Hamletek ellenzéke
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. január 24. kedd, 04:14
- Lendvai L. Ferenc
A január 21-ei, szombati jobboldali tüntetés nagyságrendje aligha jelenthetett meglepetést bárkinek. A tüntetés látványosan visszaigazolta a közvéleménykutatások adatait, amelyek szerint a részvételüket biztosra ígérő szavazók körében (a hatalmas passzív tömeg mellett) az egyesült jobboldal nagyjából a szimpatizánsok kétszeres tömegével rendelkezik az egyesülésre váró baloldallal szemben. Így hát egy tüntetésen is nagyjából két-háromszoros tömeget tud az utcára vinni, mint a baloldal, főleg megfelelően szponzorált jó szervezéssel. Az egyesült jobboldal, mondom, ugyanis önbecsapás a kormány részéről, ha azt hiszi, hogy a tüntetés az ő politikájának általában vett támogatását jelentette, s a fölvonulók egytől-egyig a kormányzat hívei voltak. Amennyire megítélhető, ez a tüntetés alapvetően a kormánypárt szélsőségesen jobboldali szárnyának és a szélsőjobboldali látszatellenzéknek az összefogása volt. Amint mondani szokás: összenő, ami összetartozik. A tüntetés nem általában támogatta a kormány politikáját, hanem annak csupán egyik, bár kétségtelenül – és nem véletlenül – a kormánypropaganda által előtérbe állított szegmensét: a „nemzeti szuverenitás” védelmezését a külföldi (nyugati) támadásokkal szemben. Vagyis a tüntetés egyértelműen nacionalista, Európa-ellenes megmozdulás volt. És hogy a kormány ezt – legalábbis nyíltan – nem vállalhatja föl, az persze világos, hogy pedig a miniszterelnök és az ő túlbuzgó támogatói mit fognak kezdeni egymással, ha szépen aláírja majd a kapitulációs okmányt, legyen az ő gondjuk.
Ugyanakkor ne legyenek kétségeink: egy ilyen összefogásra a választásokon is minden bizonnyal sor fog kerülni. Hiszen az egyesült jobboldal mindenáron el akarja majd kerülni a jobboldali kormányzat bukását, ami a baloldali demokratikus ellenzék fő célja. Ez a fanatikus tömeg a végsőkig ki fog tartani a jobboldali kormány és annak vezére mellett, még ha netán „puhának” tartja is. Mármost a baloldal számára a fő probléma az, hogy ezzel a gyakorlatilag monolit tömbbel ő egyelőre csak mint fragmentált ellenzék tud szemben állni. Először is a jelenlegi baloldali ellenzék pártokból és civil mozgalmakból áll. A választásokon azonban csak pártok tudnak indulni, ezért a civil mozgalmaknak előbb-utóbb el kell majd dönteniük: vagy párttá alakulnak, vagy valamelyik politikai párt támogatására szólítják föl a híveiket. Mégpedig, figyelembe véve az egyfordulós rendszer viszonyait (és egyéb, hasonlóképp a kormánypárti győzelmet szinte bebiztosító körülményeket), még a választások előtt, mert utána már talán nem is lesz senki az országgyűlésben, aki ott együtt tudna majd még működni egymással. Általában a baloldalon túl sok ideológia, elvi és morális meggondolás burjánzik – ezektől a ballasztoktól a jobboldal már rég megszabadította magát.
Nem azt mondom, hogy legyünk mentesek minden ideológiától és moráltól. Csak azt, hogy ne verjük magunkat bilincsbe általuk, hanem a cél érdekében próbáljunk kicsit pragmatikusabbak lenni. Ellenkező esetben úgy járunk, mint Hamlet, aki töméntelen erkölcsi skrupulusa folytán képtelen volt – legalábbis időben – cselekedni, s ez lett aztán a veszte. A királyt például nem döfte le a kínálkozó alkalommal, amikor az éppen imádkozott, nehogy így a mennybe segítse. (Persze nem ismerte Machiavelli legjobb magyar tanítványának nyíltan kimondott cselekvési elvét, miszerint ha az ellenfeledet le tudod gyilkolni, semmiképp ne mulaszd el az alkalmat.) Az eredmény így tudniillik valóban nem lehet más – és ezt a veszélyt látom a baloldali ellenzék számos köreiben kísérteni –, mint hogy „az elszánás természetes színét a gondolat halványra betegíti”.
Hamlet – flickr/hartand
Nem gondolom, hogy egy pártprogramhoz vagy egy koalíciós programhoz föltétlenül szükség van olyan elméleti kérdések tisztázására, hogy vajon Magyarországon már diktatúra van-e, vagy még csak kiépülőben van, hogy hogyan kell majd ennek a rezsimnek az alaptörvényéhez és számos egyéb törvényéhez viszonyulni, és hasonlók. A magam részéről erről kifejtettem a véleményemet tavaly júniusban a legalitás kérdéséről írván, bár azt a jogtudósi nagyságot és kristálytiszta logikát, amelyet a volt köztársasági elnök ez év januári cikkében adott, én persze nem tudtam nyújtani. Ám a lényeg mindenképpen világos: az alkotmányosság szelleme kiveszett az alkotmányból, s így a rá épülő minden törvényből is, így ezek legálisak ugyan, de nem legitimek.
De ezekről a kérdésekről vitázzanak csak az ideológusok és a publicisták. A pártok és mozgalmak vezetői és képviselői – ha már többé-kevésbé eljutottak odáig, hogy valamilyen együttműködési minimumra van szükség – egyszerűen csak a konkrét programpontokról beszéljenek, a legkisebb közös többszörös elvét alkalmazva. Ami ebbe nem fér bele, arról mondjanak le, még ha fáj is. Mondják meg persze egymásnak, mi az álláspontjuk és a véleményük, de ne támadják egymást, sőt az esetleges támadásokra se reagáljanak. A választóknak pedig nyugodtan megmondhatják bármely kérdésről az igazat, mert ők úgysem a program alapján fognak dönteni. Magyarországon a választásokat nem megnyerik, hanem elveszítik (kivétel: 2006), s így az ellenzék akár úgy is győzhet, hogy semmilyen programja nincs (lásd 2010). A lényeg, hogy a választók kellőképpen utálják a kormányt, az ellenzék pedig ne riassza el őket. Ha pedig cselekvésképtelennek mutatja magát, pontosan ezt teszi. Nos, ez az a lecke, amelyet még időben meg kellene tanulni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!