rss      tw      fb
Keres

Két új e-könyvről

Orbánné Vica:
Két új e-könyvről



Ez a nő, hölgy, úrnő, dáma, csaj, fehérnép: Gordon Agáta, egyszer csak beköltözött a házunkba. Talán azt hitte, nem tudjuk, hogy figyel minket. De mi is figyeltük őt, amit egy idő múlva észre is vett. Kénytelen volt, mert mentünk hozzá kérni ezt-azt. Gyógyszert, mosóport, apának cigarettát, anyának lisztet, cukrot a picinek, mert neki kell, ez parancsszó: a picinek kell, erre a beköltöző nem mondhatott nemet. Neki volt miből, ezt onnan tudtuk, hogy egyedül lakta a szoba-konyháját, mi meg a miénket kilencen.

Engem, Orbánné Vicát is beleírt a könyvébe, azért is írok róla én mostan, hogy viszonozzam. Meg kell adni, jól írta le, milyen itt minálunk, ahová tapasztalatszerzésre beköltözött, „hogy a bőrén érezze, mit jelent itt élni” a város roma- és narkógettójában, ahol a fák sugároznak és zörögnek, szemét kergetőzik a szélben, amitől erősebbek a szagok, és a hangokban erősebbek az érzések.

„Hol terem itt az erő és a szeretet? Erre a kérdésre kereste a választ egy éven keresztül.” Azt én nem tudom, hogy megtalálta-e, de az kiderül, hogy nagyon kereste, ahogy a helyét és a szerepét is, sok önhibáztatással és önkorlátozással, mert tudta, hogy mit nem szabad, mi tilos, példátlan és szabálytalan, pedig vágyna rá: például magához ölelni egy kisgyereket, akit a gang túlsó végén az anyja foltosra vert.

Nőtudat, nőszolidaritás, nőközpontúság minden fanatizmus nélkül. Kegyetlenül őszinte és szókimondó, nem szépítget semmit, de tele van szeretettel, ahogy képeket villant sokszereplős cigány családregényekből, „egyiküket feláldozzák, másikuk a sittre megy, harmadikuk felkoncolja, a negyedik elárulja, az ötödik leüli, a hatodik hazavárja, a hetedik szabadítja, a nyolcadik bűnbe ejti, kilencedik újjászüli”. Szorongások, félelmek, nyomor, billegés legalitás és illegalitás határán, erős érzelmek, kétes jövőképek, stressz, szégyen, hallgatás, hárítás.


Aztán a ház befogadta az „ösztöndíjazott szociográfia” íróját, akinek pontos és mindig empatikus megfigyelőképességéből még a csótányokra is telik, aki köszön, amikor nem köszönnek neki, bénultan és rémülten megy virrasztani Tatárszentgyörgyre, később a Gödörbe a romagyilkosságok áldozataiért, egy barátnővel cigány és meleg magyar EU-polgárokként Brüsszelben is jártak, és mindig próbál elszámolni a lelkiismeretével. Történetének vége a teljes eladósodás, el kell költöznie, a házban apró ajándékokkal búcsúztatják, és képzeletében jövőkapu nyílik az Anyakonyhára, a szerzőnek oly kedves utópiára, amely biztonságos női tér, szegények meleg otthona, barátságok tanyája az Úrnő áldásával.

Ez a szívszorító, valóságos történet – amelyet az Irodalmi Centrifuga honlapján így reklámoznak: E könyv egy 70 ezer éves női történelem, ami a bibliából kimaradt. Orbánné Vica jóslatával kezdődik a romagettóban, és jól végződik. Hála:) – mindössze 500 magyar forintokért e-könyv formájában két kattintással megszerezhető, itt.

***

Most már, hogy így belejöttem, én, Orbánné Vica – akinek legkisebb gyereke egy ideig nagyszabású tévedésben azt hitte, hogy az a híres bácsi, akit gyakran lát a tévében, az az apuja – folytatnám kicsit, ismertetve a másik e-könyvet, amely a fentebbivel együtt elsőként jelent meg az ICA élőfolyóirat e-könyv kiadójánál. Afrikai feketékről van szó, négerekről – ők gyakran így nevezik magukat, a szó csak akkor rosszízű, ha fehérek ejtik ki fintorgó indulattal –, akiknek ugyancsak kevéssé irigylésre méltó az életük, mert nem elég, hogy afrikaiak és feketék, hanem még nők is, ezzel halmozva a hátrányos helyzetet.

A szokatlan formájú könyvismertetések – a tartalommesélést sűrűn megszakító, hosszú idézetek, szubjektív kommentárok és a hazai olvasóknak ismeretlen afrikai tárgyak, fogalmak magyarázata – színesen rajzolják elénk az afrikai női sorsot. „Gyerekkor, serdülőkor, excízió, házasság – gyakran kényszerházasság –, a feleségek kínos helyzete a poligám családban, megalázó meddőség, nem is mindig olyan szent anyaság, női munka, betegség, varázslás, prostitúció, öregség, egyszóval: az élet, a gyarmatosítás alatti és a függetlenség utáni társadalmakban, hagyomány és modernitás között őrlődve, akár afrikai falujukban ismerjük meg őket, akár franciaországi bevándorló életükben” – olvassuk az előszóban. „A nőket sújtó évezredes kötelező hallgatást törték meg az afrikai írónők, akik másfél emberöltő alatt a semmiből gazdag irodalmi termést produkáltak.”

Idősödő, tizenkét gyerekes asszony, aki megtanul a szigorú moszlim világban nőként egyedül állni a lábán. Koldussztrájkot szervező koldusasszony, aki megszégyeníti a babonás és korrupt politikust. Élet a kameruni Kuszkuszvárosban, amelynek „igazi arca: egy kevés táplálék, sok vér és rengeteg sár” és a párizsi Belleville negyedben, ahol az afrikaiak úgy érzik, „sokmilliárd kilométernyi múltunk van, és jövőnk még csak egy lépésnyi se”, de ahol az ötvenéves szűzlány története mégis derűt kelt az olvasóban. Egy európai egyetemeket megjárt, önmagát kereső nő, aki visszatér szenegáli szülőfalujába, addig követi a moszlim szent ember tanításait, míg végül a felesége lesz, méghozzá a huszonnyolcadik, és ebben a helyzetben kiteljesedve találja meg önmagát (a recenzor mély megdöbbenésére).

Különösen megrendítő egy nigeri újságíró igaz története egy rabszolganőről, aki 2004-ben Madaoua járás egyik falvában úgy választotta megalázó sorsából menekülve a szabadság útját, hogy beugrott a kútba. A regény kapcsán az olvasó pontos részleteket tud meg a mai rabszolgatartásról a recenzortól, aki tíz évvel a könyvben leírt események előtt a szomszéd járásban, Illélában lakott egy évig, alig száz kilométerre a borzalmak helyszínétől. És semmiről sem tudott...


Olvashatunk még „a mezítlábas asszonyról”, a ruandai tuszi anyáról, akinek az emlékezetére egy könyvet írt, szemfedő gyanánt, a népirtást túlélt lánya, elmesélve a régi falusi élet békés képeit. És végül Szálimátáról, az édes guajava illatát árasztó, „szívjóságban, éjszakai édességben és simogatásokban túláradó” asszonyról, aki talizmánokkal, kenőcsökkel, főzetekkel, tánccal kezeli meddőségét, átkozódik, ha férje elmulasztja házastársi kötelességét, borzongva emlékezik az excízió véres mezejére, a fétisiszta erőszakosságára, és féltékenységében ököllel megy neki a fiatal társfeleségnek, hiába reméli a férj, hogy „még a kőműves darázs és a varangyos béka is megtanulja elviselni egymást, ha össze van zárva egy kunyhóba”.

Ahogy Gordon Agáta nyilvánvalóan szereti szomszédait a Magdolna negyed gangos házában, Lángh Júlia is érezhetően kedveli szereplőit, az afrikai nőket, akár írók, akár könyvfigurák. Én, Orbánné Vica, aki Marokkóban már jártam (Agáta erről is írt), elmennék délibb vidékekre is, hogy közelebbről megnézzem ezeket az afrikai nőket. Addig viszont 500 magyar forintokért e-könyv formájában két kattintással megszerzem, itt.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!