Huszonhat nap
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. január 25. szerda, 04:22
Ennyi idő telik el aközött, hogy a kormányzat közzétette az egyes képzési területekre felsőoktatási intézményenként lebontott keretszámokat (azzal együtt, hogy mely szakok indulnak állami ösztöndíjas és melyek önköltséges formában, valamint a „röghöz kötésként” elhíresült hallgatói szerződés bejelentésével együtt), valamint aközött, hogy a most érettségizőknek, továbbtanulni szándékozóknak február 15-ig be kell adniuk a jelentkezési lapjukat. Sokakat sokkolt a hír, elsősorban azokat a diákokat és családjukat, akik hosszú évekre nyúló felkészülés után most tudták meg, hogy nem tanulhatnak ott, ahol, illetve ahogy szeretnének, és ahová felkészültségük alapján jó eséllyel be is juthattak volna. Sokan azonban a korábbi bejelentések után ezen már nem lepődtek meg, de aligha van olyan rektor, dékán, egyetemi oktató, középiskolai tanár és diák, aki ne hökkent volna meg a nyilvánosságra hozott táblázatok valamely részletén. Huszonhat nap alatt kell az érintetteknek alighanem életre szóló döntést meghozniuk, mert akik itthon akartak állami ösztöndíjas formában továbbtanulni, azok (a tanulmányi idejüket megduplázó, kötelező itthoni munkavállalás folytán) vélhetően végleg itthon is maradnak, akiknek pedig megvan a lehetőségük, hogy a sallerrel felérő bejelentés nyomán már most külföldre induljanak, aligha fognak majd hazatérni, pláne, ha a jó szerencse is melléjük szegődik. (Egyszerű számolás, alapesetben, ha „egyetemi szintű” – 3+2 éves tanulmányi idővel megszerezhető – diplomát vesz a kezébe 24-25 évesen, 34-35 éves lesz, mire „felszabadul” és – túl családalapításon, munkahelyi beilleszkedésen stb. – kevéssé valószínű, hogy útnak indul.)
A lényeg közismert: főleg a közgazdasági és a jogi képzési területre készülőknek kell átértékelniük gyorsan tervezett életpályájukat, vagy kiforgatni az otthoni fiókot, párnacihát, bankbetétet, körbetelefonálni a rokonságot, hogy majd fizetni tudják a tanulmányaikat. Nem mennék bele, mekkora réteg nem engedheti meg magának, hogy a tanulmányait önköltséges formában finanszírozza, s hogy az egyes tudományterületeket kiemelten jutalmazó, másokat padlóra küldő intézkedésnek milyen következményei lesznek. Csak sejtem, hogy a hallgatói érdeklődést a műszaki és természettudományi szakok felé ilyen határozottsággal terelni akaró kormányzati szándék nem fogja az áhított célt elérni, legalábbis ebben a drasztikus formában nem. (Abból, hogy alig képeznek jogászokat, még nem következik, hogy annyival több és jobb felkészültségű mérnök indulhat majd állásinterjúra stb.)
Mindezt több felsőoktatási szakértő is elemezte már. Ezúttal a keretszámok által teremtett helyzetet Orbán Viktor felsőoktatásról vallott filozófiájával próbálnám csak összevetni, amelyet legutóbb a több intézmény összevonásával létrehozott Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) január 11-i alapító ünnepélyén öntött formába. A miniszterelnök egyik leginkább aprólékos elemzés után kiáltó beszédének (persze, van ilyen bőven…) csak egyetlen gondolatát emelném ki: „Ha veszélyben a haza, akkor a magyar szellem falakat, egyetemek falait építi maga köré, és ott őrzi a nemzeti nagyság és önazonosság látható és láthatatlan relikviáit, ott készül föl a jövőre, a válság utáni időkre – abban a biztos tudatban, hogy minden válság elmúlik egyszer.” Azt eddig is tudtuk, hogy Orbán permanens ostromállapotba vizionálta saját kormányát (amelyet azonosít a haza és a magyar nemzet fogalmával), és annak akár örülni is lehetne, hogy ha már így gondolja, a felsőoktatási intézmények gyarapításával, a tudással megszerzett szellemi tőke segítségével kívánja elindítani a felemelkedés útját.
Viszont ezúttal is bebizonyosodott, hogy mindig komolyan beszél, legalábbis ha arra a nyilatkozatára utalunk, miszerint nem a szavait, hanem a tetteit kell figyelni. Kormányának döntése nyomán ugyanis sok egyetem „fala” nem fel-, hanem leépülni fog. Érdekes módon többes számot használt („egyetemek falai”), pedig csak az NKE alapításáról van tudomásunk, a többi felsőoktatási intézmény túlnyomó többségének falát ugyanis a finanszírozás megváltozott rendje (nem is beszélve a sokmilliárdos forráskivonásról) úgy fogja érinteni, mint a várárokból működésbe hozott ostromágyúk. Vagy arról van szó, hogy utóbbiakat nem tekinti a nemzeti nagyság és önazonosság látható és láthatatlan relikviáit őrző, „igazi” egyetemeknek? Csak azt, illetve azokat, amelyeket már az ő rendszere hoz létre (vagy legalábbis hoz a korábbinál kedvezőbb helyzetbe)? A relikviahordozással kapcsolatos gondolatfüzérre sem érdemes hosszabban kitérni, e legalább olyan szépen hangzó, mint amilyen talányos eszmefuttatást ugyanis nem tudtam megnyugtató módon dekódolni. Nyilván a felsőoktatásnak az ország sikeressé tételében, a leendő értelmiségnek e folyamatban vállalandó szerepére utalt, csak a lassan megszokottá váló nemzeti kivagyiság patetikus stílusa ragadtatta az átlagosnál is fellengzősebb megfogalmazásra. Ha pedig arra utalt, hogy most gazdasági válság van, és ilyenkor a tudásba való befektetés segíti leginkább a válság utáni évekre való felkészülést, akkor végképp érthetetlen, hogy miért nem számoltak utána annak, hogy milyen hatással is lesz a brutális létszámcsökkentés (és átcsoportosítás), illetve a tandíjrendszernek nem nevezendő tandíjrendszer kiszélesítése.
Money-boxes
Ráadásul az alapképzések keretszám-táblázatát böngészve feltűnhetnek olyan furcsaságok, hogy például a bölcsészettudományi képzési területen 220 helyet kapott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE), még többet, 250-et a Károli Gáspár Református Egyetem, ami nagyjából ugyanannak a nagyságrendnek felel meg, mint a pécsi, debreceni és szegedi bölcsészkaroknak osztott kvóta. Természetesen az egyházi fenntartású intézményekben folyó képzések színvonala legalábbis összevethető a többiekével, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy milyen szempontok is játszottak szerepet az ilyen típusú döntések meghozatalában. Még látványosabb az osztatlan jogászképzés 100 fős kontingensének leosztása (50 ELTE, 50 PPKE és kész), vagyis egyik nagy vidéki jogi kar sem indíthat állami ösztöndíjas képzést. Az új rendszernek tehát egyértelműen egyfelől a fővárosi, másfelől az egyházi egyetemek lesznek a (viszonylagos) nyertesei, függetlenül akkreditációs szempontoktól, a vidéki nagyvárosok értelmiség- (így népesség-) megtartó szerepétől stb.
A lehetséges magyarázatok ügyében érdemes Hoffmann Rózsa szavait is felidézni: „Nem a vidék ellen irányult, hanem a nagy hagyományokkal rendelkező ELTE, és a növekvő hagyományú Pázmány Péter Katolikus Egyetem javára szolgált a döntés.” Aha. Az előbbi azért kap, mert nagyok a hagyományai, a másik azért, mert majd nagyok lesznek a hagyományai, világos. Másoknak vagy nagyok a hagyományai (de ez nem érdekes), vagy talán már nem is lesznek nagyok. Az államtitkár mindezt azzal egészítette ki, hogy lesznek megszűnő szakok, mert szétaprózódott a képzés (eddig még egyébként volna is a fejtegetésben logika, de csak eddig), különben is „a felsőoktatási intézmények átállnak olyan képzésekre, amelyekre a munkaerő-piac igényt formál”. Az ilyen nagy mértékű, mesterséges, kevéssé logikus beavatkozás következtében azonban az egyetemeknek, főiskoláknak nem – a most is definíció nélkül hagyott, viszont hivatkozási alapnak ezúttal is kiváló – „munkaerő-piachoz”, hanem a felsőoktatási kormányzat igényeihez, sajátos szempontjaihoz kell szabniuk képzési kínálatukat, és oda irányítani a huszonhat napos határidőben kóválygó érettségizőket, illetve a hozzájuk később, sokkal lassabb ütemben alkalmazkodó közoktatás diákjait.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!