszországi Olajfa-koalíció mintájára, vagy 2014-ben újra meg fogják választani Orbán Viktor Fideszét. A stratégiai irány körüli kötélhúzás személyi következményekkel is járt az LMP-ben. Schiffer András, a párt eddigi frakcióvezetője, aki önálló út mellett állt ki, január elején kimerülten bedobta a törölközőt. Néhány nappal korábban már Kaufer Virág, a párt népszerű képviselője is visszaadta a mandátumát.
Kaufer arra hivatkozott, hogy az „Orbán-rendszer” bábszínházzá züllesztette a parlamentet. A politikus azt a következtetést vonta le a maga számára, hogy a parlamenten kívül hasznosabb munkát végezhet az Orbánnal szembeni ellenállásban.
Jávor az új frakcióvezető
Kaufer és Schiffer visszavonulásának volt hatása az LMP-ben. A hétvégén az ökopárt Jávor Benedeket választotta új frakcióvezetővé, és arról is döntött, hogy politikailag új útra lép.
Az LMP a szocialistákkal és a Gyurcsány pártjával való együttműködés helyett a „civil társadalommal” való együttműködés mellett döntött. Egyelőre nem világos, hogy szándékaik szerint ez hogy fog kinézni. A zöldek megszűntek tényező lenni a magyar politikában.
(2012. január 30.)
***
FAZ – Hefty: a nyugati elitek nem érti meg a „keleti” nacionalizmusokat
A Frankfurter Allgemeine Zeitung EU-bővítés – Büszke önfelszabadítók címmel közölte Georg Paul Hefty cikkét: A kelet-európaiak úgy érzik, hogy a nyugat-európaiak nem értik meg őket – ők maguk akarnak dönteni. Ezt azonban a közösségi konszenzusra felesküdött nyugat-európai elit nem fogadja el.
A történelmet le lehet küzdeni, de nem lehet meg nem történtté tenni. E probléma előtt áll az EU, amikor „nyugati” tagjai kétkedve néznek a „keleti” tagjaira. Az Európai Közösség alapító államainak más a felszabadulási története, mint a sok évvel később felvett közép-, kelet- és dél-európai országoknak. Belgium, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia a második világháború győzteseihez tartozott, felszabadulásukat önmaguknak csak másodsorban, elsősorban azonban az amerikaiaknak és a briteknek köszönhették.
Tragikus és összekötő háborús tapasztalatból tették, amikor – szintén az amerikaiak és a britek befolyására – a közösséghez kezet nyújtottak a nyugatnémet részállamnak, a Német Birodalom jogutódának, amely szomszédait előbb megtámadta, majd vereséget szenvedett tőlük. Ennek a háborús tapasztalatnak a megismétlődését bármilyen politikai áron el akarták kerülni. A közösségre azonban csupán a háború utáni meghatározottságuk folytán voltak képesek: politikai, demokráciaelméleti, jogi, gazdasági, kulturális téren és atmoszférikusan mindenütt az „american way of life” uralkodott.
Európai fordulat
Ha az 1957-es Római Szerződések életbe lépést tekintjük az alapítás dátumának, az alapító államok jó 30 évig konszolidálták és tökéletesítették művüket. Dánia, Írország, maga Nagy-Britannia, Görögország, Portugália és Spanyolország is csatlakozott. Az utóbbi három mögött nemzeti diktatúra állt, amely elerőtlenedés miatt omlott össze.
Az 1989/90-es nagy európai fordulat meglepte a közösséget, amely addig a Közép- és Kelet-Európa Szovjetunió által fogva tartott államok nélküli jövőre rendezkedett be. A vasfüggöny nem csupán Európát, hanem az európai gondolkodást is megosztotta. Lengyelország és Magyarország reformtörekvéseit a Varsói Szerződés, és nem az Európai Közösség problémájaként értelmezték.
Amikor leomlott a vasfüggöny és a berlini fal, paradox helyzet alakult ki: az NDK, a szovjet birodalom pillére Kohl zseniális politikájának köszönhetően Kelet-Németországként egyik napról a másikra bekerült az Európai Közösségbe – de kívül maradtak azok, akik az összeomlást előidézték, és velük Észtország, Lettország, Litvánia, Csehszlovákia, Románia és Bulgária. Egy korábbi menetrend szerint az Európai Közösség a következő években felvette Finnországot, Ausztriát és Svédországot. A szabad Európa nem a szellem, hanem a gazdaság közösségének bizonyult. Ebből származtak a megértési és egyéb nehézségek, amelyekkel az EU két földrajzi fele azóta is küzd.
Mintha ők lennének Európa felszabadítói
Észtországtól Bulgáriáig a népek maguk szabadították fel magukat, láthatólag nem sietett a segítségükre külföldi hatalom katonailag, vagy más erőkkel. Akadtak ugyan itt-ott kísérő effektusok, a Szovjetunió lázas gyengesége láncreakciót tett lehetővé. De a hajtóerők és a célok mindenütt azonosak voltak: a saját nemzeti identitás érvényesítése, és sok helyen a keresztények ellenállása az elrendelt ateizmussal szemben. Együtt kivívták a sikert. Ez Tallinntól Szófiáig olyan mértékben táplálta a nemzeti büszkeséget, mintha ők lennének az amerikaiak, értsd: Európa felszabadítói. Ezzel azonban nem találtak megértésre a Nyugat nacionalizmus-ellenes elitjeinél, és egyben megnehezítették az egymás közötti hatékony koalíciók kialakulását.
Amikor végül 2004-ben hét államot, majd a fennmaradó kettőt 2007-ben felvették az unióba, számos téves fejlődési irány alapjai már be voltak betonozva. A produktív vállalatok gyakran oligarchák vagy a Brüsszel által szívesen látott külföldiek kezébe kerültek, a maradék pedig nem volt alkalmas sem egy széles, erős középosztály felépítéséhez, sem egy részvényesi kultúra meggyökerezéséhez. Ezen az alapozáson utólag csak az lesz igazán gazdag, aki a politikai pozícióit nyerészkedésre használja fel. Ebből adódott, hogy a választásokon túl sokszor változtak a kormányok: aki éppen hatalmon volt, annál a választók korrupcióra gyanakodtak, így azért, hogy újraválasszák őket, még többet osztogattak. Némely országokat már önmagában ez is ellenszenvessé tett a Nyugat szemében.
Szálka a szemben
Ehhez járul, hogy az 1989-es önfelszabadítók ma önmeghatározók akarnak lenni. Ezt a közösségi konszenzusra felesküdött nyugati elitek nem fogadják el. Nem csupán a lengyel Kaczynski fivérekre, a cseh Klausra, és Antalltól Orbánig szinte minden magyar kormányfőre húzták rá a jobboldali, baloldali, vagy liberális nacionalizmus vádját. Berlintől Madridig a baloldali liberális hangadóknak különösen a keresztény álláspontok jelentenek szálkát a szemben.
Így a demokratikus politikusok számára nehézzé válik, hogy sok értelemben eleget tegyenek a demokrácia követelményeinek: Nyugat-Európa vágyainak és a nemzeti választók elvárásainak. Brüsszel keményen ítélkezik: a piacgazdaság bevezetése után két évtizeddel kilenc közül mindössze két államot minősít teljesen alkalmasnak az EU-ba, más szóval az euróra.
(2012. január 31.)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!