Így védik Orbánt távolba szakadt hazánkfiai
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2012. január 30. hétfő, 05:00
A La Libre Belgique című francia nyelvű belga napilapban öt Belgiumban élő magyar professzor cikket jelentetett meg január 27-én, ezzel a címmel: Az Orbán elleni támadások túlméretezettek?
Elolvastam, és bár ennél sokkal vadabb szerecsenmosdatásokhoz is hozzászoktattak már a Fidesz fizetett bizonyítványmagyarázói, elfutott a pulykaméreg. Azt is nehezen tudom megemészteni, ha Kovács Zoltán államtitkár a BBC-ben leszólja a január 2-ai Opera-tüntetést és azt a 84 százaléknyi magyart, aki szerint Magyarország ma rossz irányba tart. De az végképp túlmegy a tűréshatáromon, ha évtizedek óta külföldön élő hazánkfiai hazugságokkal traktálják annak az országnak a közvéleményét, amely disszidálásuk (menekülésük) idején befogadta őket. Úgyhogy nem állom meg, hogy néhány állításukat ne cáfoljam, legalább annak a magyar közvéleménynek a színe előtt, amelyik – velük ellentétben – kénytelen elviselni mindazt, amit az országával Orbán Viktor meg az ő Fidesze művel. Tehát:
1.
Állítás
A professzor urak szerint módszeres lejáratási kampány zajlik a magyar kormány ellen, amelynek bizonyos európai újságok a szóvivőjévé szegődtek.
Ezzel szemben
Azok a bizonyos európai újságok szinte a teljes európai (és amerikai) lapspektrum (lásd kiemelt híreinket, egy évre visszamenőleg): az angol Time, a The Guardian, a The Economist, a Financial Times; a francia Le Monde, a Libération, sőt a konzervatív Le Figaro; szinte az összes német újság, a Süddeutsche Zeitungtól a Handelsblatton át a konzervatív Die Weltig; szinte az összes osztrák újság a liberális Der Standardtól a konzervatív Die Presséig, de még a visszafogott svájci lap, a Neue Zürcher Zeitung is. Nem beszélve az amerikai lapokról, hogy csak a New York Timest és a Washington Postot említem. A Belgiumban honos magyar professzor urak szerint a világsajtó téved, pontosabban meg van tévesztve, ezzel szemben ők onnan, Belgiumból, nem tévednek. Hát akkor nézzük, miben nem tévednek.
2.
Állítás
A felkészült és véletlenül sem tévedő professzorok arról tájékoztatják a belga közvéleményt, hogy a Fidesz a szavazatok 68 százalékával nyerte a 2010-es választásokat, míg a szocialisták (gondosan odaírják: „az egykori kommunista párt örökösei”) csak a szavazatok 17 százalékát szerezték meg (míg a liberális párt „oly mértékig el lett tiporva, hogy ma egyetlen képviselője sincs a parlamentben”). Szerintük ez a „hallatlan” kudarc okozhatja éles kritikáikat, „amelyeket az oly tiszteletre méltó európai liberális képviselők, mint Guy Verhofstadt és Louis Michel” is átvesznek.
Ezzel szemben
A Fidesz a szavazatok 52,7 százalékát kapta – ez 2,7 millió szavazó – a 2010-es országgyűlési választásokon, amely csak a parlamentben fordítódott le a mandátumok kétharmadára, azaz 67,88 százalékára.
Az MSZP a szavazatok 19,31 százalékát kapta, és ez a parlamentben a mandátumok 15,28 százalékát érte.
És nem a fordító téved, az eredeti szöveg ugyanis így néz ki: a szocialisták „n’ont reçu que 17% des voix, alors que le parti de M. Orbán, le Fidesz, en coalition avec le petit parti chrétien démocrate (KDNP), a obtenu plus que la majorité des deux tiers, soit 68%”. Nem mandátumokról, hanem szavazatokról beszélnek a Belgiumba elszármazott magyar professzorok. Tehát vagy nem tudják, mit beszélnek, vagy tudatosan csúsztatnak, ahogy szeretett pártjuk, a Fidesz szokott. Csak éppen ők a belga közvéleményt tévesztik meg.
3.
Állítás
Az új alkotmányról is ugyanazzal a hazugsággal etetik a belga közvéleményt, amellyel a Fidesz próbálja a magyarokat és a világot. Hogy ugyanis: „a régi alkotmány 1949-es, és a sztálinista rezsim dolgozta ki. A reformját pedig, az 1989-es átmenet idején, ideiglenesnek tekintették”. De van ennél jobb! Azt írják, az új alkotmány kidolgozói „számítottak az ellenzéki pártokra is, de a szocialista párt, Gyurcsány Ferenc egykori miniszterelnök pártja, felállt a tárgyalóasztal mellől”. Aztán: „Az új alkotmány elfogadását széles körű konzultációk előzték meg, nemzetközi is.” És a Velencei Bizottság „nagyra értékelte az alkotmány tervezetét, és csak néhány, speciális kérdésre vonatkozó kritikai észrevételt tett”. Az Európai Bizottság pedig magát az alkotmány nem bírálta, „csak néhány sarkalatos törvénynél – lois organiques, írják ők – merült fel probléma”.
Ezzel szemben
Az 1989-es alkotmányról talán érdemes lett volna megkérdezniük Sólyom Lászlót, aki ott volt a kidolgozásánál, aztán tíz évig építgette az Alkotmánybíróság elnökeként. Ő nagy biztonsággal meg tudja mondani, hogy a törvény számozásán kívül volt-e bármiféle köze is egymáshoz a sztálinista meg a 89-es alkotmánynak. De bárki, aki elolvassa a két szöveget – a belgáknak erre nemigen van módjuk, de a Magyarországról elszármazott professzoroknak illett volna, mielőtt kinyitják a szájukat –, látja, hogy a sztálinista alkotmány emlegetése merő inszinuáció, amely nemcsak az 1989-es magyar alkotmányt sérti, hanem Magyarországot, a rendszerváltást, az elmúlt húsz évet és minden egyes szakembert és rendszerváltó értelmiségit, aki a kidolgozásában részt vett.
Az csak apróság, hogy a Magyarországról elszármazott belgiumi professzorok ugyanazzal az aljas kis technikával élnek, amellyel itthon szerelmetes pártjuk, a Fidesz. Gyurcsányt kompromittáló jelzőként használni (ha már az „egykori kommunista párt örökösei” nem elég) piti dolog. Az MSZP már a fideszes alkotmányozás idején sem volt „Gyurcsány Ferenc pártja”, ezt a messzi Belgiumban is illene tudni.
Ami a széles körű konzultációt illeti: nem ismételném meg mindazt, amit Kim Lane Scheppele erről a legutóbbi dolgozatában írt, egyetlen szakasz álljon itt belőle: „A kormány a kérdőívet 2011. március elején küldte szét, és az alkotmány tervezetét 2011. március 14-én terjesztette be a parlamentben. A legtöbb kérdőívet még vissza sem küldték, a visszaküldötteket még fel sem dolgozták, amikor már szavaztak az új alkotmányról, vagyis nem lehettek hatással a kidolgozás folyamatára.” De érdemes az egész fejtegetést (újra) elolvasni, mert világosan kiderül belőle, miért nem juthat más az ember eszébe erről a „széles körű konzultációról”, mint Örkény egypercese – ahogy Kim Scheppelének is ez jutott eszébe róla.
Azt a részt is érdemes (újra) elolvasni Scheppele írásából, amelyből kiderül, hogy az Európai Bizottság miért nem emelt kifogást a fideszes alkotmánytervezet ellen. Csak egy rövid bekezdést idézek: „Magyarország többször is olyan törvénytervezeteket terjesztett észrevételezés céljából az európai hatóságok elé, amelyek nem egyeztek meg a valóban a parlament elé terjesztett tervezetekkel.” És: „Mire hozzáfűzték a preambulumot és kijavították a fordítási hibákat, az EU-nak már nem volt semmiféle lehetősége, hogy megjegyzéseket fűzzön hozzá, mivel az alkotmány beterjesztése és elfogadása közt mindössze egy hónap telt el.”
Csak hát az a kis probléma van, hogy Kim Scheppele utánanézett annak, méghozzá egy – a szakmája szabályait betartó és a tényeket tisztelő – kutató alaposságával, amiről beszél. Szemben a Magyarországról elszármazott belgiumi professzorokkal, akik beérik azzal, sőt nyilván büszkék rá, hogy Orbán meg a Fidesz propagandaszövegeit terjeszthetik.
Arról az állításról, hogy a Velencei Bizottság csak néhány speciális kérdésben emelt volna kifogást, érdemes elolvasni a magyar jogvédő civilszervezetek véleményét, amelyet éppen azért tettek közzé, hogy a kormánynak a Velencei Bizottság jelentéséről szóló „félrevezető nyilatkozatait” cáfolják. Az ténykérdés, hogy mi szerepel a Velencei Bizottság jelentésében. Sajnálatos, hogy a Magyarországról elszármazott belgiumi professzorok nem is törekedtek rá, hogy ne Szájer József köpenyéből bújjanak elő.
4.
Állítás
Mit mondanak a Fidesz nagy vihart kiváltott médiatörvényéről? Ezt: a nyugati sajtó azért viharzott, mert „egyáltalán nem ismeri a magyar sajtó sajátos helyzetét, amelyet az ötvenes évek óta a fennálló rezsim számára igen kedvező tendencia ural. Nyilvánvaló egyensúlytalanság volt az információk terén.”
Ezzel szemben
Erre semmit sem mondok. Ez az állítás minden szint alatt van. Mert Belgiumból nagy ívben köpi szembe azt a magyar sajtót (rádiót, televíziót), amely meghatározó szerepet játszott a rendszerváltás előkészítésében és megvalósításában. És mert nagy ívben köpi szembe azokat a nem Fidesz-szócső, nem seggnyaló, nem hazug és nem mélyen cinikus újságírókat, akik ma annak ellenére próbálják színvonalas művelni ezt a szakmát, hogy perceken belül éhen halnak a lapjukkal egyetemben – hála a Fidesz médiakiegyensúlyozó politikájának (meg sok minden másnak).
Ki is hagyom a többi Fidesz-mantrát, amelyeket gondolkodás nélkül felmondanak a Magyarországról elszármazott belgiumi professzorok, az az igazság, hogy annyira felháborítanak, hogy nincs kedvem tovább cáfolgatni őket. Professzorok, persze – lehet, hogy státusuk szerint azok, de hogy nem érdemlik meg az „értelmiségi” minősítést, abban biztos vagyok. Aki ennyire nem tájékozódik, nem gondolkozik, akinek a nyilvánvaló tények előtt is becsukódik az agya, aki a Fradi B-közép drukkerszellemében értelmez tényeket és folyamatokat és nyilvánít véleményt, aki ezzel a felkészültséggel, magatartással és mentalitással képes kiállni a nyilvánosság elé, és fel sem merül benne, hogy embereket téveszt meg, az semmivel se jobb, mint a sztálinista – nem a kádárista! a sztálinista! – Magyarország akármelyik pártpropagandistája, bértollnoka, vagy ha úgy jobban szeretik, hithű harcosa volt.
Na, azért ezt még nem állom meg: a Magyarországról elszármazott belgiumi professzorok mindezt azzal magyarázzák, hogy „Magyarországon, a sztálini terror miatt – az emlékezet eleven marad –, radikális antagonizmus, sőt azt mondanánk, eredendő antagonizmus vert gyökeret a népben: az ember vagy kommunista, vagy nem kommunista.” Ez vagyunk mi, nekik, Belgiumból. Nem csoda, ők erre emlékeznek, ezt vitték magukkal Magyarországról a leuveni Collegium Hungaricumba – és úgy maradtak. Hogy itt közben volt egy gulyáskommunizmus vagy frizsiderszocilizmus, egy olyan „puha diktatúra”, amelyben „szűk levegője” ellenére is lehetett értelmes emberi életet élni, hogy a rendszerváltás nem a horthysta jobboldalé volt – a legkevésbé az övé –, hanem mindannyiunké, akik a gorbacsovi lehetőséget felhasználva vastagon tettünk érte, ki-ki a maga helyén, hogy már csak a rendszerváltás óta is több nemzedék nőtt fel, amelynek a legkevésbé meghatározó élménye és emléke, és még kevésbé napi problémája a sztálini terror meg a kommunista-nem kommunista dichotómia, hogy akik ebbe a kettősségbe akarják ma visszanyomni a magyar társadalmat, azok ezt aljas hatalmi érdekből teszik, és épp ők nem hagyják, hogy ez a társadalom épeszű és felvilágosult módon viszonyuljon a saját múltjához, hogy végre végiggondolja, mi mindenen esett át a huszadik században, és mit tanulhat a tapasztalataiból, mi az, amit nem szabad soha többé megismételnie – nekik mindez kimaradt. Ők azokat az ócska hívószavakat hallják, amelyeket Orbán kikölcsönzött a háború előtti elődöktől, és amelyek már akkor is katasztrófákba sodorták ezt az országot. Erre áll rá a fülük meg a lelkük, és ők szeretnék megmondani, hogy én itt, Magyarországon, az ő torzképeik alapján, mit tartsak helyesnek, okosnak, jónak, szépnek, emberinek, hogyan vélekedjek a saját életfeltételeimről, ha nem akarom, hogy ők ott, Belgiumban, rohadt komcsibérencnek minősítsenek.
Én tehát, aki nem vagyok és nem voltam soha egyik pártnak sem az embere, az újságírója, a kitartottja, én, akinek nincs emléke a sztálini Magyarországról, én, aki nem óhajtok a múltba fordulva élni, és még kevésbé egy olyan Magyarországon, amelyet egy régi torzkép alapján rendeznek be, és amelynek semmi köze semmihez, ami ma a világban fontos és értelmes, én, aki itt élek, tehát tétje van számomra annak, mi történik ezzel az országgal, és benne velem, kikérem magamnak, hogy a helyzetérzékelésemet, a véleményemet, a személyes meggyőződésemet bárki múltbeli vagy jelenbeli politikai rögzültségekkel magyarázza. Nem a pártpolitika és végképp nem a „szamárbőr méretűre zsugorodott” ellenzék mozgat sem engem, sem azt a 84 százaléknyi magyart (ahogy a nyugati sajtót sem, de még Verhofstadt urat sem), aki nem érzi magát jól és biztonságban a saját hazájában. Ha a mai ellenzék képes lenne erre, azaz lenne bárki, aki a Magyarországon élő boldogtalanokat politikailag meg tudná szervezni, akkor Orbán rendszere már rég kimúlt volna.
MTI fotó/Beliczay László
Végezetül: ha a professzor urak szerint „a január 21-ei budapesti Orbán-párti tüntetés” mutatta meg „végre a magyar lakosság igazi arcát”, akkor nézzék meg azokat az arcokat! Ne csak a szélsőjobboldali újságírókét és médiamogulokét, akik a tüntetést szervezték, hanem a tüntetők arcát is. Egyszerű: fáradjanak haza ezekre a tüntetésekre, vegyüljenek el a „felvonulók” közé, ereszkedjenek le a magyar plebszhez, érezzék otthon magukat köztük, ha tudják, és ha mégsem, ha nem ehhez a közeghez szoktak ott a távoli Európában, vegyék a fáradságot, és gondolkozzanak el egyszer az életükben azon, hogy mihez adják a nevüket. Hogy nem hazug és minden ízében hamis-e az a Magyarország-kép, amelyben ők hinni akarnak, és nem hazug és minden ízében hamis politikus-e az, aki Magyarországot, az ő segédletükkel is, a félfeudális-keresztény úri korszakába akarja visszataszítani. Ha ez volna a magyarok igazi vágya, ha a felvonulók lennének a magyar lakosság igazi arca, ha Orbán Viktor lenne a magyarok igazi vezénylő fejedelme, akkor Magyarország egy nagyon rossz és nagyon reménytelen ország lenne.
Utóirat
Ja, hogy kik ezek a belgiumi professzorok? Hát röviden:
– Paul Mandy, az UCL – Université catholique de Louvain – nyugalmazott közgazdász professzora
– Bangó Jenő, az aacheni Katolikus Szociális Főiskola nyugalmazott szociológiaprofesszora
– B. Nagy János fizikus, a namuri Notre-Dame de la Paix egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia kültagja, a Magyarságtudományi Egyetem szervező bizottságának tagja
– B. Nagy Ottó, kémikus, UCL (Lőveni Katolikus Egyetem)
– Hevesi László, kémikus, a Nyugati Magyar Tudományos Tanács tanácsadó testületének tagja
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
