Úttévesztés előtt 3. – Gyurcsány tévedése
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. január 23. hétfő, 04:26
- Krémer Ferenc
A politikusok sokszor hiszik magukról, hogy ők irányítják az emberek gondolkodását vagy magatartását, hogy az emberek azt teszik, amit a politikusok szavai kiváltanak belőlük. Sőt, tudósok is gyártottak már elméleteket az ostoba tömegről, amely csak a vezért lesi, meg a manipulált, magatehetetlen, gondolatnélküli tömegről, amely reménykedve várja, hogy üres fejét végre megtöltsék gondolatokkal a bölcs vagy éppen ostoba politikusok, újságírók meg a tömeghez leereszkedő tudósok. Szóval mindazok, akiknek a kezében valamiféle intellektuális hatalom van. Ki kell ábrándítanom mindazokat, akik ezzel hízelegnek maguknak: nincsen, vagy alig-alig van valamiféle hatalmuk. Ami van, az sem az intellektusukból, hanem az általuk birtokolt intézményekből ered. Még pontosabban abból, hogy képesek-e tömeggé gyúrni a perspektívára vonatkozó elvárásokat, azaz képesek-e bekapcsolódni azokba az áramlatokba, amelyek tőlük függetlenül is léteznek a társadalomban, vagy nem képesek rá. A politikusok lehetőségei tehát sokkal csekélyebbek, mint ők maguk hiszik, vagy mint el akarják hitetni másokkal. Minden egyes társadalmi szituációhoz lehetőségek sokasága tartozik, másként fogalmazva minden egyes helyzetben különböző irányba tartó utak állnak nyitva a cselekvők előtt. A politikus munkája és felelőssége abban áll, hogy kiválassza azt, amelyiknek úgy van esélye a megvalósításra, hogy közben humánusabb és élhetőbb világ keletkezik. Németh Péter és Gyurcsány Ferenc közti vita éppen erről szól: hogyan juthatunk el az élhetőbb világba, no és persze arról is, milyen is az élhető világ.
A kérdés, amire mindenekelőtt válaszolnunk kell, az, hogy milyen alternatívák állnak előttünk, és melyiknek mennyi esélye van valósággá válni. A helyzetben lévő lehetőségek képlékenyek, azaz attól függően változnak, hogy felfedeztük-e és minek tekintjük őket, és persze attól, hogyan cselekszünk. Ebben a tekintetben Gyurcsány Ferencnek igaza van, amikor azt mondja, hogy következményei vannak annak, ha kimondjuk, Orbán rendszere diktatúra. Igaza van, de annak is következményei vannak, ha nem mondjuk ki. Mit nyerünk és mit veszítünk az egyikkel, és mit a másikkal?
Look into my eyes – flickr/Johan J. Ingle
Gyurcsány azt vallja, hogy ha nem mondjuk diktatúrának, csupán önkénynek az Orbán-rendszert, akkor meg lehet úszni az utcai erőszakot. Rossz emlékei vannak 2006-ból, elhiszem, azt is elhiszem, hogy nemigen tudott mit kezdeni a szélsőjobboldali és sámánista csőcselék megjelenésével és agresszivitásával, és persze a Fidesz tervszerű, ámde dilettáns hatalommegragadási kísérleteivel. Valószínűleg fontosabb ennél az az élménye, hogy a rombolás eredménytelen és értelmetlen volt: kormánya a helyén maradt.
Tegyük fel, hogy igaza van, és ne firtassuk most, hogy az önkény és a diktatúra között semmi különbség nincs, mert önkényuralmat csakis akkor lehet bevezetni és gyakorolni, ha már semmi nem gátol benne, vagyis ha már nincs demokrácia, és ha már nincs demokrácia, akkor vajon mégis mi van. Szóval egyelőre hagyjuk ezt, és nézzük meg, mit idézhet fel a társadalom és a politikai mozgalmak jelen állapotában az a tétel, hogy „Orbán rendszere nem diktatúra”. Igaza van-e Gyurcsány Ferencnek abban, hogy ha nem beszélünk diktatúráról, akkor védve leszünk az utcai zavargásoktól? (Ezen a ponton érhető tetten az a hit, hogy az emberek a politikus szavát követve fognak cselekedni.) Kevés az esélye, hogy az önkény és a diktatúra között bármilyen különbséget is akarjanak tenni az emberek abban az esetben, ha úgy érzik, hogy szinte semmit sem veszíthetnek már. (A „szinte” és az „úgy érzik” itt nagyon fontos!) Számos ilyen vidéke van az országnak, és csak az a kormány szerencséje – ahogy az előzőeké is –, hogy a falvak alkalmatlanok tömegmegmozdulások világra hozására. A falvakban spontán módon nem áll össze a kritikus mennyiségű és ingerültségű sokaság. A spontán tömegmozgalmak szülőhelye a város, a magyar településszerkezetből és hagyományokból eredően, mindenekelőtt Budapest. A városok azonban még nem vesztették el valamennyi reményüket. Úgy gondolom, attól, hogy valamely politikus vagy publicista diktátornak nevezi Orbán Viktort, még senki sem fog az utcára rohanni, hogy felgyújtsa a szomszédja autóját.
A hatás nem az utcán, inkább az ellenzéki mozgalomban jelenik meg, azok között, akik éppen a stratégiájukon törik a fejüket. (Legalábbis remélem, hogy ezt teszik.) Ebben a közegben pedig leginkább csak zavart okozhat a diktatúra és az önkény közötti különbségtétel. Felelőtlen ellenzékből felelőtlen kormány lesz – írta Gyurcsány Ferenc, és igaza volt. Viszont a homályos gondolatokból is csak zavaros cselekvés, bolyongás és útvesztés következhet.
Jogszerűen csakis azt a diktatúrát/önkényuralmat lehet leváltani, amelyik hagyja magát, amelyik már nem akar többé diktatúra lenni – úgy, ahogyan 1989-ben történt. A kérdés az, vajon az Orbán-rendszer meg akarja-e szüntetni önmagát vagy sem? Tegyük fel, hogy nem akarja, de vajon hagyja-e magát leváltani? Ha igen, akkor van esélyünk jogszerűen létrehozni a IV. köztársaságot, ha nem, akkor vajon mit fogunk tenni? Úgy tűnik, hogy a választási csalást már jó előre, a választások kiírása előtt elkövették. Tegyük fel, hogy a kormány enged a nyomásnak, és megmarad a Nemzeti Bank önállósága. Éljen! De mit segít ez a magyar demokrácián? Legfeljebb megvéd egy darabig a legostobább gazdaságpolitikai ötletektől. Még egyszer kérdezem, mit tesz az ellenzék, ha a kormány nem hagyja magát leváltani? Majd eldönti akkor? Hogy majd csak akkor beszél róla, ez helyes, de ha nem lesznek szavaink, pontos fogalmaink, akkor szörnyű nehéz lesz irányt váltani!
Azt gondolom, hogy jelenleg több alternatíva is van előttünk, és nekünk nem kell lezárnunk egyiket sem. Még elképzelhető, hogy végül hagyja magát leváltani ez az ellenforradalmi rendszer, de bevallom erre csekély esélyt látok. Nem azért pusztították el villámgyorsan a jogállamot, nem azért hoztak létre a társadalom minden területét ellenőrizni hivatott intézményeket és nem azért neveztek ki kilenc évre szolganépet mindenhová, hogy beleegyezzenek mindennek a megsemmisítésébe. Tisztán kell látnia minden demokratának idehaza és az Európai Unióban egyaránt: Orbán Viktor sohasem fogja megtenni ezt! Engedni is csak azért enged, hogy a hatalmát megőrizhesse. Gyurcsány attól fél, hogy az ellenzék győzelme esetén meg fog ismétlődni 2006 ősze, tegyük hozzá, a korábbinál sokkal durvább formában. Teljesen egyetértek, ez fog történni, ha az ellenzék választási győzelme nem lesz elsöprő. Erre fel kell készülni, azaz, ha lehet meg kell előzni, ha nem lehet, más módszert kell választani. Tulajdonképpen ő is megelőzni szeretné, ezért gondolkodik valamiféle meghatározatlan közeledésben. Mivel azonban nem mondja meg, valójában kikre is gondol, eléggé nehéz értelmezni az elképzelését. Van egyáltalán választóvonal, amelyet nem lehet átlépnie egyetlen politikai irányzatnak sem? Ha igen hol? Gyurcsány Ferenc szerint nem elég legyőzni Orbánt. Egyetértünk! De nem elég „felnőni a kormányzás feladatához”, azt a hajót ugyanis nem lehet kormányozni, amelynek nincsen kormánylapátja. Magyarország húsz éve ilyen hajó.
Szerintem éppen a határok kijelölése hiányzik, ezért nem tudjuk megmondani, hogy micsoda is az a rendszer, amelyik éppen kiépül az országunkban. Úgy gondolom, hogy van néhány választóvonal azon a tömbön belül, amelyet most jobboldalnak nevezhetünk. Az egyik már most is világos és egyértelmű lehetne, ha a Fidesz napi érdekei nem tennék elmosódottá. Ez a szélsőjobboldali-neonáci csoportok és minden más jobboldali között húzódik. A másik viszont olyannyira halovány ma még, hogy utópisztikusnak tűnik még a feltételezése is, pedig ennek a választóvonalnak a félreérthetetlen kirajzolódása nélkül szinte lehetetlen a demokrácia helyreállítása. Kell hogy legyen különbség az orbánisták és a demokrácia iránt elkötelezett konzervatívok között. Mindaddig, amíg az utóbbiak elfogadják, vagy csak eltűrik, hogy a szélsőséges és/vagy populista orbánisták reprezentálják őket is, addig kevés az esély a békés átmenetre. Nem szabad elfelejteni, az utcán ma még csak a nyugdíjasok, az értelmiségiek és a megalázott rendvédelmiek vannak. Velük még többé-kevésbé szót értenek a tüntetések szervezői, legalábbis azokkal, akik eddig megjelentek a tüntetéseken. A bizalom szintje azonban nagyon alacsony, ma senki sem hiheti magáról, hogy hatással tud lenni a vélemények alakulására, ez inkább spontán módon formálódik. A feladat tehát adott: hogyan számolhatjuk fel az orbánizmust úgy, hogy ez a folyamat a demokráciába vetett hitet és az egymásba vetett bizalmat hozza létre?
Lásd még:
Úttévesztés előtt
Úttévesztés előtt 2. – Szabad-e megdönteni egy diktatúrát?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!