Messze még az alagút vége
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2012. január 21. szombat, 03:32
Érdekes volt olvasni két, azonos napon (január 12-én) megjelent, egymástól független írást. Az egyik Krémer Ferencé a Galamusban, a másik Révész Sándoré a Népszabadságban.
Krémer azt a kérdést boncolgatta, hogy meg lehet-e szabadulni jogszerűen a diktatúráktól? Figyelemre méltó logikával vezeti le a válaszában, hogy miért nem. Mert szerinte „…csakis akkor lehet jogszerűen felszámolni egy diktatúrát, ha az maga is jogszerű. …Ha betartjuk a törvényeit és követjük a szabályait, akkor elismerjük létezésének jogosságát… a törvénykövető magatartás mindig a diktatórikus viszonyokat termeli újjá”.
Révész Sándornak az MSZP egyik nyilatkozata adta az apropót, amely szerint „ az Orbán-kormány bukása után az MSZP minden erejét, befolyását és tudását latba veti majd azért, hogy a független intézmények élére és vezetőségébe delegált pártkomisszárokat eltávolítsa posztjukról, bármeddig tartson is hivatalosan mandátumuk”.
Révész szerint* 2002-ből ugyan tudjuk, milyen az, amikor a pártkomisszárok a helyükön maradnak, példát is hoz erre, de azt mondja „…a demokráciának az a lényege, hogy semmilyen cél érdekében nem lehet mindent megtenni, amit (köz)jónak látunk, csak azt, amihez jogunk van. Ez különbözteti meg a közjó diktatórikus és demokratikus fölfogását.” Mintha csak egymásra reflektálna a két szöveg.
Én hajlamos vagyok Krémer álláspontját osztani, aki a demokráciához inkább tartalmi szempontok szerint közelít, mint formaiak alapján. Mert vajon beszélhetünk-e a demokrácia lényegéről olyan szabályok védelmében, amelyek lényegileg éppen a demokráciát szüntették meg?
Krémer világosan válaszol, amikor azt mondja: ha a diktatúra szabályait betartjuk, akkor lényegében a diktatúrát erősítjük.
Révész később így folytatja a gondolatmenetét: „Egy antidemokratikus ellenforradalmi kísérlet bukása után elvárható, hogy levitézlett képviselői önként tűnjenek el a balfenéken, morális és politikai nyomást gyakorolhat rájuk evégett a kormány, a köz, a sajtó, de nem létezőnek tekinteni azokat a törvényeket, melyek őket a posztjukhoz kötik, az maga a sötét önkény!”
Álljunk meg itt egy pillanatra! Mit is állít Révész? Azt, hogy ma „egy antidemokratikus ellenforradalmi kísérlet” zajlik, mégis úgy véli, hogy ennek a szabályait nem létezőnek tekinteni, maga lenne a sötét önkény. Ez bizony pontosan azzal a következménnyel fenyeget, amiről Krémer ír.
A diktatúrák a formára mindig sokat adnak. Az elmúlt másfél évben a törvénygyár minden formai követelménynek eleget tett, csak éppen a demokrácia szelleme lett száműzve minden jogszabályból. (Remek előadást tartott éppen e tárgyban Kajdi József a Szabadság és Reform Intézet „Alaptörvény és/vagy jogállam” címmel megrendezett konferenciáján. Ő közjogi szőnyegbombázásnak nevezte az elmúlt másfél év jogalkotását, s mint írja, ennek eredményeként szinte nincs olyan intézmény, amelynek szabályozásához ne nyúltak volna hozzá, a centrális politikai erőtér létrehozása, egy állandó kormányzásra berendezkedni akaró politika nevében.)
Révész azt írja: „Nagy kérdés, hogy miként lehet a demokratikus normák uralmát helyreállítani, de a jogfolytonosság önkényes felrúgásával biztosan nem. A személyi akadályok elhárítása nem lehet fontosabb szempont, mint a jogrend egésze.”
Szerintem is nagy kérdés, hogy miként állítható majd helyre a demokratikus normák uralma, az viszont nem kérdéses, hogy mennyire nem egyeztethető össze ezzel a céllal, ha a helyreállítást éppen azzal akadályozzuk, hogy az antidemokratikus szabályok jogfolytonosságát fontosabbnak tekintjük a jogrend védelme szempontjából. Az is vitatható, hogy a 2002-es példák analógnak tekinthetők-e a jelenlegi szituációval. Akkor ugyanis annyi történt, hogy az egyébként az alkotmányos elveknek megfelelő törvények alapján pozícióba került köztisztviselők pártkatonaként viselkedtek, nem a demokrácia és e törvények szellemének megfelelően, ugyanakkor idő előtti elmozdításuk ugyanazokat a törvényeket sértette volna, amelyek figyelmen kívül hagyása miatt az ő működésük kifogásolható volt. Ma azonban már a jelölésre és kinevezésre vonatkozó szabályokat is úgy alakította át az egyik politikai oldal, parlamenti fölényét kihasználva, hogy a kormánytól független intézményeket és vezető tisztségeket akadálytalanul el tudja foglalni.
Krémer Gyurcsány Ferenc egyik blogbejegyzését is megemlíti, aki szintén az önkénnyel szembeni fellépés dilemmáján gondolkozik, konkrétabb kérdéseket feltéve, részben a 2006-os eseményeket felidézve, részben azt és a mai helyzetet egybevetve. A kérdésre, hogy meddig lehet elmenni Orbán rendszerének megdöntésében, lehet-e alkotmányt sérteni, erőszakot alkalmazni, az a válasza, hogy nem. Gyurcsány különbséget tesz a diktatúra és a demokrácia díszletei között kiépülő önkény rendszere között, s úgy gondolja, az önkénynek demokratikus választásokon kell vereséget szenvednie. De témánk szempontjából ez másodlagos, mert a kérdés, hogy mit kezdjünk majd az önkény rendszerének antidemokratikus normáival, akkor is fel lesz adva, ha választásokon veszíti el hatalmát a jelenlegi rezsim.
Ezért én más mondatokat emeltem ki az írásból, mint Krémer: „Mi a teendő, ha bár demokratának hiszed magad s talán az is vagy, jön szembe egy alapvetően antidemokratikus erő és úgy érzékeled, hogy az ország nem látja, nem érzékeli a veszélyt?... a demokrácia nemcsak intézmények és szabályok együttese, de kultúra és erkölcs is…Mi választja el a demokratikus erkölcsöt az önveszélyes széplelkűségtől?... És mi van a széplelkűek diktatúrának utat nyitó igazságával?”
Ezek a felvetések ugyanis egy további aspektust hoznak be a képbe: a demokrácia tartalmi kérdés, nemcsak intézmények és szabályok együttese. A tartalmához az is hozzátartozik, hogy a többség értse, s képes legyen érzékelni, ha veszélybe kerül, és hajlandó legyen megvédeni. Ez hiányzott 2006-ban, nem volt adott 2010-ben, és egy ilyen többségi akaratot semmi egyéb nem pótolhat ma sem, se külső segítség, se jogi megoldások önmagukban.
Itt felfedezhető egy halvány találkozási pont Gyurcsány megközelítése és a Révészé között. Révész is utal a demokratikus többségi akaratra mint demokráciát kikényszerítő erőre, amikor így fogalmaz: egy antidemokratikus ellenforradalmi kísérlet bukása után, a levitézlett politikai szereplők eltűnése érdekében a kormány, a köz a sajtó útján politikai nyomást gyakorolhat. Ő az érintettek politikailag kikényszerített, de a jog szempontjából önkéntesnek értékelhető távozását elfogadhatónak tartja, az írott jogon való felülemelkedést azonban, még ha az antidemokratikus szabályokat rögzít is, nem. Tegyük most zárójelbe, hogy Révész nem ad választ a kérdésre: mi történik akkor, ha az önkéntes távozás nem következik be, nyomásgyakorlás ellenére sem, miközben az esetleg elért kormányváltás formailag nem akkora többségen alapul, amely a pártkomisszárok leváltásához formailag megkívánt.
Ha elfogadjuk, hogy a társadalomban a demokraták egy kritikus többségének jelenléte nélkül a demokratikus jogrend az előírt normák, intézményi garanciák, a morális igazság ellenére sem érvényesül maradéktalanul, hogy sérülékeny, kijátszható, vészhelyzetben pedig nincsenek elegen, aki megvédjék, akkor úgy kell feltenni a kérdést, visszaállítható-e anélkül vagy az előtt, hogy ez a feltétel biztosítottá váljon? Nyilván nem, de egyáltalán nem közömbös az odáig elvezető út mikéntje sem, s ezzel jutottunk el ahhoz a ponthoz, ami miatt én tollat ragadtam.
Quod est veritas? – Krisztus és Pilátus (Nyikolaj Ge, 1890) – Wikimedia
Visszakanyarodva az eredeti írásokhoz, erősen kétlem, hogy a demokratikus jogrend attól lesz erősebb, ha úgy tekintünk az önkény szabályaira, mintha ezek jogfolytonossága azonos lenne egy demokratikus rend normáinak következetes betartásával. A mai helyzetet – ez határozott meggyőződésem – elsősorban a demokráciadeficitnek köszönhetjük és annak, hogy egy cinikus politikai erő éppen erre a deficitre játszott rá, amikor a hatalmat kisajátította. Még bizonytalan, hogy mikor és milyen módon állítható egyszer helyre egy demokratikus jogállam alkotmányos rendje, az azonban ma is egyértelmű, hogy ehhez elsősorban a magyar társadalom demokráciadeficitjének kell csökkennie. Ennek egyik, már ma is teljesíthető előfeltétele a tisztánlátást elősegítő világos fogalmazás, a dolgok néven nevezése, a demokratikus értékek következetes képviselete, de ez nem elég. Ki kell egészülnie napi szinten a „mi miért történik” értelmezésével.
Konkrét példánknál maradva, ha egyszer azt tapasztaljuk, hogy mondjuk a független intézmények élére pártkomisszárokat állítottak több cikluson átívelő időre, akkor nem kell visszariadni attól, hogy pártkomisszároknak nevezzük és tekintsük a posztok betöltőit, és attól sem kell visszariadni, ha olyan politikai szándékkal találkozunk, amely a pártkomisszárok elmozdítását helyezi kilátásba, hiszen antidemokratikus eszközökkel nyerték el posztjukat. (Közbevetőleg: az inkriminált nyilatkozatból nem is derül ki, hogy politikai nyomásgyakorlással vagy a jog eszközével tervezik a beavatkozást. De egyelőre ez közömbös is. A cél morális tartalma a fontos, ez az üzenet, ennek hangsúlyozása nélkül nem várható, hogy magától lesz politikai legitimitást biztosító erő, ami a morális igazságnak támaszt adhat.)
A Révész által felhozott példák a 2002 utáni évekből tanulsággal szolgáltak arra is, hogy az ilyen ballasztok mikor demoralizálnak igazán. Akkor, ha téves következtetések levonásához vezetnek a demokráciáról, mert hagyjuk, hogy a formalitások betartásával azonosítsák őket. Az elmúlt évtizedekben számos példával igazolható, hogy nemcsak egyes politikusok, de a politikai elemzők, szakértők is azt a vélekedést erősítették, mintha a demokrácia iránti elkötelezettséghez elég lenne a hatalomhoz jutás formális szabályait betartani, s ehhez képest másodlagos lehetne, hogy utána mi történik. Mi történik, ha a volt pénzügyminiszter jegybankelnökként is úgy viselkedik, mint egy pártpolitikus, vagy ha a legfőbb ügyész vádemelési gyakorlatában a szelektivitás sajátos egyoldalúsága fedezhető fel? A hazai politikai kultúra arra a sugallatra épült, hogy mindez nem akkora probléma, ha „demokratikusan megválasztott” szereplőkről van szó. „Természetes”, ha „élnek a lehetőséggel” a hatalom birtokosai, és mi ezt ügyes politikai teljesítményeként könyveljük el annak a politikai erőnek a javára, amely helyzetbe hozta őket. „Természetes”, hogy soha nem mérce a politikai magatartás megítélésénél a demokratikus jogrendhez, az alkotmányossághoz való viszony, csak az eredményesség értékelhető, mégpedig a pártpolitikai logika alapján. „Természetes”, hogy a folyamatos hazugságot „alternatív valóságértelmezésnek” hívják. És ezzel egyidőben volt jelen és van jelen ma is az a doktriner vélekedés, hogy a nyers erővel, az antidemokratikus nyomulással szemben elegendő megkövetelni a politikai erőtér többi szereplőjétől, hogy ők viszont legyenek makulátlanok, s ha nem azok, akkor kész az ítélet: nincs különbség.
Márpedig a distinkciók következetes alkalmazásának sokkal nagyobb a szerepe, mint gondolnánk. Világos cezúrát kellett volna és kell a jövőben húzni a demokratikus értékrendet sértő és az azt tisztelő magatartás között. A konkrét példánknál maradva: az önkény felszámolásának igényét meg kell tudni különböztetni az önkénytől. Ha az önkénnyel einstandolt pozíciók megkérdőjelezése önkénynek számít, akkor abból egy tanulság adódik, az, amit a Fidesz le is vont: egyszer kell nyerni, de akkor nagyon, és utána már csak a formákhoz kell ragaszkodni. Nem véletlen tehát, hogy a demokráciát széles körben azonosítják a többség zsarnokságával.
Egy majdani demokratikus többség létrejöttéhez sziszüphoszi aprómunkára van szükség. Kajdi József már idézett előadása erre példa: remekül megadja konkrét példánk hátterét. Előadásában csokorba gyűjtötte minden egyes mozzanatát a független intézmények elmúlt másfél évi megszállásának. Érdemes összefoglalóan felidézni. Ma már tehát adott
– a Fidesz alelnökből 2015 augusztusáig megválasztott köztársasági elnök
– egy minimum 2023-ig többségében a jelenlegi kormánypárti jelöltekből feltöltött Alkotmánybíróság, kellően megkurtított hatáskörrel
– egy fideszes országgyűlési képviselőből 2022 nyaráig megválasztott ÁSZ elnök
– egy többségében kormánypárti színezetű költségvetési tanács, amely legkésőbb 2013-ban már szintén egyszínűvé válik, minimum 2018 nyaráig, és hatáskörével visszaélve már 2015 tavaszán megbuktathatja az új kormányt
– egy Fidesz-jelölésű, 2020-ig megválasztott kúriai elnök
– egy Fidesz-jelölésű és kötődésű, 2020-ig megválasztott Országos Bírói Hivatal-elnök
– egy volt fideszes politikusból 2019-ig megválasztott legfőbb ügyész
– egy fideszes kötődésű, 2019-ig kinevezett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság-elnök
– egy csak fideszes jelöltekből 2019-ig megválasztott Médiatanács
– egy már a jelenlegi miniszterelnök javaslatára 2016-ig kinevezett GVH elnök és két helyettese
– egy szintén a jelenlegi miniszterelnök által jelölt, 2016 végéig kinevezett PSZÁF-elnök és két helyettese.
(Ha nem változik a jegybanktörvény, akkor az MNB-ben idén a miniszterelnök javaslatára egy új alelnök, valamint egy újabb monetáristanács-tag kinevezésére is sor kerül, ami még inkább erősíteni fogja a kormányzati befolyásolás lehetőségét, 2013-ban pedig, ha lejár a mandátuma az MNB jelenlegi elnökének és két alelnökének, a helyébe már a miniszterelnök javaslatára kerülnek 2019-ig kinevezett új jegybanki vezetők.
Kajdi azt is hangsúlyozza, hogy „a mandátumok időtartamából következik, hogy az esetleg mostanit leváltó új kormány – akár 2014-ben, akár 2018-ban – a kormánytól független intézmények élén a jelenlegi kormány embereivel lesz körbevéve, akiknek a mandátumidejét az alaptörvény vagy sarkalatos törvény rögzíti.
Ezek lennének azok a szabályok, amelyek tiszteletben nem tartása maga volna a sötét önkény? Könnyen belátható, hogy nem. De csak akkor látható be könnyen, ha az érvelés ilyen pontos és meggyőző, és ha minél többekhez eljut.
Szerdán, az Európai Parlament vitájában Orbán Viktor úgy tett, mint aki nem érti, mi azzal a baj, ahogy kormányoz. Miért figyeli ezt a nyugati világ megdöbbenéssel, és egyre frusztráltabban? Játszhatja az értetlent, mert itthon meg a választópolgárok jelentős része nem is érti, hogy miként függ össze az alkotmány alaptörvényre cserélése, a közjogi rendszer totális átalakítása mindazzal, amit Orbán Viktor és kormánya tesz, s főleg tenni fog.
Ezért szerintem nem az az elsődleges kérdés egyelőre, hogy mikor jogszerű az önkény rendszerének megdöntése, hogy milyen eszközökkel megengedhető, hanem az, hogy ennek mikor lesznek meg a feltételei. Mikor gondolja azt a többség, hogy problémáinak oka ezzel az önkénnyel azonosítható, és mikor gondolja úgy, hogy csak a demokratikus jogrend helyreállításával oldhatók meg. Ez az, ami a napi feladatunk és felelősségünk.
______________________
* Révész azzal az állítással külön is foglalkozik az írásban, hogy akik „bizonyíthatóan politikai megrendelések alapján” végzik a munkájukat, „nem kerülhetik el a felelősségre vonást”. Ez szerintem is külön kérdés, vitathatóbb tartalommal, amivel nem kívántam foglalkozni ennek az írásnak a keretei közt.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
