rss      tw      fb
Keres

Kié az utca?





A kérdés ebben az értelemben csak a kormánypártok és a jobboldal számára fontos. Nem véletlen tehát, hogy számháborúvá szeretnék egyszerűsíteni, avagy a nagyobb erő bizonytékaként felhasználni azt, hogy ki hány embert tud az utcára vinni. Nem kell azonban ebbe az „utcába” besétálni, e helyett az átgondolást ajánlom.

Utcai politizálásnak én azt nevezem, amelyet tudatosan a parlamenti politizálás helyett választanak, amikor a parlamentáris politizálás feltételei adottak, de a társadalmi konfliktusok kezelésében kifejezetten a párbeszéd, a valódi vita, a konszenzus, a szükséges kompromisszumok elkerülése a cél. Ez a politizálás akkor eszkalálódott, amikor a Fidesz 2002-ben vereséget szenvedett a választáson. A választási csalásról szóló „mitológia”, a polgári körök létrehozásának korszaka azt demonstrálta, hogy ők a haza, amely nem lehet ellenzékben, és vannak a többiek, az ellenség, akit le kell győzni. Mivel a parlament más erőviszonyokat mutatott, az utcát kellett a politika terepévé tenni. Az utcán nem párbeszéd folyik, hanem kinyilatkoztatás, ott nem lehet vitában alulmaradni, ott elég arról beszélni, amit hallani akarnak. Szépen felnevelődött a politikai diskurzus helyett az utcát ajánló szeánszok résztvevőinek széles tábora. Irtóztató csalódás volt azt tapasztalniuk, hogy nem tudtak győzni 2006-ban, a „megaprodukciók” ellenére sem, pedig azok alapján úgy tűnt, mindenki velük van. A kiépült „infrastruktúra” azonban nem veszett kárba, az őszödi beszéd jó prédájává vált, a reformkényszer és a széthúzó koalíció pedig jó terepévé. Bár a Fidesznek ellenzékben is mindig megvolt a megfelelő többsége ahhoz, hogy parlamenti jogosítványait kihasználja, érdemi vitákban érvényesíteni tudja, nem ezt az utat választotta. Ellenzéki korszakában nemcsak médiapárttá vált, hanem az utcai politizálás aktorává és rabjává is egyben. Olyan mákonynak bizonyult a lelkes tömeg, olyan csábító volt a demagógia sikere, hogy erre tett fel mindent. Az utcát szervezte, számolta, kartotékolta, csúcsra járatva mozgósította, úgyhogy a végén már hitték, hogy ennyi mindenhez elég. Az „erősek legyünk” vált önmagában céllá. Elég lett a győzelemhez, de láthatóan nem elég a jó kormányzáshoz. Elég lett a hatalomkoncentrációhoz, de nem elég a nagyobb rendszerek részét alkotó ország működtetéséhez

Az ilyen politika ellenzékben szükségképpen destruktív, békétlen, demoralizálja és apolitikussá teszi a társadalmat. Könnyű így győzni, de nagy ára van, például a szélsőjobb felnevelődése, a populizmus kiszolgálásának kényszere.

Ezzel szemben a mai ellenzék az utcára kényszerül. Ez nem utcai politizálás, mert a mai ellenzék szíve szerint a parlamentben politizálna, ha hagynák, ha erre lenne fogadókészség. Annak ellenére tenné ezt, hogy ma – a kétharmados kormánytöbbség miatt – szinte már nincsenek ellenzéki jogosítványok. A Fidesz győzelmével azonban a vitakerülő, kompromisszumképtelen, a konszenzust gyengeségnek tartó politikai meggyőződés és stílus jutott teljhatalomhoz. Nem egyszerűen a parlamenti vitát számolta fel azzal, hogy a döntései a parlamenten kívül születnek, és képviselői csak a mechanikus gombnyomást végzik a ház falai között, hanem a társadalmi ellenőrzés lehetőségét is, amikor a demokratikus működést biztosító ellensúlyokat kikapcsolta, a jogállami intézmények vezető posztjait megszállva tartja. Az ilyen politikával szemben a védekezésre, a nyilvánosság elérésére, az ellenvélemény megfogalmazására, a tiltakozásra – tetszik, nem tetszik – csak az utca marad. Nyögvenyelősen megy a felismerés, de elkezdődött. A január 2-ai százezres nagyságú ellenzéki demonstráció valójában ijedtséget keltett az utcát magáénak vélő jobboldalon. Lehetséges, hogy a kizárólagos hatalomgyakorlás szempontjából éppen az „ ő utcájuk” lehet fehér folt?

Martonyi János még úgy nyilatkozott a The Guardiannek a január 2-án az Operaház előtt megtartott, az alaptörvény elfogadása ellen tiltakozó tüntetés után, hogy ne feledjék, ha kell tízszer annyi embert tudnának az utcára vinni, mint az ellenzék, de nem akarják, mert nem gondolják, hogy a demokratikus párbeszédnek ez a jó módja.

Csakhogy az a helyzet, hogy Orbán és kormánya soha és senkivel nem vállalt fel még demokratikus vitát semmiben. Helyette maradt hivatkozási alapnak most is az utca, amely mímeli a sérelmi politika támogatottságát.

Nem voltak tízszer annyian, de sokan. Százezres nagyságrendben. Ám ezt a számot érdemes a helyiértékén kezelni, éppen az utcai politizálás vázolt története ismeretében. Az a paradox helyzet, hogy míg a Fidesz az utcát a parlamenti politizálás helyettesítésére használta és használja, addig a demokrácia mellett tüntetők azért vannak az utcán, mert a demokratikus jogállamot akarják helyreállítani, amelyben a parlament visszanyerheti a képviseleti demokráciában betöltött helyét és fontosságát.

A számháború az utca elfoglalásában ezért csak azoknak fontos, akik ezt az alapösszefüggést nem értik vagy tagadják. A mai ellenzék számára a kihívást nem az jelenti, hogy hányan mennek ki az utcára, hanem az, hogy mennyien értik meg, miért kényszerülnek az utcára, és mit kell tenniük, hogy ez ne maradjon így.

(Lánczos Vera)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!