Két új e-könyvről

Orbánné Vica:
Két új e-könyvről



Ez a nő, hölgy, úrnő, dáma, csaj, fehérnép: Gordon Agáta, egyszer csak beköltözött a házunkba. Talán azt hitte, nem tudjuk, hogy figyel minket. De mi is figyeltük őt, amit egy idő múlva észre is vett. Kénytelen volt, mert mentünk hozzá kérni ezt-azt. Gyógyszert, mosóport, apának cigarettát, anyának lisztet, cukrot a picinek, mert neki kell, ez parancsszó: a picinek kell, erre a beköltöző nem mondhatott nemet. Neki volt miből, ezt onnan tudtuk, hogy egyedül lakta a szoba-konyháját, mi meg a miénket kilencen.

Engem, Orbánné Vicát is beleírt a könyvébe, azért is írok róla én mostan, hogy viszonozzam. Meg kell adni, jól írta le, milyen itt minálunk, ahová tapasztalatszerzésre beköltözött, „hogy a bőrén érezze, mit jelent itt élni” a város roma- és narkógettójában, ahol a fák sugároznak és zörögnek, szemét kergetőzik a szélben, amitől erősebbek a szagok, és a hangokban erősebbek az érzések.

„Hol terem itt az erő és a szeretet? Erre a kérdésre kereste a választ egy éven keresztül.” Azt én nem tudom, hogy megtalálta-e, de az kiderül, hogy nagyon kereste, ahogy a helyét és a szerepét is, sok önhibáztatással és önkorlátozással, mert tudta, hogy mit nem szabad, mi tilos, példátlan és szabálytalan, pedig vágyna rá: például magához ölelni egy kisgyereket, akit a gang túlsó végén az anyja foltosra vert.

Nőtudat, nőszolidaritás, nőközpontúság minden fanatizmus nélkül. Kegyetlenül őszinte és szókimondó, nem szépítget semmit, de tele van szeretettel, ahogy képeket villant sokszereplős cigány családregényekből, „egyiküket feláldozzák, másikuk a sittre megy, harmadikuk felkoncolja, a negyedik elárulja, az ötödik leüli, a hatodik hazavárja, a hetedik szabadítja, a nyolcadik bűnbe ejti, kilencedik újjászüli”. Szorongások, félelmek, nyomor, billegés legalitás és illegalitás határán, erős érzelmek, kétes jövőképek, stressz, szégyen, hallgatás, hárítás.


Aztán a ház befogadta az „ösztöndíjazott szociográfia” íróját, akinek pontos és mindig empatikus megfigyelőképességéből még a csótányokra is telik, aki köszön, amikor nem köszönnek neki, bénultan és rémülten megy virrasztani Tatárszentgyörgyre, később a Gödörbe a romagyilkosságok áldozataiért, egy barátnővel cigány és meleg magyar EU-polgárokként Brüsszelben is jártak, és mindig próbál elszámolni a lelkiismeretével. Történetének vége a teljes eladósodás, el kell költöznie, a házban apró ajándékokkal búcsúztatják, és képzeletében jövőkapu nyílik az Anyakonyhára, a szerzőnek oly kedves utópiára, amely biztonságos női tér, szegények meleg otthona, barátságok tanyája az Úrnő áldásával.

Ez a szívszorító, valóságos történet – amelyet az Irodalmi Centrifuga honlapján így reklámoznak: E könyv egy 70 ezer éves női történelem, ami a bibliából kimaradt. Orbánné Vica jóslatával kezdődik a romagettóban, és jól végződik. Hála:) – mindössze 500 magyar forintokért e-könyv formájában két kattintással megszerezhető, itt.

***

Most már, hogy így belejöttem, én, Orbánné Vica – akinek legkisebb gyereke egy ideig nagyszabású tévedésben azt hitte, hogy az a híres bácsi, akit gyakran lát a tévében, az az apuja – folytatnám kicsit, ismertetve a másik e-könyvet, amely a fentebbivel együtt elsőként jelent meg az ICA élőfolyóirat e-könyv kiadójánál. Afrikai feketékről van szó, négerekről – ők gyakran így nevezik magukat, a szó csak akkor rosszízű, ha fehérek ejtik ki fintorgó indulattal –, akiknek ugyancsak kevéssé irigylésre méltó az életük, mert nem elég, hogy afrikaiak és feketék, hanem még nők is, ezzel halmozva a hátrányos helyzetet.

A szokatlan formájú könyvismertetések – a tartalommesélést sűrűn megszakító, hosszú idézetek, szubjektív kommentárok és a hazai olvasóknak ismeretlen afrikai tárgyak, fogalmak magyarázata – színesen rajzolják elénk az afrikai női sorsot. „Gyerekkor, serdülőkor, excízió, házasság – gyakran kényszerházasság –, a feleségek kínos helyzete a poligám családban, megalázó meddőség, nem is mindig olyan szent anyaság, női munka, betegség, varázslás, prostitúció, öregség, egyszóval: az élet, a gyarmatosítás alatti és a függetlenség utáni társadalmakban, hagyomány és modernitás között őrlődve, akár afrikai falujukban ismerjük meg őket, akár franciaországi bevándorló életükben” – olvassuk az előszóban. „A nőket sújtó évezredes kötelező hallgatást törték meg az afrikai írónők, akik másfél emberöltő alatt a semmiből gazdag irodalmi termést produkáltak.”

Idősödő, tizenkét gyerekes asszony, aki megtanul a szigorú moszlim világban nőként egyedül állni a lábán. Koldussztrájkot szervező koldusasszony, aki megszégyeníti a babonás és korrupt politikust. Élet a kameruni Kuszkuszvárosban, amelynek „igazi arca: egy kevés táplálék, sok vér és rengeteg sár” és a párizsi Belleville negyedben, ahol az afrikaiak úgy érzik, „sokmilliárd kilométernyi múltunk van, és jövőnk még csak egy lépésnyi se”, de ahol az ötvenéves szűzlány története mégis derűt kelt az olvasóban. Egy európai egyetemeket megjárt, önmagát kereső nő, aki visszatér szenegáli szülőfalujába, addig követi a moszlim szent ember tanításait, míg végül a felesége lesz, méghozzá a huszonnyolcadik, és ebben a helyzetben kiteljesedve találja meg önmagát (a recenzor mély megdöbbenésére).

Különösen megrendítő egy nigeri újságíró igaz története egy rabszolganőről, aki 2004-ben Madaoua járás egyik falvában úgy választotta megalázó sorsából menekülve a szabadság útját, hogy beugrott a kútba. A regény kapcsán az olvasó pontos részleteket tud meg a mai rabszolgatartásról a recenzortól, aki tíz évvel a könyvben leírt események előtt a szomszéd járásban, Illélában lakott egy évig, alig száz kilométerre a borzalmak helyszínétől. És semmiről sem tudott...


Olvashatunk még „a mezítlábas asszonyról”, a ruandai tuszi anyáról, akinek az emlékezetére egy könyvet írt, szemfedő gyanánt, a népirtást túlélt lánya, elmesélve a régi falusi élet békés képeit. És végül Szálimátáról, az édes guajava illatát árasztó, „szívjóságban, éjszakai édességben és simogatásokban túláradó” asszonyról, aki talizmánokkal, kenőcsökkel, főzetekkel, tánccal kezeli meddőségét, átkozódik, ha férje elmulasztja házastársi kötelességét, borzongva emlékezik az excízió véres mezejére, a fétisiszta erőszakosságára, és féltékenységében ököllel megy neki a fiatal társfeleségnek, hiába reméli a férj, hogy „még a kőműves darázs és a varangyos béka is megtanulja elviselni egymást, ha össze van zárva egy kunyhóba”.

Ahogy Gordon Agáta nyilvánvalóan szereti szomszédait a Magdolna negyed gangos házában, Lángh Júlia is érezhetően kedveli szereplőit, az afrikai nőket, akár írók, akár könyvfigurák. Én, Orbánné Vica, aki Marokkóban már jártam (Agáta erről is írt), elmennék délibb vidékekre is, hogy közelebbről megnézzem ezeket az afrikai nőket. Addig viszont 500 magyar forintokért e-könyv formájában két kattintással megszerzem, itt.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Gordon Agáta
Válságkezelés a Turulban

(Részlet a Magdolna Lányai című e-könyvből)

Centirfuga e-kiadó


József Etella a százlakásos belbudai Turul társasház kezelője volt, fehéren-feketén napi 24 órában. A házfelügyelő feliratú földszinti udvari lakáson túl az alagsort is használta, pingpongozott a tornateremben, és felújítottak a szenespincében egy kis szobát, ahol felváltva laktak Háznagy Elzával, amikor nyugalomra vágytak.

Etella néha kihúzta a lábát a körletből, és számos hír várta, mire hazaért. A szomszédok megint beszóltak a macskák miatt, egy néni beszorult a liftbe, a hátsó lépcsőházban leszakadt egy darab vakolat, a kukások itt hagyták a szemetet, Királynénak melege volt, és követelte, hogy ne pazarolják a fűtést, egy rendszeres tartozó jött bemutatni a csekkeket.

A híreket Teknős Johanna hozta, aki Etellát távollétében helyettesítette, takarított is a Turulban. Most azonban hirtelen az utcára penderült, nagykorú fiával együtt. A nagykörútról, mostohabátyja önkormányzati lakásának a cselédszobájából. Mely húsz éve az otthona, de most felgyűlt a tartozás.

Johanna halmozottan hátrányos helyzetű, gyerekét egyedül nevelő, állami gondozott tudatú mostohalány és anonim alkoholista, Elzáék jó barátja. Most azonban beszorongott. Albit keres. Negyvenért, amiben majd jól ellaknak a gyerekkel.

De hát eddig mindig volt lakásom, mondja Johanna még most is hitetlenkedve, hogy ezzel az ismeretlen problémával kell szembe kerülnie. Rossz nézni ezt a szorongást.

Johanna lakására gondol Etella, nyolc négyzetméter galériával. Egy asztal, ágy a galéria, és alatta is egy heverő. A szoba egyben szekrény, benne kistévé, ruhák, üveggyűjtemény, anya-fiú, duálunió.

Otthon. Isten metaforája.

Johannát be kell fogadnom, döntött a híreket hallván Etella, legalább addig, amíg talál valamit, legalább az alagsorba. És megnyugodva bontogatni kezdte a postát.

Nézd csak, mondta Etella meglepetten Johannának, amint átfutotta a ma kapott rövid levelet. Magam is éppen albit keresek. Teknőc sápadtan olvasott.

Felszólítás lakásból való kiköltözésre.

József Etella rosszhiszemű jogcím nélküli lakáshasználó, a Turul Társasház szolgálati lakásában, a Duna két partja közül a jobbikon.

Etella máris telefonált, Elza káromkodott és hüledezett, majd határozott eligazítást adott. Nem tehetnek ki a lakásból, megvetted, ügyelsz napi 24 órát, ha nem vagy ott, akkor helyettesítenek, takarítasz, liftből mentesz, kukázol, fűtesz, könyvelsz, karbantartasz, mit akarnak még? Nem mozdulsz és kész, megértetted? Pereljenek!

Tisztelt bíróság, költötte József Etella hivatalosan. Mellékelem a T. Bíróságnak a Turul Tsasház mint alperes levelét, melyben jogcím nélküli rosszhiszemű lakáshasználónak tekintenek, és a szolgálati lakás átadására szólítanak fel.

Mivel nem áll módomban a szolgálati lakást elhagyni és nincs hová költöznöm, ezért vállalom a további meghurcoltatást a tsasház részéről.

Kérem a T. Bíróságot, foglaljon állást a lakhatás ügyében, továbbá kérem, hogy a pert tekintse halasztó hatályúnak a lakás elhagyását illetően.

József Etella súlyosan tépelődött. Lakó- és munkahelye, a belbudai Turul társasház felmondta munkaviszonyát és lakhatását, lenyelte a szolgálati lakásért beszedett pénzét, jól megfenyegette, és macskáival együtt távozásra szólította fel, december elsejével.

Sajnos nem találom a szerződést, mondja a mosolygós ügyvédnő, aki hét éve ezt az ügyletet kötötte. Mi erről a pénzről nem tudunk, mondja a pirospozsgás bizottság, amelyik felvette Etellát erre a családias munkakörre.

Mi semmire nem emlékszünk, rezeg a ravaszságban megőszült képviselő bácsi, aki a feleségével tanúskodott a kifizetéskor hét éve.

Már nem tudom visszaadni a pénzt, elfogyott és el is évült, emlékezik halványan a korábbi szolgálati lakó, immár tulajdonos, néhány nénike rafinált kiforgatója.

Szóval ezeknek ez a vér és becsület, nézi már-már elismerően József Etella a lapító kis lakásmaffiát. Szóval, vagy úgy... Kicsit ránk jár a rúd, szögezték le Teknős Johannával. Osztozunk a sorsban.

November volt, és Etellának fogalma sem volt róla, hová költözzön a Turulból, csak abban volt biztos, hogy Teknős Johannát be kell fogadnia, legalább addig, amíg talál valamit, legalább az alagsorba. És hogy semmi kedve pereskedni, gyűlölködni, ellenségeskedni és meghurcolni mindazokat, akik becsapták és kihasználták őt a Turulban.

A küldetés pedig a mélyben és az úrnő fenségében már hónapok óta érlelődött. Az úrnő tervei szerint ez a túlélőegység, Háznagy Elza és József Etella a gettóba települ, és beindítja a Tervet. Csak ezt a kanyart ebben a pillanatban még eltakarta néhány másik.

_________

Duálunió

A klasszikus pszichoanalitikusok valamenynyien egyetértenek abban, hogy az anya-magzat duálunió a legtökéletesebb egység, amelyre az egyén élete folyamán visszavágyik.

A nagy magyar analitikus, Ferenczi Sándor korrigálja Freudot ebben a vonatkozásban. A személyiségfejlődésben az „anya-gyerek” kapcsolatot állítja a középpontba, felismeri a pszichoanalitikus folyamatban a kétszemélyes kapcsolat jelentőségét, és a viszontáttétel minden addiginál mélyebb átélésével eljut az együttérzésig.


Otthon. Isten metaforája

Emily Dickinson  motívuma.
http://elofolyoirat.blog.hu/2006/03/16/bollobas_eniko_az_amerikai_irodalom_tortenete
http://hu.wikipedia.org/wiki/Emily_Dickinson
http://melegvagyok.hu/hires_melegek/dickinson_emily 



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Lángh Júlia
Kislánysors Kuszkuszvárosban
(Részlet a Nők a kútnál című e-könyvből)

Centrifuga e-kiadó


A házakban, ahol három nemzedék lakik egy szobában, a nagyszülők alvást tettetnek a dőlj-hátra hempergés idején, a kölykök meg fecserésznek a lepedők alatt, ha az ágy nyikorgását hallják; az imádságos sarokban Allah szőnyegei társbérletben laknak viasz-krisztusokkal és az ősök totemeivel. Mert itt mi minden és semmi vagyunk: muzulmán-animista, keresztény-fetisiszta, buddhista-katolikus; és az összes Isten-ábrázolás száraz szemmel nézi nyomorunkat.

Az első személyű elbeszélő Saïda Bénérafa, aki már születésekor legenda és szóbeszéd tárgya lesz. Ugyanis a szülés még tart, még nem bukkant elő a gyermek, de az apa már ihletetten felüvölt, hogy mindenki hallja a szomszédságban:

Allah, fiam van! Mindenható Isten, van egy fiam!

Amire Kuszkuszváros minden lakója egy emberként fölkelt és elindult papa viskója felé, afrikai rendben, elöl a férfiak, mögöttük a nők.

A tömeg gratulál az apának: Bravó, testvérem! Igazi férfi vagy! Ám nemsokára megjelenik a bábaasszony, és valamit súg az apa fülébe. Nem! Ez nem lehet igaz! Az egybegyűltek, a szójaárus, a patikus, az asztalos, a prostik főnökasszonya, a helyi újság firkásza, öregek, nők, gyerekek döbbenten hallják, hogy a fiúból lány lett. Meg is indul a gyanakvó szóbeszéd, biztosan a patikárius manipulált valamit, és az újszülött férfiasságát átvarázsolta a feleségébe, látszik is az izmos asszonyságon, hogy egyre tökösebb...

Ez volt az én hírességemnek a kezdete. Úgy születtem, mint a mítoszok: szóbeszédekkel.

Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Hacsak nem sötét varázslat történt, és a fiúcsecsemőből az apa bosszantására lány lett. Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű.

Az afrikai férfi, ha megkérdezik tőle, hány gyereke van, gyakran csak a fiai számát mondja. A lányok nem számítanak, egyrészt ők csak nők, másrészt amúgy sem tartoznak igazán a családhoz, csupán átmenetileg, a cél az lévén, hogy férjhez adják őket. Termékenységük és munkaerejük új családjukat gazdagítja majd.

Saïda jó kislány, jár a Korán-iskolába, magolja arabul a Koránt, amelyből egy szót sem ért. Szorgosan végzi a házimunkákat: végül is ez a dolga, készüljön föl az élethivatására, hogy jó feleség és anya legyen. Tizennégy évesen már remekül tud főzni, vizet hord, tüzet rak: igazi nő, mondják rá dicsérőleg, egy nőnek ugyanis ennél többet nem kell tudnia.

Nem volt jegyesem, pedig körülöttem a korombeli lányok már kezdtek férjhezmenni. Tudtam dolgokat a szerelemről. Mivelhogy a sötétben csinálják és sietősen, rájöttem, hogy rossz dolog. Tudtam azt is, a testes patikáriusnétól, hogy ez egy édes érzelem, ámde ha a mechanizmusa elromlik, akkor öngyilkossághoz vezethet. Ez a gondolat hosszú éveken át segített abban, hogy ne nagyon bánkódjak, és ne érezzek kudarcot.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!